Radnóti Zoltán: Menekülés a megtérésbe

Vári György néhány hete a Facebook-on tett nyilvános vallomást arról, hogy tizenöt éve tanárként visszaélve a helyzetével érzelmileg és szexuálisan is kihasználta több tanítványát. A nyilvános bűnvallomás nagy port kavart mind a közösségi médiában, mind a zsidó közösségben.

A Kibic Magazin sorozatot indít, amelyben a zsidó élet prominens tagjainak véleményét kérdezzük arról, elfogadhatónak tartják-e, hogy olyan emberből legyen rabbi, aki a múltban visszaélt hasonló pozícióból fakadó hatalmával, és aki az áldozatok kifejezett kérését a jelenben sem tartotta tiszteletben.

Elsőként Radnóti Zoltán főrabbi véleményét közöljük.

Kedves Olvasó!
Felkérést kaptam az általam nagyon szeretett Kibic Magazintól, hogy írásban mondjak véleményt Vári György sajátos coming out-járól, és válaszoljak két kérdésre,
1) vajon „elfogadhatónak tartom-e, hogy egy ilyen múlttal rendelkező embert rabbivá avassanak”, illetve
2) „lehet-e felelősen rábízni egy közösséget egy olyan emberre, aki már korábban többször visszaélt egy hasonló pozícióból fakadó hatalommal?”

Természetesen ezt nem teszem meg.
Miért is?
Egyrészt, mert Vári György a tanítványom, és éppen ezért érzelmileg nehéz függetleníteni magam attól a Várigyuritól, akivel tanárdiák kapcsolatban, pozitív tartalmú kommunikációban vagyok, majd tanáraként a sajtóban mondanám el a véleményemet a szavairól és a tetteiről.
Másodrészt rabbiként és tanárként megszólalni kettős felelősség: morális és szakmai. Sokan elfelejtik, hogy a rabbi is „csak” egy közülünk, aki bizonyos témákról többet tud, mert az a dolga, hogy gondolkodjon a Tórán, a vallásjogon és ezeknek a mai élethez közelítésén és kapcsolásán. Valami nagyon extrát várnak tőlem, de azt nem tudok adni.
Harmadrészt a feltett kérdések – szerintem – már eleve hibás állításokat tartalmaznak, amikor összemossák a huszonegynéhány éves egyetemi hallgatót, aki fakultást vezet a vele nagyjából egykorú diákoknak, és a 41 esztendős már diplomával és doktorátussal bíró meglett férfit, akinek felesége és gyermeke van, és aki a közeljövőben egy felnőtt közösség tanítója és spirituális vezetője szeretne lenni.
A két élethelyzet, a két idősáv, így a két pozíció és a két ember nem, hogy nem hasonló, hanem teljesen más.

Ám a magazin felkérése a megtérés, (héberül tesuvá) erejét és időszerűségét kívánja elemezni, és ezen kérdés alól nem szeretnék kibújni, annál is inkább, mert Vári György monológja (diskurzusa / kiáltványa) is erről szól.
A megtérés élménye minden embernek állandó és visszatérő kérdése, kihívása és feladata.
Éppen ezért a magazin kérdésére egy jogesettel szeretnék válaszolni.
A jogeset kiválasztása és elemzése természetesen nem a véletlen műve, így a megfontolása mindannyiunk feladata!

Néhány hónapja megkeresett egy (zsidó) ember, és elmesélte, hogy a korábbi években több zsinagógát is látogatott és azokon a helyeken több embert is meglopott, ám most szeretne megtérni, azaz szeretné lezárni életének azon részét. Elmondta, hogy szeretné mindenkinek visszaadni az ellopott pénzeket és értékeket. Ám miközben ezt mesélte, sírva fakadt és elmondta, hogy már nem is tudja kiket lopott meg a múltban és az összegekre illetve a tárgyakra sem emlékszik.
Majd megkérdezte: ő, így egyáltalán megtérhet-e? És ha igen, akkor mit kell tennie? Hogyan tud megtérni?

A válaszom egyik oldalról könnyű volt, ám mégis nehéz…
Egyrészt a vallásjog (a Tóra) egyértelműen fogalmaz:
„És lesz, ha vétkezik és bűnbe esett, akkor térítse meg a rablottat, amit elrabolt, vagy a zsaroltat, amit elzsarolt vagy az őrizetére bízottat, amit őrizetére bíztak, vagy az elveszett dolgot, amit talált” (M. III 5/23)
Azaz, ha valaki ellopott valamit és megtér, annak kötelessége visszaadni az ellopott pénzt, értéket, árut, stb. Ha nem adja vissza a lopott értéket, akkor nem tud megtérni.

A Talmud kiegészíti a tórai mondatot, amikor rögzíti, hogy a lopás bűne a vallásjogban az úgynevezett „לאו הניתק לעשה” (láv hániták leászé) vallásjogi kategóriába tartozik, ami azt jelenti, hogy vannak bizonyos tórai tilalmak, amelyek jóvátételéhez kötelezően kapcsolódik egy tórai tevőleges parancsolat megtétele. Esetünkben, ha valaki megszegett egy tilalmat, azaz lopott, akkor ráháruló tórai kötelesség (!) visszaadnia azt, amit ellopott.

Azaz, ha megjelenik egy tolvaj, hogy ő most meg akar térni és ezért vissza szeretné adni az összes általa ellopott értékeket, akkor ezzel rögtön két tórai parancsolatot (megtérés & visszaadás) tesz meg. Éppen ezért a meglopott embernek – elvileg – kötelessége lenne ezt (akár) örömmel is elfogadnia tőle, hogy ezzel is segítse a tolvaj teljes megtérését (tesuvá selémá).
Ám a vallásjog messze nem ilyen egyszerű, hiszen a lopásnak van egy másik oldala is!
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a meglopott embernek mennyi bosszúsága lehetett a lopás után. (Pl: pénzzavarba kerül, és kölcsön kell kérnie. Vagy egy pótolhatatlan emléktárgyat lopnak el tőle, stb.)
Érdekesség, hogy az emberi érzelmeknek, a kiengesztelésnek is van vallásjogi vonzata. Ennek nehezen definiálható mérhetőségét részletesen elemzik a rabbik, és a szakirodalomban a „הלכות לפייס את חברו”, azaz „a felebarát kiengesztelésének előírása” néven található meg.
Az esszenciáját talán így lehetne elmondani:
„Az emberek közötti vétkekben addig nincs égi és földi megbocsátás, ameddig a vétkes fél ki nem engeszteli embertársát, aki ellen vétkezett”. És a lopás az egyik legegyértelműbb emberek közötti vétek!
Éppen ezért nem elégséges „csak” megtérni és visszaadni a lopott értéket, hanem a tolvajnak kötelessége kiengesztelni az áldozatát, a lelki és egyéb sérelem miatt, amit okozott neki.

Ezt az alapelvet támasztja alá a következő talmudi döntvény:
„Azt mondták a bölcsek, egy tolvaj kapcsán, aki meg akar térni, és vissza akarja adni az ellopott értéket, hogy nem lehet tőle elfogadni az ellopott értéket, mert ezzel (őhelyette) mi nyitjuk meg számára a megtérés útját”. (Bábbá kámmá 94b).
Azaz – a Talmud szerint – ha jön egy tolvaj, és odamegy ahhoz, akit meglopott és azt mondja neki: „vissza akarom neked adni a tőled ellopott tárgyat!” Akkor a károsult azt ne fogadja el tőle, hogy így ne könnyítse meg neki a megtérést, mondván a megtérés nem azt jelenti, hogy visszaadom a lopott tárgyat, majd így „megtérten” hazamegyek aludni.

A talmudi logika alapján a vétkessel tudatni kell, hogy a megtérés egy komoly, sok lépésből álló önvizsgálat! Így ha a tolvaj tényleg meg akar térni, akkor a bevallás és visszaadás evidenciája mellett nagyon sok mindent kell tennie.
Mivel ha a visszaadás és beismerés elégséges lenne, akkor maga a megtérés micvája sorvadna el és a tolvaj látván a könnyű megtérés lehetőségét – esetlegesen – visszazuhanna korábbi vétkébe. Ezért rendelték el a rabbik, a tórai parancsot értelmezve, hogy nem szabad egyből elfogadni a visszaadni akart értéket, így adva lehetőséget adjanak a tolvaj számára a mélyebb gondolkodásra és az őszinte megtérésre.

A Talmud eképpen folytatja:
„Azt mondta rabbi Johánán, hogy amikor rabbi Jehuda, a fejedelem idejében, tanulták ezt a fentebbi szöveget, akkor hozzátettek egy történetet, amiben egy tolvaj hogy meg szeretett volna térni.
Ekkor azt mondta neki a felesége: Te hülye vagy (sic!)! Ha te most meg akarnál térni, akkor vissza kellene adnod minden lopott dolgot, ám még a rajtad lévő öv sem a tiéd! A férfi belátta, hogy ez tényleg lehetetlen és nem tért meg.
Ezt hallván azt mondták a bölcsek, hogy a tolvajokat és az uzsorásokat, akik meg akarnak térni, nem lehet visszafogadni. Ám, aki mégis elfogadja a megtérésüket, azokon nem nyugszik a bölcsek támogató szellemisége (אין רוח חכמים נוחה הימנו).”
A leghíresebb Tórakommentátor, Rási szerint nem található a bölcsesség és a jámborság szelleme abban az emberben, aki elfogadja a tolvajok megtérését.

A fentebbi gondolatmenet alapján azt a furcsa dolgot kellett mondanom a „megtérő tolvaj”-nak, hogy nem tudom elfogadni tőle a pénzt, amit vissza akart adni, mert a talmudi bölcsek szerint, ha ilyen könnyen túl lenne rajta, akkor attól kell tartani, hogy visszazuhanhat a vétkei közé és esetlegesen tovább lopna.

Amikor ezt a számára kellemetlen mondatot mondtam, láttam, hogy nem érti a talmudi gondolatsort. Én pontosan tudtam, hogy ő érzi a vétke súlyát, és azt már nem szeretné tovább cipelni, éppen ezért megnéztük a Sulhán Áruh ide vonatkozó részét (Hosen Mispát 366. fejezet)
(Az öt pontos tördelés tőlem):
„Ha
(1) egy közismert tolvaj (aki számára a megtérés – a fentebbi talmudi hely miatt – különlegesen nehéz),
(2) saját akaratából szeretne megtérni,
(3) és a lopott áru nincsen már meg,
(4) akkor ne fogadják el a megtérését, hogy a megtérésének valós súlya legyen.
(5) Ha a tolvaj ennek ellenére (a Tóra szavait követve) mégis visszaadja a lopott értékeket, hogy az égi bíróság előtt enyhítsen a büntetésén, nem akadályozzák meg a meglopott embert, hogy elfogadja (visszavegye) a tolvajtól a tőle ellopott értéket.”

A Sulhán Áruh kiemeli, hogy egy „közismert” (מפורסם), professzionális bűnös szeretne megtérni. Azaz a fentebbi talmudi helyet esetleg tovább kell gondolni, hogy a talmudi rabbik szigorú döntése csakis a tolvajlása miatt már „közismert” emberről szólna, és csak vele kell szigorúbb mércével mérni és nehezebb megtérésre kényszeríteni?
A Sulhán Áruh logikusan érvel, hiszen számukra ez a megélhetés volt, és éppen ezért a vétkezés totális megszüntetésének bevállalása számukra szinte lehetetlenség, ám ettől függetlenül számukra is van visszaút, ám az nagyon nehéz.
Ezzel szemben, ha csak egy olyan emberről van szó, aki egyszer-kétszer lopott, tőle el lehet fogadni a megtérést és a lopott érték visszaadását, hiszen a megtérés számára jóval egyszerűbb, mint egy – a vétkében elmerülő ember esetében.

Nézzük meg még egyszer, mit mond a szerző, Joszef Káró!
A „megtérőtől” nem szabad elfogadni a pénzt! Ám ha a tolvaj továbbra is a vétek útján jár, és a károsultaknak lehetőségük van tőle bármit bírósági ítélettel vagy más, törvényes módon visszaszerezni, akkor erre egy bölcs sem írta, hogy azt ne tegyék meg! Sőt, a zsidó törvénykódexekben több olyan jogeset fordul elő, amiben egy vallási bíróság arra kötelezi a tolvajt, hogy fizesse meg az általa okozott kárt, hiszen ez a Tóra már fentebb idézett parancsa is. Így a károsultak azon igyekezete, hogy az értékeiket visszaszerezzék egy közismert bűnözőtől, nem befolyásolja a megtérését.

A fentebbiek alapján kijelenthető, hogy a talmudi bölcsek a döntvényüket, miszerint nem szabad elfogadni a visszaadott értéket, arra az esetre írták, ha egy álságos megtérésről van szó, és a tolvaj csak eljátssza a megtérést.

Mindezek mellett a Sulhán Áruh kihangsúlyozza, hogy ha a „a lopott áru nincsen már meg”, akkor sem lehet a tolvajnak megtérni.
Azaz, ha az ellopott pénz/áru, még a birtokában van, azt akkor egyértelműen vissza kell adnia és az áldozatnak joga van elvenni ezeket. Ennek oka, hogy a bölcsek rendelete – az őszintétlen megtéréstől való félelem – erre az esetre nem vonatkozik.
De ha a tolvaj már eladta, elvesztette, felhasználta, és most ki akarná fizetni az árát, akkor ezt a pénzt nem lehet elfogadni tőle, amiképpen a fentebbi talmudi hely is ezt mondja, amikor maga az ellopott érték már nem található meg.

A Sulhán Áruh utolsó félmondata, ami arról szól, hogy a tolvaj mindezek ellenére diszkréten elkezdi törleszteni az általa ellopott értékeket, magáért beszél.

Összefoglalva:
Egy tolvaj, aki önszántából és jóindulattól vezérelve vissza akarja adni az általa ellopott értéket, ám közismert, hogy ő lopásból él, sőt maga az ellopott tárgy sincs már a birtokában, akkor nekünk nem lehet elfogadni a kezéből sem a megtérést, sem az átadni kívánt ellenértéket.
Ám ha mi azt mondjuk, hogy mi megbocsájtunk neki, és nem is kérjük vissza azt, amit tőlünk ellopott, annak ellenére, ő hogy most vissza akar nekünk adni valamit, ám ő mégis ragaszkodik annak a tárgynak (vagy ellenértékének) a visszaadásához, amit tőlünk elvett, akkor azt el lehet fogadni.
Ennyi a konkrét jogeset, ha egy megtérő tolvajjal találkoznánk.

Tolvaj… ízlelgetjük a szót. Lelket lop? Testet lop? Érzelmet lop? Bizalmat lop?

Végigolvastam tucatnyi írást a Vári ügy kapcsán. Értelmiségi elemzéseket, rabbinikus gondolatmeneteket, poszthoz való hozzászólásokat és zsigerből írt magánleveleket. Természetesen egyiknek sincs igaza, és mindegyiknek igaza van.
Lehet beszélnünk könnyű és nehéz megtérésről, a károsultak büszkeségéről és a bűnbe való visszaesés esélyéről.
A Talmud leírja, hogy nem a lélek hajtja a testet a vétekre – és nem a test hajtja a lelket a vétekre, hanem minden együtt történik.
Az élet nem az egyszeregy, hanem az emberi test és az isteni lélek szimbiózisának furcsa összetükröződése.

Az általam elemzett jogeset érinti az elítélés vagy a megbocsátás személyes felelősségét; a nyilvánosság és a diszkréció fontosságát; a megtérés motivációjának kérdését. Minden tett megítélése a realizmus és az individualizmus találkozása. Beleélem magam mindkét fél döntési helyzetébe. A másik oldal is a kezét nyújtja. A károsultak. A meglopottak tucatjai. A lányok tucatjai. És az örökre sérült lelkük.
Tudom, az olvasók azt várják, hogy mondjak „igen”-t vagy „nem”-et.
Ki jogosult pálcát törni a másik felett? Azok, akik paragrafusokkal érvelnek vagy azok, akik könnyekkel?
Vagy ítéljen a jövő? A civil kurázsi? A város. A közösség.
Beengedjük-e holnap a lakásunkba a tolvajt, a megtérés erejét bemutatva?
Vagy három lakattal zárjuk le előtte a szobánkat, a félelmeinket demonstrálva?
Mi az erősebb érv? Egy család jövője? Egy férfi múltjától való félelem? Vagy a zsidó eliten esett folt eltüntetése?
Hogy ráég-e a skarlát betű az intézményre, a mozgalomra vagy a népre? Ez már nem kérdés. Ott ég és égni fog. A vétek híre és a vétkes neve optikai kábelen, fénysebességgel járta be a világot.

Okuljunk mindannyian a talmud gondolatmenetén, ami „csak” egy közismert tolvajról beszél, aki meg akar térni! Ám a rabbik szerint nem lehet a megtérésbe menekülni. Sem egyszer, sem kétszer, sem háromszor. Pláne, ha a károsultak már nem is szeretnének emlékezni a saját fájdalmaikra. A Sulhán Áruh válaszol helyettünk, hogy a csönd hangja a legerősebb.

Kapcsolódó írásunk: