Saul fia közönségtalálkozó

NEMES-JELES LÁSZLÓ rendezővel GYÖRGY PÉTER esztéta beszélget a SAUL FIA című filmről.

“Hiszen a Saul fia leglátványosabb és leginkább ünnepelt formanyelvi megoldását éppen a látótér részleges korlátozása (és így a képzelet ingerlése) jelenti. Nemes Jeles filmjében a halálipar egyik zsidó napszámosát, a Sonderkommando egyik tagját, Sault (Röhrig Géza) követjük konok figyelemmel, aki precíz rutinban kíséri a frissen érkezett zsidókat a gázkamrák felé, gépiesen gyűjtögeti társaival a fogasra akasztott ruhákat és a meztelen holttesteket, végül nagy lendülettel lapátolja a krematóriumban keletkezett hamut a folyóba. Ám hiába vizsgálhatjuk sosem látott közelségből a halálgyár működését, a főhős fejéhez tapadó kamera, a kis mélységélességű kompozíciók és a klausztrofób képarány révén a borzalmak java a szemhatáron kívül marad. A rémisztő dübögéssekkel és sikolyokkal zsúfolt hangsáv, illetve a háttérben derengő hullák – a Saul fia főként ezekkel stimulálja a nézői képzeletet.

De ez az eljárás (mely önmagában nyilván a legkevésbé sem mondható újszerűnek, elvégre bevett gyakorlat a minimalista művészfilm mestereitől hollywoodi zsánerfilmekig) azért kivételesen nagy hozamú művészi megoldás, mert megdöbbentő erővel közvetíti a főhős helyzetét és érzékelését. Hiszen a halálüzem foglya és egyszeri dolgozója csak úgy képes elvégezni pokoli feladatát, ha blokkolja észlelését, ha tehát nem néz rá és nem gondol arra, amit végez. A Saul fia intenzív szubjektivitású formanyelve tehát nem csupán ügyesen megkerüli a közvetlen ábrázolás tabuját, de egyszerre működik a horrorisztikus hatáskeltés hatékony eszközeként és a Sonderkommandósok létállapotának elementáris erejű metaforájaként: a közelgő kivégzésük tudatában csak a következő pillanatra fókuszáló rabok rövidlátó, beszűkült tudata ugyanis az egyetlen lehetséges létformát jelenti a számukra.”

Részlet Nagy V. Gergő kritikájából. Revizor.hu