Elkezdték csúfolni, hogy büdös zsidó – Antiszemita bullying az iskolákban

Október 7. óta világszerte elképesztő méreteket ölt az antiszemita incidensek számának növekedése. A láthatatlan, sokszor elhallgatott antiszemita indíttatású abúzusok azonban mindig is átszőtték az életünket, és gyerekkorban egy-egy ilyen verbális bántalmazás is komoly traumákat tud okozni. Az iskolai megoldási módok sokszor a szőnyeg alá söprés irányába mutatnak, de azért akadnak jó példák is az ilyen helyzetek kezelésére.

Sokan nem akarnak beszélni róla, inkább rögtön másik iskolába viszik a gyereket. Most olyan három szülő nyilatkozott a Kibicnek, akik fontosnak tartják, hogy az esetek napvilágra kerüljenek.

A három korábbi történetből két esetben a gyereket az antiszemita incidens után a szülők zsidó iskolába vitték át, egy esetben kezelték empátiával és előremutatóan a helyzetet az iskolában, és így a gyerek továbbra is eredeti osztályközösségében tudott maradni. A személyiségi jogokra való tekintettel a neveket megváltoztattuk.

„Mi egy eléggé fideszes környéken lakunk, kevés zsidó él a szomszédságban. Ezért azt gondoltuk, hogy itt emiatt előfordulhat probléma, ráadásul a fiam soha nem is csinált titkot a származásából az iskolában. Zsinagógába járó, zsidó életet élő család vagyunk, és a fiam az iskolában ezt teljes mellszélességgel vállalta, ezért a többi gyerekkel való viszonyában mindig volt egy kis feszültség. Ötödik osztályos korában fajult komoly zsidózásig a dolog.

Az egyik gyerek úgymond viccből, azt mondta a fiamnak, hogy téged horogkeresztre kellene feszíteni. A fiam azt felelte, hogy ezzel ne viccelődj, mert a rokonaimat kiirtották. Erre bekapcsolódott egy harmadik gyerek, aki azt mondta, hogy milyen kár, hogy nem fejezték be.

Nyilván ezeket a dolgokat a gyerekek nem maguk találják ki, hanem otthonról hozzák” – meséli András, a zsidó közéletben ismert családapa.

Egy másik család történetében már a verbális bántalmazáson is túlment a dolog.

„A lányom német két tannyelvű általános iskolába járt. Azért választottuk ezt, mert az iskola közel volt hozzánk, jó híre miatt nagy túljelentkezés volt, és a lányom ovis társai közül többen is oda jelentkeztek első osztályba.

Amikor másodikban elmentünk a gyerekért a nyári táborba, amelynek kapuján a következő felirat állt: Jugendlager, egy kicsit rossz érzésünk támadt, ez a mi fejünkben valamiképpen összekapcsolódott a Judenlagerrel, de mindez persze nem jelentett semmit, csak a szokásos transzgenerációs traumák előhívását.

Azonban sajnos hamar kiderült, hogy komoly, valós probléma van, már alsóban gyakorivá vált a gyerekek között a zsidózás. Két zsidó gyerek volt az osztályban, a lányomról eleinte nem tudták, hogy az, de a másik kislány rengeteg beszólást kapott. Nagyon megdöbbentett, hogy nyolc-tíz éves gyerekeket ez a téma ilyen szinten foglalkoztat.

Végül egy komolyabb atrocitás is történt, ami miatt jobbnak láttuk a lányunkat elhozni az iskolából. A kicsi törékeny lányomat hetekig verbálisan bullyingolta az osztályából egy nagyobb, erősebb fiú, végül egy alkalommal fojtogatta is, és ez volt az utolsó csepp a pohárban” – idézi fel Dóra.

Andrea történetében megjelennek egykori saját rossz emlékei is, ahol egy tanára szidalmazta őt, a felmenőit és a népét, bár ő ezt akkoriban még nem tudta értelmezni.

„Gyakorlatilag a családunk majd minden tagja érintett az antiszemita bullyingban. Két olyan történetet mondok el, amelyeknek a jövőnkre, a világnézetünkre, az identitásunkra a legnagyobb hatása volt. A szüleim holokauszt-túlélők, én második generációs vagyok. Kisgyermekként soha nem beszéltek sem az átélt borzalmakról, sem a zsidóságról. Ők a hallgatag túlélők közé tartoznak.

Általános iskolás voltam, az 1980-as évek elején járunk.

Felelés látszatával felállított a tanárnő az óra legelején. Körülbelül öt percig tartott maga a felelés, majd valamibe belekötött, és ezt követően nem szólalhattam meg, viszont ő negyven percig szidott engem, a szüleimet, az összes felmenőmet és a népemet. Emlékszem, ott álltam, csendben, lehajtott fejjel, az izmaim megfeszültek. Lélegzet-visszafojtva figyeltem az órámat, számoltam a perceket és reménykedtem, most az egyszer előbb fognak kicsengetni.

Semmit sem értettem az egészből. Nem tudom hol hibáztam, nem értettem hogyan kerültek képbe a szüleim, milyen népről beszélt a tanárnő? A szünetben odajöttek az osztálytársaim, kérdezték, hogy ez mi volt? Miért szidott, csináltam-e valamit? Erre nem tudtam válaszolni.

Borzasztó rosszul érintett, mert megszégyenített az egész osztály előtt, úgy, hogy nem követtem el semmilyen bűnt, nem csináltam semmi rosszat. Hazamentem, sírva elmeséltem a szüleimnek. Édesapám nagyon nagy balhét csinált, elment az iskola igazgatóhoz, és a tanács oktatási osztályára. Ez valamikor május végén történt, mert ezt követően már nem is mentem két hétig iskolába, így gyakorlatilag kimaradtam abból az osztályból.

A furcsa az volt, hogy bár teljes mellszélességgel megvédtek a szüleim, de nekem ezek után sem mondták meg otthon, miért történhetett ez az egész. Ez a tipikus Nicht vor dem Kind hozzáállás volt nálunk. Egy-két évvel később az én áldott jó nagymamám „fellázadt”, és elvitt egy csodálatos zsidó esküvőre. Csak ezt követően mondták meg nekem, hogy mi zsidók vagyunk, hogy mivel jár ez (értsd milyen veszélyes zsidónak lenni, és jobb ezt titkolni és hallgatni róla) és mi miért nem tartjuk a vallást.

Tizenhárom éves voltam, hetedik osztályos, amikor az eset történt. Az volt az érdekes, hogy nem emlékszem arra, hogy a tanárnő, a zsidó szót magát kiejtette volna, de arra határozottan emlékszem, hogy az összes felmenőmet, a szüleimet és a népemet, rettenetesen hosszan szidalmazta. Ez az emlék máig traumatikus maradt nekem, viszont nagyon erősen hozzájárult az identitásom megtalálásához.”

Ezeknek az eseteknek a kimenetele úgy alakult, hogy András és Dóra ezután a biztonságosabbnak vélt zsidó iskolát választották a gyermeküknek.

„Úgy láttam, hogy az iskolában kezelik a dolgot, az igazgató behívta a zsidózó gyerekek szüleit, hogy elbeszélgessen velük. Azt viszont furcsálltam, hogy minket nem hívtak be, nem kért senki bocsánatot. De akkor már csak arra koncentráltam, hogy elvigyük a gyereket az iskolából.

Végül semmi utóélete nem lett a történteknek, hogy pl. a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján elvigyék az osztályt a Holokauszt Múzeumba, vagy bármilyen módon feldolgozzák a történteket.

A fiam addigra már eleve nem nagyon szeretett odajárni, állandó has- és fejfájása volt minden reggel a stressztől, és mondta, hogy nem akar iskolába menni. Ez áprilisban történt, még másfél hónapig járt oda. Nagyon nehezen viselte, sokszor nem is ment be.

Felhívtam az egyik zsidó iskolát, de mondták, hogy már nagyon közel az év vége, ezért a fiam addig maradt, de a következő tanévben már ott kezdett.

Nagyon nehéz volt az első éve az új iskolában, nem szólt senkihez, egész nap csendben ült. Azóta pszichológushoz is jár”

– mondja András, aki valami bocsánatkérést vagy elégtételfélét várt volna az iskolától, de legalábbis egyfajta felvilágosítást és jövőbe mutató stratégia kidolgozását arra az esetre, ha ilyen helyzet újból előfordulna.

Dóra nem várt semmit, búcsú nélkül hagyta ott az iskolát, miután megbizonyosodott arról, milyen módon bagatellizálja a lánya tanítója az esetet.

„Bementünk az iskolába kérdőre vonni a tanítónőt, hogyan történhetett ez meg az ő felügyelete alatt. Sajnos nem tűnt túl készségesnek, sem bűnbánónak, még a másik gyereket sajnálta jobban, mert családi problémái vannak, válnak a szülei, ezért nem is fog nekik szólni, mert van épp elég bajuk, mondta.

Ezt a választ és hozzáállást elfogadhatatlannak tartjuk, ezután nem akartuk, hogy odajárjon. A lányom is azt mondta, soha többé nem teszi be oda a lábát, és másnaptól nem hajlandó iskolába járni. Ezek után érthető módon csak zsidó iskola jöhetett szóba. Elmentünk egy próbanapra a Scheiberbe, ahol a lányomat szeretettel fogadták.

Az iskolájában nem akart elbúcsúzni senkitől, én sem éreztem késztetést arra, hogy az osztályfőnöknek bejelentsem a távozásunkat. Vittem egy kikérőt a Scheiberből, amelynek pecsétjén óriási Dávid csillag virított, és nagy megkönnyebbüléssel leadtam az iskolatitkárnak.”

Andrea története az egyetlen, amely némi bizakodásra adhat okot azzal kapcsolatban, hogyan kezelte az osztályfőnök ezt az ügyet.

„Három gyermekem van. A két nagyobbat érte már bullying az iskolában. A 2000-es évek elején egy állami általános iskolában a kisebbik fiamat elkezdte a többi gyerek csúfolni. Nem tudjuk mi alapján, mi volt az oka? Talán a bibliai neve miatt, vagy csak úgy, heccből? Sose fogjuk már megtudni… Senki sem tudta, hogy zsidók vagyunk, nem volt beszédtéma és azt gondolom, 8-10 éves gyerekek még nem is érhetik, még ha tudják is a zsidó szó jelentését. De nem tudhatták rólunk, merthogy mi se mondtuk a gyerekeknek. Én is úgy szocializálódtam, hogy jobb ezt elhallgatni, ezért nem volt ez téma otthon.

Elkezdték csúfolni a fiamat, hogy büdös zsidó. Nem volt igazán fizikai bántalmazás, próbálkoztak ugyan, de a gyerek bölcsen kitért előle. Nem akart beleállni a fizikai agresszióba, sem verekedni.

Egyrészt én beszéltem a tanító nénivel, megkértem, tegyük helyre ezt a nagyon szerencsétlen szituációt. A tanító néni bölcsen és felvilágosultan kezelte ezt. Leült a gyerekekkel beszélgetni, elmondta, hogy vallási, származási különbségeket csak intelligensen szabad kezelni, hátrányos megkülönböztetés senkit sem érhet! Onnantól kezdve semmilyen atrocitás a továbbiakban nem volt.

Másrészről otthon is másként álltunk a kérdéshez. Ekkor megmondtuk a gyerekeknek, hogy zsidók vagyunk, és meséltünk a családunk történetéből nagyon sok mindent. Azt is, hogy ez jó is, meg rossz is, és hogy erre lehet büszkének lenni, de azért nem kell nagyon hirdetni.

Ezt követően, lassan már mi is nyíltan fel mertük vállalni az identitásunkat, és finoman terelgettük a gyerekeinket is. Elmentek a Szarvasi Táborba, ami nagyon-nagyon sokat segített az összes gyerekemnek, hogy megtalálja az identitását. Olyannyira, hogy amikor a gimnáziumban valaki csak kiejtette a zsidó szót poénból, nagyon keményen beleálltak a gyerekeim, és onnantól kezdve már nem is tűrték az ilyen jellegű bántást. Gyakorlatilag az első ilyen szitokszó elhangzásánál már ők maguk példásan kezelték ezeket a helyzeteket.

Megmondom őszintén, hogy borzasztó nagy dilemma volt bennem, mert a férjem nem zsidó, bár nagyon filoszemita, és abszolút mindenben támogat, jött velünk a zsinagógába, azonosult a nézeteinkkel. Természetes volt számára is, hogy legyen a fiúknak bár micvója. De amíg a gyerekek kicsik voltak, még nagyon kerestük, hogy milyen mélységben, meddig menjünk bele ebbe a témába, és én is folyamatosan tanultam ezt, mert az apukám mindent tagadott. Erről még csak beszélni sem lehetett. Nem is volt biztos, hogy eljön a gyerekek bár micvójára, mert annyira ellene volt. Nőként, anyaként, ezt gyakorlatilag én egyedül próbáltam otthon kialakítani.

A két nagyobb gyermekünk segítségével (mondhatom általuk) találtuk meg igazán az identitásunkat, így a kislányomnak már gyakorlatilag születése óta természetes a zsidóság. Az óvodai farsangra angyalkának öltözött, felvette a szép fehér ruhácskáját, amit az óvó néni meg is dicsért. Válaszul, megfogta a kis szoknyácskája szélét, megriszálta magát és büszkén válaszolta: ez a sábáti ruhám!

Sok-sok kisebb – nagyobb történésnek köszönhetően, ekkor már nekünk is természetes volt, hogy erről lehet (és kell is) beszélni, ez nem lehet titok, elhallgatás, szégyen. Vagy elfogadnak így minket, vagy nem. De ez már nem rajtunk múlik.”

Amennyiben történt veled vagy gyermekeddel a fentiekkel hasonló eset, és szívesen megosztanád a történteket, írd meg nekünk az editor@akibic.hu e-mail címre.