„A hagyományok, amikbe beleszülettem, biztos zsidó nővé tettek”

Világhírű bűvész. Az 1965-ös Ki mit tud?-on tűnt fel kamasz lányként. Fellépett többek között New-Yorkban, Las Vegasban, Monte-Carlóban, Párizsban,Londonban, Bostonban valamint Milánóban. Zsidó és magyar. Anya és sikeres nő. Fontos neki a zsidó identitása, de nem szokott kérkedni vele, sem mások fölé helyezni magát. Interjú Ungár Anikóval 

A gyerekkorod egy részét Izraelben töltötted. Bár tudom, a gyermeki emlékezet sok mindent elhomályosít, vagy épp kiszínez, de mik a legfontosabb momentumok a gyerekkorodból, amikre szívesen gondolsz vissza, és szerinted, ha Budapesten laktok, nem élhetted volna át őket? Milyen volt akkor, ott gyereknek lenni?

Ungár Anikó: Izraelben van a nagymamám, a nagynéném, az unokatestvéreim. A kiköltözés nekem azt jelentette, együtt lesz a család. Az izraeli gyerekkor identitásom alapjait tette le. 1957-et írtunk, alig egy évtizeddel a holokauszt után, bennem ekkor tudatosultak a szörnyűségek. Izraelben „zsidó”-nak éreztem magam, ám az osztálytársaim „magyar goj kislány”-nak neveztek, mert szőke voltam és kék szemű. A lány, akitől ezt a titulust kaptam, a mai napig jó barátnőm. A hazafiságnak olyan konzisztenciáját kaptam Izraelben, hogy szinte szégyelltem magam, hogy hazajövök a szüleimmel, és nem leszek katona. Mégis, ha ma azt a szót hallom, hogy „gyerekkor”, nekem az egy kis fadoboz, amit a szüleimtől örököltem, Yerusalaim van ráírva. Abban van a gyerekkorom.

Ungár Anikó édesanyjával, Lilike nénivel, aki 104 éves korában hunyt el 2015-ben. Fotó: Karizs Tamás

Azóta sokszor jártál Izraelben? Mi az, ami lényegesen megváltozott a gyerekkorodhoz képest?

Ungár Anikó: Csak egyszer voltam. A munkám, a szerződéseim mindig a világ más tájára hívtak, csak 15 évvel ezelőtt mentem vissza a kamasz fiammal, Gáborral, hogy megismerkedjen a rokonokkal. Anyukám többször meglátogatta a nővérét.

Hihetetlenül nagy élmény volt végigsétálni azokon az utcákon, mint gyerekkoromban. Természetesen Anath-al, a barátnőmmel is találkoztam, akitől sajnos a sors évtizedekre elszakított. Fotót sem láttam róla, mégis a reptéren, a nagy tömegben is megismertük egymást 43 év után. Mi, a két kislány, akik 18 évesen beszéltünk utoljára, ugyanolyan jó barátnők lettünk, sőt a világot is ugyanúgy látjuk. Azóta minden évben találkozunk.

Hogy mi változott meg? Egy felnőtt másképp lát egy országot, mint egy gyerek. Jó érzés volt visszamenni abba a házba, amiből azóta összművészeti műhely lett. Eszméletlen izgalommal nyúltam ahhoz a kilincshez, amit 8 évesen fogtam meg. Láttam az ablakot, amiből egykori játszópajtásom fütyülte az általunk kitalált jelet, amit csak mi értettünk. Döbbenetes, minden mennyire megmarad, csak te változol, te múlsz, te hagyod el a dolgokat.

Eszedbe jutott, hogy visszaköltözz, alijázz? (Ha igen, miért, ha nem, miért nem?)

Ungár Anikó: Azért nem, mert nekem teljes mértékben kiteljesedett az életem itt Magyarországon. Innen indultam, itt lettek sikereim, minden ide kötött. Például furcsa, megmagyarázhatatlan módon édesapám, aki négy év munkaszolgálat után üresen találta a szombathelyi házukat, még ilyen trauma után is kötődött ehhez az országhoz. Erre a világra nem is akart gyereket. Izraelben viszont a betegségig menő honvágya volt, és 5 éven belül haza akart jönni. Azt érezte hazájának, ahonnan elhurcolták a családját.

Magyarok vagyunk? Zsidók vagyunk? Mind a kettő. Az embernek nem egy identitása van. Eleve az, hogy nő vagyok, az egy identitás. Zsidó is vagyok, magyar is vagyok.

Nem vagyok színész, a nyelv sem korlátozott volna, hogy bárhol másutt éljek, de valahogy nem akartam. Izraelben legkevésbé volt miért visszamennem, pedig bármikor mehettem volna. De az életem valahogy ide kötődött.

Ungár Anikó fiával, Baronits Gáborral

Miért épp a bűvészetet választottad, nem egy tipikus női foglalkozás? Mennyire volt könnyű elfogadtatni magad? Mi kellett ahhoz, hogy kiemelkedj az átlagból?

Ungár Anikó: Nem én választottam. Színésznőnek készültem. Apukám amatőr, megszállott bűvész volt, akinek a bűvészet a túlélést is jelentette.

Imádtam színpadon lenni, asszisztáltam, néztem, ahogy Apu gyakorol, utánoztam, addig-addig, míg nekem is sikerült megkomponálni egy előadást. Apu ettől elérzékenyült, és máris elképzelt engem női bűvésznek, amiből ugye akkor a világon nagyon kevés volt, a nők inkább csak segédkeztek a mutatványoknál. Nem tágított, míg bűvészt nem faragott belőlem, és be nem vitt a Ki mit tud?-ba. Persze élveztem, mert exhibicionista típus vagyok.

Hogy mi vitt idáig? Nagy az önbizalmam, hiszek magamban, mert csak olyat csinálok, amihez érzékem, tehetségem van, de azt a maximumra szeretem vinni. Ez lehet a titka, de nem az én hatásköröm, hogy meghatározzam. Ami biztos, hogy ha nincs egy erős személyisége egy nőnek, ezt a műfajt nem szabad csinálnia. Önmagában egy szép nő, aki például két virágból tizenhatot csinál, egy fajsúlytalan dolog. Szeretek színpadon lenni, de ha ez egy üres semmiség lenne, nem szívesen vennék részt benne. Hiszek abban, hogy a bűvészetnek van létjogosultsága, különösen modern, felgyorsult világunkban, amikor az emberiség szinte uralja a technikát, mindenre képes. Szükségünk van egy kis illúzióra. Egy kiállítás képeit nézve sem érdekel, hogy készült az a festmény. A hatás a fontos, az, hogy bevonz. Hiszen tudjuk, hogy nincsenek csodák, de ha erre az egy órára el tudom hitetni, akkor már volt értelme.

Fotó: Tücsek Tünde

Bűvészként nagyon szép utat jártál be, mondhatni mindent elértél, amit ebben a szakmában lehet. Párizsban 1973-ban, Bécsben 1976-ban 1. helyezést értél el a Bűvész Világkongresszus női kategóriájában, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjében részesültél. Nem bánod, hogy végül is Magyarországon maradtál? Mi tartott itt? Szerinted jelentősen másképp alakult volna a sorsod, ha disszidálsz?

Ungár Anikó: Eszembe nem jutott, nekem a szocializmusban sem voltak determinációim, oda mentem, ahova akartam. Nem éreztem a bezártságot, nem volt okom itt hagyni az országot. Boldog voltam a szüleimmel, a szerelmeimmel, barátaimmal. Nem szeretem a „Mi lett volna ha?”- kérdést. Ez egy révedezés, én pedig inkább teszem a dolgom. Ha az ember azt csinálja, amit szeret, és amiben sikeres, nem vágyik el. Boldog voltam itt, nem akartam változtatni.

Nagyon sokszínű, aktív életet élsz. És bár nagyon család-centrikusnak ismerünk, nem vagy egy tipikus „zsidó nő”. Milyen szerepet játszanak a zsidó hagyományok az életedben? Pl. Tartjátok az ünnepeket?

Ungár Anikó: Abszolút felvállalom a zsidóságomat, és fontosnak tartom, hogy az embernek legyen egy tudatos identitása, hogy tudja, ki és mi ő. Azok a hagyományok, gyökerek, amikbe beleszülettem, óhatatlanul biztos zsidó nővé tettek. De nem vagyok szélsőséges, sem ortodox zsidó nő. Viszont azok az erkölcsi alapok, amiket a zsidóságomnál fogva kaptam otthonról, az izraeli gyermekkoromból, azok a normák minden mondatomban benne vannak. Azt gondolom, hogy én igazán egy zsidó nő vagyok, főleg zsidó anya.

Társasági események alkalmával természetesen megemlékezünk az ünnepekről, de én neológ zsidó lányként szocializálódtam. Bár a karácsonyt nem ünnepeljük, de például a fiamnak, akinek keresztény édesapja volt, állítottam karácsonyfát, hogy ne maradjon ki ebből az élményből.

Fontos nekem, hogy ki és mi vagyok, de nem szoktam kérkedni vele, sem valami fölé helyezni magam. Ha én ma tanítója lennék a világnak, akkor az óvodában nem arról beszélnék, hogy „mi magyarok”, hanem „mi emberek”. Először a földgömböt mutatnám meg. Lássák, hogy ebben a nagy univerzumban itt is, ott is élnek valakik, akiknek más a színük, de ugyanolyan emberek, mint mi. Hiszem azt, hogy minden embertípusnak van valami különleges tudása.

 Legendásan jól főzöl. Szerepeltél egy főző-műsorban is. Gondolom, a világ minden tájáról ismersz specialitásokat. Szerinted mitől igazán páratlan a zsidó konyha? Vannak kiemelt, kedvenc zsidó fogásaid? Nagy a család. Ők is szeretik?

Ungár Anikó: Valóban nagyon szeretek főzni. A zsidó családoknál az a tradíció, hogy legalább a vacsorát családi körben költik el. A világból mindenhonnan hoztam haza valami fűszert, vagy főzési szisztémát, vegyesen főzök. Vannak zsidó receptjeim, de nem feltétlenül főzök kóser ételeket. Az izraeli konyhában ötvöződik sokféle kultúra, és ettől olyan különleges. Csinálok paprikás csirkét, sóletet és macesztortát is.

Gyors és ügyes vagyok a konyhában, a bűvészet nagyon gyakorlatiassá tett. Biztos kézzel nyúlok a dolgokhoz és merem felvállalni az új gondolatokat, új ízeket, szeretek kreatívkodni. Sokkal szívesebben állok a konyhában, mint hogy a számítógép előtt üljek.

Egy saját, és négy nevelt fiad van. Nem lehet egyszerű feladat. Mennyire illesz bele a „Yiddishe Mamme” sztereotípiába? Szerinted hol a határ a szükséges és túl sok gondoskodás között?

Ungár Anikó: A férjem szokta mondani, hogy én tipikusan az a mama vagyok, aki ajándékoz a fiának két különböző nyakkendőt, és mikor legközelebb találkoznak, és az egyiket viseli, megkérdezi, hogy „És a másik nem is tetszik?” Mikor esznek, megkérdezem, hogy a másikból miért nem ettek, nem ízlik? Nekem nagyon fontos a sikerélmény. A főzés számomra önkifejezés, olyan, mint a színpad. Az, hogy rögtön kapod a reakciót, eléggé elkényezteti az embert. Kell a folyamatos visszajelzés.

De azért fegyelmezem magam. Szeretem a szabadságomat, és ezt megadom a másiknak is.

Ungár Anikó fiával, Baronits Gáborral

 

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp