„Nem lehet a magyar kultúrtörténetről beszélni a zsidóság története nélkül”

A Zsidó Művészeti Napokon kerül bemutatásra Kováts Kriszta és Nyáry Krisztián közös estje, a Magyar flódni, amelyben dalban és prózában elevenítik fel a magyar zsidóság 19-20. századi kultúrtörténetét. Nyáry Krisztián íróval, irodalomtörténésszel többek között magyar és zsidó identitásról, a hősök emlékének ápolásáról és Facebook-posztok olvasási szokásairól beszélgettünk.

A Magyar flódni egy korábbi műsor újraszerkesztett, „zsidósított” változata lesz?

Bizonyos értelemben igen. Kováts Kriszta már korábban is csinált egy hasonló estet, amelynek ugyanez volt a szerkesztési logikája, hogy az általa előadott dalokhoz Nádasdy Ádám írt szövegeket, amelyeket egy közös előadás keretében mutattak be. Most pedig Kováts Kriszta azzal az ötlettel keresett meg, hogy a zsidó témájú dalszövegeihez adná magát, ha azokról a zsidósághoz kötődő emberekről mesélnénk, akikről a könyveimben írtam.

Mi alapján lettek kiválasztva a történetek?

A szerkesztési feladat tulajdonképpen abból állt, hogy kit hagyjunk ki a műsorból. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen sok, a témához kapcsolódó személyről írtam, miközben egyáltalán nem az volt a célom, hogy áttekintést készítsek a magyar zsidóság 19-20. századi kultúrtörténetéről, egyszerűen csak így alakult. A könyveimben, főleg az utolsó kettőben (Igazi hősök, Merész magyarok – ÁP) egy teljes spektrumot szerettem volna bemutatni, és éppen ezért nagy arányban szerepeltek vagy zsidó származású személyek, akik a lehető legkülönbözőbb módon voltak zsidók, vagy pedig olyanok, akik nagyon sarkított történelmi helyzetekben azon kevesek közé tartoztak, akik helyesen cselekedtek.

Hogyan fog zajlani az előadás?

Az előadás nem lesz sem nagyon tragikus, sem felhőtlenül vidám, hanem a kettő között csapongunk majd, mint ahogy az egy 19-20. századi magyar zsidó életében adódott. Nyilvánvalóan megkerülhetetlen téma a holokauszt és a zsidótörvények, de az előadott a történeteknek azért vannak nagyon vidám és felemelő pillanatai is. Ez egy színpadra szerkesztett előadás, tehát a díszlet is játszik, lesznek különböző kellékek, székek, változtatni fogjuk a helyünket. Tulajdonképpen zsidó szempontból végigmegyünk a 19. század első harmadától egészen a 20. század légvégéig a magyar kultúrtörténeten. A műsor az 1811-ben született Lőw Lipót történetével kezdődik és egészen a napjainkig tart majd.

JEGYVÁSÁRLÁS ITT.

Az olyan tragikus sorsú szerzők, mint például Radnóti Miklós vagy Szerb Antal nem tekintették magukat zsidóknak. Mennyire lehetett a zsidóság része az identitásuknak?

Ha a magyar kultúrtörténetet nézzük, akkor megkerülhetetlen a zsidóság és például Radnóti viszonyának említése, tiszteletben kell tartani Radnóti Miklósnak azt a személyes öndefinícióját, hogy ő nem zsidó, vagy csak származásában az. A környezte, a hatalom viszont zsidónak tartotta, és ehhez viszonyulnia kellett, a viszonyulás vége pedig az lett, hogy őt meggyilkolták. Ez egy teljesen más viszony a zsidósághoz, mint mondjuk egy rabbié. Pont ettől olyan a magyarországi zsidóságnak a története, amilyen, hogy e két véglet között aztán számos átmenet létezik. Megidézzük a műsorban Heltai Jenőt is, akinek az identitásában benne volt a zsidóság, de deklaráltan ateista volt, az első ateista Magyarországon, akinek papírja is volt róla.

Nem lehet a magyar kultúrtörténetről beszélni a zsidóság története nélkül. Amikor az utolsó két könyvemet írtam, akkor a magyar identitással is foglalkoztam. A kötetek példaszerű sorsokról, hősökről szólnak, ugyanakkor azt is lényegesnek tartottam elmesélni, hogy hányféleképpen lehet magyar az ember. Ebben az igen színes kaleidoszkópban nagyon sok színes pötty a zsidókat, zsidó származásúakat jelöli vagy olyanokat, akiknek valahogyan közük volt a zsidósághoz.

Az Igazi hősök és a Merész magyarok kapcsán feltűnő, hogy amikor egy női magazin ír a könyvekről, akkor a női hősöket emeli ki, az erdélyi portál az erdélyieket, a zsidó pedig a zsidókat. Mintha mindenki csak a saját hőseit keresné.

Ez természetes, eleve olyan emberekről írtam, akiknek az emlékét azért valakik ápolják, csak a többség nem tud róla, különben elég nehéz lett volna a nyomukra bukkanni. Amikor például Papp Simonról, az olajkutatóról írtam, akkor a magyar kőolaj szakma vagy a szénhidrogén bányászatban dolgozók tudják, ki volt Papp Simon, más nem igazán. Minden kisebb vagy nagyobb közösségnek megvannak a saját hősei, de az lenne a jó, ha mások hőseit is ismernénk és magunkénak tekintenénk. Nem véletlen, hogy a legmostohább sorsúak a nemzeti emlékezet szempontjából az antifasiszta jobboldali konzervatív hősök, mint például Ocskay László, Slachta Margit vagy Reviczky Imre, mert őket senki sem tekinti a sajátjának. Az egyik oldal azért nem, mert jobboldaliak voltak, a más meg azért, mert antifasiszták és zsidómentők. Miközben ezekről az emberekről Amerikában már a századik filmet készítenék.

Amikor először elkezdted ezeket a történeteket megosztani a Facebookon, gondoltad volna, hogy ennyire népszerűek lesznek?

Egyáltalán nem, ezeket a barátaim szórakoztatására kezdtem el írni. Később, amikor már nagyon sokan követték, és lett egyfajta olvasásnépszerűsítő funkciója, akkor többen is megkérdezték, hogy tudatosan csináltam-e, vagy ez volt-e a célom, akkor gondoltam bele, hogy ha kommunikációs szakemberként ez egy feladat lett volna, hogy csináljak egy olvasásnépszerűsítő kampányt, akkor biztos, hogy nem a Facebookon kezdem el. Én is elfogadtam ugyanis azokat a marketing alapelveket, hogy a Facebookon az emberek nem olvasnak el három mondatnál többet. Végül kiderült, hogy elolvasnak, és ezeket a törvényeket érdemes felülvizsgálni, mert élethelyzettől függően olvasunk hosszabban is. Az én írásaimat például reggelente, a munkába vagy iskolába menet olvasták, amikor még az embereknek van öt percük a kávé mellett.

Mikor jött el az a pont, amikor már muszáj volt felelősséggel kezelni ezeket a történeteket?

A felelősség nagyon hamar jött, mert elkezdtek témákat kérni az olvasók, vagy amikor éppen nem írtam, akkor kérdeztek, hogy miért hallgattam el. A közönségnek tehát van egy fegyelmező szerepe. Időközben pedig az is kiderült, hogy nem igaz az a könyvkiadói vagy marketinges törvényszerűség, hogy amit ingyen el lehet olvasni, azt nem fogják az emberek könyv formájában megvásárolni. Élethelyzettől függően máskor olvasunk könyvet, mint Facebook-posztot, a könyv ráadásul egy szép tárgy, amely ajándékba is adható, így más platformon, más közönséghez máshogy jut el. Először azok vásárolták a könyvet, akik a Facebookon olvasták ezeket a történeteket, majd az egész megfordult, és azok kezdtek el követni a Facebookon, akik megkapták vagy megvették a könyvet.

Ez a fajta siker a Facebookon mennyire hasznosítható a könyvpiac más területein?

Nincsenek egy az egyben átvehető receptek, de az biztos, hogy ma már minden író rá van utalva arra, hogy tartsa a kapcsolatot a saját olvasóival. Ennek az egyik módja, hogy a Facebookon szerveznek közösséget, Dragomán György például nagyon jó ebben, a másik az író-olvasó találkozók, amelyek már nem úgy néznek ki, hogy valaki kiül a művelődési házban egy tál pogácsa és egy kancsó víz mögé és zörgős papírból felolvas, hanem ezek megszervezett estek társművészetekkel vagy valamilyen programmal egybekötve. Azzal párhuzamosan, hogy eltűntek a hagyományos csatornái az irodalomfogyasztásnak, az irodalom is elkezdett újfajta felületeket keresni, ahol az írók megpróbálhatják letapogatni az olvasók igényeit. A megzenésített verseknek például újra reneszánsza van, elég elmenni egy Rájátszás koncertre, ahol kortárs írók és zenészek lépnek fel, és mint egy rockkoncerten sorban állnak a fiatalok a jegyekért. De ilyen a slampoetry is, amelynek sztárjai vannak, és ott is van igényesebb és kevésbé igényesebb szöveg, mint ahogy a költészetben is.

Az internet egy nagyon demokratikus felület, ennek minden előnyével és hátrányával együtt, és nincs egy hatalmi kanonizációs szerv, amely megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz, mit érdemes olvasni. Ennek megvan az előnye, hiszen bárki publikálhat bármit, és megtalálhatja a saját közönségét, és hátránya, mert nincs olyan intézményrendszer, amely vezetné az olvasót. Ezt pótolják viszont az internetes csatornák, ahol egymás véleményét nézik az olvasók, az irodalmi estek vagy, hogy mit írt a Facebook-oldalán a szerző. Ma már nincsenek olyan kritikusok, akik ítélnek élők és holtak felett, az utolsó ilyen megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, nagy szerkesztő-kritikus, Réz Pál éppen a napokban halt meg, és bizonyos értelemben lezárt egy korszakot.