Egy ultraortodox zsidó gondolatai a jesiva tanulók hadkötelezettségéről

Izrael földjének bármely része feletti zsidó szuverenitás számunkra nem kiemelt jelentőségű, és jóval kisebb prioritású annál, minthogy egyetlen zsidó életet is veszélybe sodorjunk miatta, írja véleménycikkében Dovid Kornreich.

Ahogy a cím is jelzi, az alábbiakban leírt gondolatok csakis az én véleményemet tükrözik, és nem állítom, hogy bárki más nézeteit képviselnék, csakis a sajátomat. Bár kétségtelenül igaz, hogy látásmódomat teljes mértékben az izraeli chárédi (ultraortodox) jesivák világa és azok értékeiben való hosszú távú elmélyülésem formálta, nem állíthatom magamról, hogy olyan tekintély vagyok, aki a hivatalos chárédi álláspontot hivatott képviselni a jesiva tanulók hadkötelezettségét illetően, különösen a jelenlegi konkrét válság idején.

Fotó: Reuters

Ezt a figyelmeztetést szem előtt tartva, egy olyan kijelentéssel szeretném kezdeni, aminek mindenki számára magától értetődőnek kellene lennie:

a chárédi zsidók nem cionisták. Bár ez a kijelentés önmagában nem meglepő, ennek az ideológiai álláspontnak a következményei sokak számára nyugtalanítóak lehetnek.

E nem cionista nézet egyik közvetlen következménye, hogy a bibliai Izrael földjének bármely része feletti zsidó szuverenitás nem szerepel túl magasan a prioritási listánkon. Kétségtelenül messze elmarad attól, hogy egyetlen zsidó életet is veszélybe sodorjunk annak elérése vagy fenntartása érdekében. Sem a Siratófalért, sem Ráchel sírjáért, és természetesen a zöld vonalon túli zsidó településekért sem. Elvben az egészet el lehetne cserélni azért, hogy a zsidók biztonságban legyenek az arab terrorizmus fenyegetésétől – ha valóban ez lenne a csere várható eredménye. Chájim Soloveitchik rabbi közismert mondása szerint, még magának a végső megváltásnak a siettetése és a száműzetésben élő zsidók szenvedésének megszüntetése sem éri meg egyetlen zsidó élet elvesztésének az árát.

Az a tény, hogy több százezer chárédi nagy hasznot húz azon cionisták tetteiből, akik szenvedélyesen hiszik, hogy a zsidó szuverenitás megéri zsidó életek kockáztatását, folyamatos erkölcsi dilemmát jelent azoknak az ultraortodoxoknak, akik ezzel tisztában vannak. Mindemellett úgy gondolom, hogy a cionista mozgalom a zsidó szuverenitásra való törekvése során de facto MINDEN zsidó életet veszélybe sodor a világon, beleértve a chárédi zsidókét is. (Ironikus módon ugyanis a második világháború óta a zsidóellenes erőszak legnagyobb forrása Izrael állam megalapítása és az arabok ennek során történő tömeges elüldözése lett.) Úgy vélem, ez némiképp elfogadhatóvá teszi, hogy az ultraortodox zsidók is részesülnek a cionista államépítés által lehetővé tett vallási előnyökből.

Az azonban továbbra is tény, hogy a cionisták és a nem cionisták közötti konfliktus egyik fő pontja az az emberéletekben mérhető ár, amit azért kell megfizetni, hogy zsidó államunk legyen, és hogy fenntartsuk a szuverenitásunkat a bibliai Izrael földjének nagy része felett.

A chárédi zsidóknak nincs szükségük saját államra ahhoz, hogy megfelelő önértékelésük és méltóságérzetük legyen. Alapjában véve mi még mindig „gálut zsidók” vagyunk, és a több mint 70 éves államiság sem változtatta meg a nacionalizmushoz való viszonyunkat olyan mértékben, hogy komoly áldozatot hozzunk érte.

Nem érzünk semmiféle nemzeti büszkeséget amiatt, hogy a zászlónk ott lobog az ENSZ-ben (amelyben több elítélést és negatív határozatot kapunk, mint bármely más állam), és hogy nagykövetségeink vannak szerte a világon (amelyek rendszeres célpontjai terrorista támadásoknak). Az, hogy izraeli vállalatok emberéletek kioltására alkalmas drónok és különféle megfigyelési technológiák vezető gyártói, nem a zsidó vallási büszkeség forrása. Szintúgy nem vagyunk büszkék arra, hogy izraeli sportolók részt vesznek és díjakat nyernek az olimpián, vagy izraeli előadók az Eurovíziós dalversenyeken. És egyáltalán nem vagyunk büszkék arra a „start-up nemzet” jelenségre sem, amely az online csalások olyan robbanásszerű fejlődésében csúcsosodott ki, amelyben az izraeliek sajnos messze felülreprezentáltak.

Ezek után próbáljunk meg válaszolni a mélyebb kérdésre: Miért nem erkölcsi kötelességük a chárédi zsidóknak hozzájárulni hazájuk védelméhez?

Cionizmus és a halálos erőszak

Először is nézzük meg a cionizmus szerteágazó történetét, anélkül, hogy megszépítenénk, ahogy azt általában a zsidó állam mellett érvelők szokták a nemzetközi színtéren. Az egyik hatalmas erkölcsi folt, amelyet megpróbálunk figyelmen kívül hagyni, hogy a politikai cionista mozgalom soha nem tekintette a nagymértékű emberi szenvedést és halált elegendő indoknak a cionista projekt feladására.

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a különböző cionista frakciók bizonyítottan képesek voltak halálos erőszakot alkalmazni azokkal a zsidó testvéreikkel szemben, akik politikai vagy nacionalista ambícióik útjába álltak. A kiemelkedő példák közé tartozik Jacob Israel de-Haan, Haim Arlosoroff és a britekkel együttműködő zsidók elleni merényletek, az ún. „Vadászidény”, a sok zsidó áldozatot követelő King David Hotel felrobbantása, és természetesen az Altalena elsüllyesztése. Nem feledkezhetünk meg a szefárd és jemeni zsidó közösségek nagyszabású, államilag támogatott kényszerasszimilációs kísérleteiről sem. A zsidó állam megalakulása következtében nekik nem volt más választásuk, mint kivándorolni Izraelbe, hagyományos életmódjukat azonban a szekuláris áskenázi cionista elit nyilvánvaló gúnnyal és megvetéssel kezelte. A cionista projekt által az életükben bekövetkező hatalmas változásoknak óriási fizikai, érzelmi és lelki következményei lettek.

Az pedig magától értetődő, hogy a cionisták nem tartották túl magas árnak a zsidó államiságért cserébe az arabok tömeges elüldözését, kényszerű áttelepítését, menekült státuszát és a mindezzel együtt járó emberi szenvedést.

A zsidó állam megalapítása érdekében történő erőszak alkalmazására és emberek százezreinek elüldözésére való hajlandóságnak az a következménye, hogy Izraelnek az erkölcsi igazolás és a fizikai biztonság örökös hiányával kell együtt élnie. A tradicionális zsidóknak a cionista mozgalommal szemben táplált keserű ellenszenve, valamint a cionisták által okozott megaláztatás és kitelepítés miatti arabok által elkövetett megtorló erőszak egyszerre kiszámítható és érthető. (Folyamatosan zavarba ejt, hogy a cionista zsidók és izraeliek miért botránkoznak meg annyira a nem cionista vagy épp anticionista ultraortodox zsidókon, és miért olyan ingerültek a palesztinok miatt, akik makacsul elutasítják, hogy beletörődjenek a vereségbe és a korábbi otthonaik feletti izraeli szuverenitásba. Vajon a harcias cionisták elismerték volna a vereséget, és lemondtak volna minden jövőbeli erőszakos ellenállásról, ha elveszítik a függetlenségi háborút és menekültekké válnak, vagy arra kényszerülnek, hogy egy arab állam polgárai legyenek?)

A zsidó szuverenitásért cserébe a cionisták hajlandóak voltak együtt élni azzal, hogy az arabok állandóan erőszakkal fenyegetik őket, és ezért folyamatos hadseregre van szükségük, ami ezt megakadályozza. De nem kérdezték meg egyikünket sem, akik nem vagyunk cionisták, hogy egyetértünk-e ezzel az alkuval.

Ezért bár lehetetlen visszaforgatni az idő kerekét, és úgy tenni, mintha a mai Izraelben élő zsidók kisebbségként, békés együttélésben élhetnének az arabokkal egy arab többségű uralom alatt, mindazonáltal a zsidó szuverenitás állandó katonai készültséggel járó fenntartásának terhét nem lehet azoknak a vállára helyezni, akik soha nem választották és soha nem is fogják választani az erőszakot nacionalista célok elérése érdekében.

Véleményem szerint ez a történelmi perspektíva szükséges ahhoz, hogy megértsük a chárédi zsidóknak az izraeli hadseregbe (IDF) való bevonulással szembeni elvi elutasítását.

Amikor a vallásos cionisták azt hangoztatják, hogy vallási és erkölcsi kötelességük belépni az IDF-be, hogy ne másoknak kelljen megvédeni őket, akkor általában összekeverik a zsidó emberek védelmének szükségességét a zsidó állam megvédésével. E kettő nem ugyanaz. A vallásos cionistáknak gyakran hiányzik a kellő önismeretük ahhoz, hogy felismerjék, csupán a nacionalista ideológiájuk az, ami az Izrael földje feletti zsidó szuverenitást vallási kötelezettséggé emeli, és igazolja számukra zsidó életek kockáztatását. Nem tudják elképzelni, hogy a chárédi zsidók valóban hajlandóak lennének lemondani a Templom-hegyről és Ráchel sírjáról, ha ez csökkentené azt a halálos ellenségeskedést, amit az e helyek feletti uralmunk a palesztinok körében kivált.

Október 7.

Lehetne azzal érvelni, hogy mindez nem vonatkozik a jelenlegi helyzetre, amikor egyértelműen közvetlen egzisztenciális veszély fenyegeti az Izraelben élő összes zsidót, akár van állam, akár nincs. A puszta fennmaradás érdekében az ultraortodox zsidóknak is hajlandónak kéne lenniük vagy kényszeríteni kellene őket arra, hogy valamilyen formában szerepet vállaljanak a védekezésben.

Izrael befagyasztja a jesivák támogatását, ha tanulói nem vonulnak be a hadseregbe

A legfelsőbb bíróság döntése a jogegyenlőség és a közteherviselés jegyében született.

Hogy őszinte legyek, az október 7-ére adott izraeli válaszlépések korai szakaszában én is hajlamos voltam ilyen gondolatokra. Attól tartottam, hogy a palesztin életek hatalmas veszteségét és a gázai otthonok pusztulását látva az idő előrehaladtával, az izraeli arab lakosság végül gyilkos dühvel fog fellázadni, és minden zsidót megtámad, akit csak lát. Egy ilyen forgatókönyv esetén valóban mindannyian egzisztenciális fenyegetésnek lennénk kitéve, és nem lenne más választása a chárédi zsidóknak sem, minthogy kiképezzék őket és csatlakozzanak valamilyen helyi, civil önvédelmi szerveződéshez. De szerencsére ez a forgatókönyv nem valósult meg, és nem is valószínű, hogy a közeljövőben bekövetkezik, hiszen a háború vége már a küszöbön áll.

A valóság az, hogy a Hamász nem rendelkezik – és soha nem is rendelkezett, még október 7-én sem – azzal a képességgel, hogy valódi egzisztenciális fenyegetést jelentsen a legtöbb izraeli zsidó számára. Közel sincs meg a szükséges létszámuk vagy katonai felszereltségük ahhoz, hogy ténylegesen elfoglalják az országot és megöljenek vagy kitelepítsenek minket, még akkor sem, ha ez a leghőbb vágyuk és kinyilvánított céljuk. Egy buzgó vágy és egy deklarált cél még nem jelent egzisztenciális fenyegetést. Az a tény, hogy a Hamász képes volt egy ilyen halálos, soha nem látott mértékű támadást végrehajtani, nem a Hamász harcosainak katonai képességeit, hanem a védelmi intézményrendszer teljes kudarcát bizonyítja, ami nem tudott felkészülni egy ilyen égbekiáltó fenyegetésre.

Ezzel pedig visszatérünk az állandó katonai készenlét szükségességéhez, hogy megőrizzük a zsidó szuverenitást az arab fenyegetéssel szemben. Egy olyan helyzethez, amelyről a chárédi zsidókat nem kérdezték, és amelybe ők nem egyeztek bele.

Az írás eredetileg a Times of Israel blogoldalán jelent meg angol nyelven. Magyar fordítás: Németh Zoltán.

A Vélemény rovatban közreadott cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség véleményét, álláspontját.

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp