Az Egyesült Államok első zsidó külügyminisztere volt, mégis ellentmondásosan állt a zsidósághoz

„Mi külpolitikát folytatunk… Ez nem egy zsinagóga” – jelentette ki Henry Kissinger, amikor megtorpedózta az amerikai tiltakozást az ENSZ azon határozata ellen, amely a cionizmust rasszizmusnak minősítette.

Meghalt Henry Kissinger, az Egyesült Államok első zsidó külügyminisztere, az 1970-es évek amerikai külpolitikájának ellentmondásos irányítója, aki megszervezte az USA Kína felé való nyitását, a vietnámi konfliktus befejezéséről tárgyalt, és a hidegháború csúcspontján segített enyhíteni a Szovjetunióval fennálló feszültséget, írja búcsúsztatójában a JTA.

Henry Kissinger a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén 1975 áprilisában (Fotó: USA Nemzeti Archívum / Wikimedia Commons)

Kissinger szerdán halt meg connecticuti otthonában, idén júniusban ünnepelte 100. születésnapját egy New Yorkban rendezett partival, amelyen hosszú politikai és közéleti pályafutásának jeles képviselői vettek részt, köztük jelenlegi utódja, a szintén zsidó Antony Blinken külügyminiszter.

A briliáns diplomáciai stratégaként számon tartott Kissinger a 20. század egyik legbefolyásosabb zsidó személyisége volt, aki két amerikai elnök külügyminisztereként és nemzetbiztonsági tanácsadójaként, valamint számos más elnök informális tanácsadójaként maradandó nyomot hagyott a világpolitikában.

Dörmögő német akcentusával, ikonikus fekete szemüvegével és legendás bájával társasági ember és a ’70-es évek valószínűtlen szexszimbóluma is volt, filmsztárokkal randevúzott, és híres volt arról a mondásáról, hogy „a hatalom a legjobb afrodiziákum”.

Annak ellenére, hogy az 1930-as években a nácik hatalomra kerülésekor elmenekült Németországból, és a holokausztban több családtagját is elvesztette, Kissinger kevés érzelmi kötődést mutatott a zsidó érdekek iránt: Walter Isaacson 1992-es életrajza szerint azt mondta egy barátjának az 1970-es években, hogy a zsidóság „nem jelent számomra semmit”.

Kissinger a Golán-fennsíkon a hatnapos háborút követően 1967 júliusában (Fotó: Az izraeli hadsereg szóvivői egysége / Wikimedia Commons)

Kissinger zsidó identitásának tagadása szükséges lehetett egy olyan ember számára, aki magasabbra emelkedett a végrehajtó hatalomban, mint bármelyik más zsidó előtte, és mindezt egy olyan elnök, Richard Nixon alatt tette, aki köztudottan ellenséges volt a zsidókkal szemben. Mások úgy látták, hogy ez Kissinger machiavellista vonásait és a reálpolitika, a diplomácia keményvonalas megközelítését jelképezi, amely a nemzeti érdekek nyers érvényesítésének javára mellőzi az erkölcsi aggályokat.

Miután Golda Meir izraeli miniszterelnök 1973-ban sürgette Nixont, hogy foglalkozzon a szovjet zsidók helyzetével, Kissinger nyersen elutasította. „A zsidók kivándorlása a Szovjetunióból nem célja az amerikai külpolitikának” – mondta Kissinger az Ovális Irodában készült felvételek szerint.

„És ha a Szovjetunióban gázkamrákba zárják a zsidókat, az nem egy amerikai ügy. Esetleg humanitárius kérdés.”

Miután a felvételek 2010-ben nyilvánosságra kerültek, Kissinger bocsánatot kért a gázkamrás megjegyzésért a Washington Post egyik véleménycikkében, de fenntartotta, hogy kritikusai kiragadták a szövegkörnyezetből. Kissinger a továbbiakban elismeréssel nyilatkozott arról a 100 ezer szovjet zsidóról, akik Nixon „csendes diplomáciájának” köszönhetően kivándoroltak.

Nixon és Kissinger a Fehér Házban 1973 októberében (Fotó: CIA / Wikimedia Commons)

Kissinger múltjának más elemei is árnyaltabban ítélik meg őt a zsidó ügyekhez való hozzáállását illetően. Az 1973-as jom kipuri háború tetőpontján Nixon elrendelte, hogy sürgősségi légi utánpótlást juttassanak el a küszködő izraeli hadseregnek, és az ebből az időszakból származó feljegyzések szerint Kissinger elhárította a Pentagon vonakodását a végrehajtástól. Később Kissinger erőfeszítései nyomán, amelyet a háború befejezése érdekében tett, megszületett a „közvetítő diplomácia” kifejezés.

Két évvel később, amikor Kissinger egyre frusztráltabbá vált az izraeliek hajthatatlansága miatt, ami az 1967-es háborúban elfoglalt sínai területekről való kivonulást illeti, arra sürgette Ford elnököt, hogy értékelje át el az Izraellel való kapcsolatokat. Ez ugyan mély válságot idézett elő a Fehér Ház és az izraeli kormány között, de végül egy izraeli-egyiptomi megállapodást eredményezett a fennálló viták békés rendezéséről, ami kikövezte az utat a négy évvel későbbi békeszerződéshez.

„Kizárt, hogy elmeséljük Camp David és az egyiptomi-izraeli békeszerződés történetét anélkül, hogy megemlítenénk Kissingert és az 1973-as közvetítő diplomáciát”

– mondta Gil Troy történész. Troy egy kevésbé emlékezetes esetet is megemlít Kissingerrel kapcsolatban a 2013-as könyvében. Amikor Daniel Patrick Moynihan amerikai nagykövet igen nyilvános harcot folytatott az ENSZ-ben a cionizmust rasszizmusnak minősülő határozat ellen, Kissinger közbeavatkozott, mert attól tartott, hogy ez aláássa a Szovjetunióval való feszültség enyhítésére tett erőfeszítéseit, és egy ponton így fogalmazott: „Mi külpolitikát folytatunk… Ez nem egy zsinagóga”.

Nixon szerette bosszantani Kissingert zsidó származása és akcentusa miatt. Az elnök később felidézte, hogy azt mondta Meirnek, hogy mindkettőjüknek zsidó külügyminisztere van, Kissingerre és Aba Evenre utalva. „Igen, de az enyém angolul beszél” – vágott vissza Meir, Nixon nagy mulatságára.

Golda Meir, Nixon és Kissinger az Ovális Irodában 1973 március 1-én (Fotó: Oliver F. Atkins / Richard Nixon Elnöki Könyvtár és Múzeum / Wikimedia Commons)

Miután Kissinger távozott hivatalából, úgy tűnt, hogy levetkőzte vonakodását, hogy Izrael támogatójaként tekintsenek rá, és egy 1977-es beszédében kijelentette, hogy

„Izrael biztonsága erkölcsi kötelesség minden szabad nép számára”.

Az ezt követő évtizedekben nyilvánosan védelmezte az izraeli érdekeket, azzal érvelve, hogy a közel-keleti béke hiánya az arabok hajthatatlanságának köszönhető, és szkeptikusan nyilatkozott az Iránnal kötendő nukleáris megállapodásra irányuló erőfeszítésekről.

Kissinger szülővárosában, Fürthben a 100. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen, 2023 júniusában (Fotó: Kasa Fue / Wikimedia Commons)

Ez hozzájárult ahhoz, hogy a zsidó közvélemény befogadta őt. 2012-ben megkapta Izrael legmagasabb polgári kitüntetését Simon Peresz elnöktől „Izrael államhoz és az emberiséghez való jelentős hozzájárulásáért”. 2014-ben megkapta a Zsidó Világkongresszus (WJC) Herzl-díját. A díj átadásakor Ronald Lauder, a WJC elnöke felidézte, hogy Kissinger azt mondta Meirnek, hogy ő elsősorban amerikai, másodsorban külügyminiszter, harmadsorban pedig zsidó. Lauder szerint Meir erre azt válaszolta, hogy ez rendben van, hiszen az izraeliek jobbról balra olvasnak.

„Nagyon bizonytalan volt” – mondta róla Troy. „A túlélő traumája, és a bevándorló traumája, a kívülálló traumája. A ’70-es évek nem volt egy túlságosan zsidós évtized. Furcsa volt, hogy zsidók voltak a hatalomban, és furcsa volt, hogy zsidók voltak a republikánus hatalmi körökben. Saját kételyeit és az ellenséges környezetet tekintve, amelyben élt, nem meglepő, hogy a zsidókérdéshez eléggé ellentmondásosan állt hozzá.”

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp