“A legtöbb rendes budapesti zsidó családhoz hasonlóan nálunk is volt mindig karácsony és húsvét”

Egy liberális budapesti zsidó család hol tragikus, hol humoros rendszerváltás utáni életébe pillanthatunk bele Hidas Judit Nem vagy többé az apám című új regényében, ahol szó esik a zsidó ünnepek újrafelfedéze körüli ügyetlenkedésekről egy olyan családban, ahol a kommunizmus alatt ateistaként nőttek fel generációk. Részlet.

A történet a rendszerváltás idején indul, és miközben nyomon követhetjük elvált szülők gyerekeként felnövő lány életét és nehézségeit, tipikus budapesti zsidó figurákról és élethelyzetekről olvashatunk.

Az akkoriban feltörekvő zsidó kisvállalkozók, értelmiségiek bukkannak itt fel, és persze szó esik a harmadik generációs identitáskeresésről, a zsidó ünnepek újrafelfedéze körüli ügyetlenkedésekről, a zsidó iskolába járás ellentmondásairól egy olyan családban, ahol a kommunizmus alatt ateistaként nőttek fel generációk.

Hidas Judit regénye a belső biztonság és a valódi emberi kapcsolatok keresésének története. A Nem vagy többé az apám izgalmas, eddig kevéssé ábrázolt figurák segítségével, érzékenyen és pontosan beszél a mai szülő-gyerek viszony dilemmáiról, az egymásra találás lehetőségeiről egy olyan világban, ahol mindenki a múlt béklyóiba zárva próbál felépíteni egy új világot.

Részlet a regényből:

“Hát, mit mondjak, elég sajátosan alakultak nálunk az ünnepek ezekben az években. A legtöbb rendes budapesti zsidó családhoz hasonlóan nálunk is volt mindig karácsony és húsvét, és ezek mellé akarták betuszkolni a szüleim a jom kipurt, a hanukát, a peszachot és néha egy-egy sábátot is.

Az ünnepekről megtanultuk az alapokat az iskolában, rengeteg fénymásolt lapot kaptunk különböző fotókkal és leírásokkal, úgyhogy ezeket használtam otthon ezen a pénteken is.

De előtte még sok más feladatunk volt. A szokásos pénteki takarítást nekem kellett most megcsinálnom, mert anyámnak a konyhában volt dolga. Kettesben voltunk, de nem mertem rákérdezni arra, amit azon a bizonyos éjszakán hallottam, pedig jó lett volna tudni, mégis mire számítsak. De anyám csak elmélyülten filézte a csirkét, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

Amikor már a tűzön rotyogott a csirke, megszólalt a telefonja. Márti mama hívta, és köszönés nélkül számon kérte, miért nem beszéltek még aznap.

– Ezer dolgom volt, nem jutott rá időm – magyarázkodott anyám, de ez Márti mamát egy cseppet sem hatotta meg.

Elvárta, hogy a lánya minden nap bejelentkezzen nála. Volt, hogy kétszer-háromszor is megcsörgette őt, ha úgy érezte, halaszthatatlan mondandója vagy kérése van. Ez pedig elég gyakran megesett vele, mivel a saját ügyeit általában mindennél sürgetőbbnek és fontosabbnak érezte. Anyámnak azonnal intézkednie kellett, ha nem tetszett neki a műszaki cikk, amit megrendelt, vagy ha lemaradt a vásárlásból egy kiló liszt, amit csak a kamrában akart tartalékolni.

– És mivel voltál annyira elfoglalva? – harsogta Márti mama a telefonba.

Anyám eltartotta a kagylót a fülétől.

– Dolgoztam, aztán bevásároltam, most meg kapkodok, hogy kész legyek a vacsorával – kiabálta neki vissza.

– Vendégek jönnek? – kíváncsiskodott tovább a nagyanyám.

Anyám egy darabig hallgatott.

– Itt vagy még?

– Szombatot tartunk – vallotta be végül anyám.

Csend lett a vonal túlsó felén.

– Jól gondold meg, mit csinálsz – mondta a nagyanyám fenyegető hangon.

Anyám próbálta nyugtatni, hogy nincs mitől tartania, ez csak kíváncsiság a részéről.

– Nincs ebben semmi érdekes – jelentette ki Márti mama.

– Lehet, hogy neked nincs, nekem viszont elfelejtettetek elmondani pár dolgot annak idején.

Erre a nagyanyám belekezdett a szokásos mondókájába, hogy ők óvni akarták anyámat, különben is a vallás csupán manipuláció, amivel évezredek óta hülyítik az embereket, többet nézett volna ki anyámból, mint hogy ilyesminek bedőljön, arról nem beszélve, hogy mekkora bajunk lesz abból, ha a zsidóságunkkal kérkedünk a világ előtt.

– Ezek az idők már elmúltak, anyu. Elmondtam neked sokszor – vitázott vele anyám, de hiába.

Anyám végül letette a telefont, és egy mély sóhaj kíséretében rám nézett, majd kevert egyet a rizsen, és meglocsolta a kifőtt lével a sült csirkét.

Nemsokára apám is megérkezett. A szüleim halkan köszöntek egymásnak, én pedig úgy tettem, mintha nem venném észre a közöttük lévő feszültséget.

Anyám kezébe nyomtam a gyufát, hogy meggyújtsa a két szombati gyertyát. A kezével három kört tett az égő gyertyák fölött, majd eltakarta a szemét. Segítettem neki elmondani az áldást héberül.

Apám ekkor csurig töltött egy poharat borral, és megkért, tartsam oda neki az áldás szövegét, hogy hangosan felolvashassa.

– Ámen – mondtuk anyámmal a végén.

Már ültek volna le az asztalhoz, de szóltam nekik, hogy ki kell mennünk a fürdőbe kezet mosni.

– Tudjátok, háromszor az egyikre, aztán a másikra, abból a kis pohárból, amit odakészítettem – mondtam nekik, amikor felsorakoztak a mosdónál a hátam mögött.

Szolgálatkészen utánoztak, és elmotyogták utánam az áldást. Ezután visszamentünk az asztalhoz,  és megáldottuk a kenyeret is. Újabb mormolás következett héberül.

– Milyen jó, hogy megtanítod nekünk ezeket a dolgokat – mondta apám, amikor enni kezdtünk.

Megdicsérte az ételt, majd jött a semmitmondó kérdés, hogy milyen volt a napunk. Most egyáltalán nem érződött rajtuk, hogy napok óta alig szóltak egymáshoz. Az ünnepnapokat valamiért külön lapon kezelték, mintha azt gondolták volna, az egyszeri kedvességük felülírja azt, ahogy egyébként bántak egymással.

Anyám elmesélte, hogy reagált Márti mama a családi sabatra.

– Minek mondod el neki? Tudod, hogy milyen.

– Mindig abban bízom, hogy most más lesz.

– Ebben reménykedsz negyven éve – jegyezte meg halkan apám.

– Hogy lehet valaki zsidó létére ilyen elutasító?

– Pontosan tudod, miért van ez…

– De ez úgysem a vallásról szól.

Apám ekkor megtörölte a száját, és rám nézett.

– Eszter nem biztos, hogy ezzel egyetértene.

– Mármint?

Ijedten apámra néztem, próbáltam jelezni neki, hogy hagyja ezt a témát. De ő nem értette, mit akarok.

– Nos? – sürgette anyám a választ.

– Néha szoktunk apuval Istenről beszélgetni… – vallottam be végül.

– És mire jutottatok? – kérdezte anyám fanyalogva.

Ismét hallgattam.

– Nyugodtan mondd el – bíztatott apám.

– A mennyország persze hülyeség, de szerintem, és apa szerint is, kell lennie valaminek a látható világon túl – mondtam óvatosan.

Anyám gúnyosan felnevetett, nem tudta tovább tartani magát az ünnepnapokra vonatkozó udvariassághoz.

– Tényleg ilyen hülyeségekkel tömöd a gyerek fejét? – csattant fel apámhoz fordulva.

– Miért lenne hülyeség? Ha már úgy döntünk, hogy megismerjük a hagyományt, akkor ezeken is el kell gondolkodni.

Anyám egy darabig csendben ette az ételt, aztán ismét megszólalt.

– Ami van, Eszter, az az, hogy meghalunk és elporladunk. Ennyi. Ezt jobb lenne már a te korodban felfogni – nézett rám keményen.

– De akkor minek ez az egész? – kérdeztem halkan, és körbe mutattam az asztalon.

– Ezek csak szokások – mondta, és felsóhajtott – A végén még igaza lesz anyámnak…

Aztán apámhoz fordult.

– Egyszerűen nem értelek… Talán ezentúl kaftánt is fogunk hordani?

Ismét marni kezdték egymást. Hosszan, végeláthatatlanul. Most már az sem számított, hogy ünnep van.

A tányéromat bámultam. Próbáltam a rizsszemeket a villámra szúrni, szép sorban, egymás után, mintha gyöngyöt fűznék, miközben röpködtek a fejem felett a szüleim szitkai.

Hamarosan megtudhattam, hogy apámnak évek óta szeretője van, és hogy azon a bizonyos éjszakán azt javasolta az anyámnak, hogy éljenek nyitott házasságban, amiről ő hallani sem akart. Az apám iránt érzett minden csodálatom ellenére, ezt valahogy meg tudtam érteni.”

 

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp