Gyárfás Judit: Milyen érdekes: maga a Tóra szó nőnemű…

Én nem szeretnék házasodni, de aki szeretne, tehesse meg. Avagy: lehet, hogy vannak olyan nők, akik nem szeretnének nyilvánosan olvasni a Tórából, de akik igen, mert van rá készségük és képességük, tehessék meg. Legyen rá lehetőségü(n)k. Hasonlóképp: nyilván nem minden nő alkalmas a rabbiságra, ahogy nem minden férfi az.
עֵץ־חַיִּ֣ים הִ֭יא לַמַּחֲזִיקִ֣ים בָּ֑הּ וְֽתֹמְכֶ֥יהָ מְאֻשָּֽׁר

Péld3,18*

Tórát olvasni, netalántán értelmezni a négy fal közt lehet, de nyilvánosan nem? Ha a Tóra az élet fája azoknak, akik megragadják, akkor miért csak bizonyos emberek érhetnek hozzá, és kapnak felhívást (aliját) hozzá? Igen, tudom a választ – hagyományok, amit őrizni kell. De mi az, amit pontosan őrzünk, és kik őrzik? Miközben természetesen van rá vallásjogi magyarázat és érvelés, nem lehet, hogy szimplán csak a patriarchátusról van szó? (Milyen érdekes: maga a Tóra szó nőnemű…)

Az írásom mottójául szolgáló Példabeszéd-szakasz a Tóra gyógyító erejéről szól: „mert jobb ennek megszerzése az ezüstnek megszerzésénél, a kiásott aranynál ennek jövedelme”. Nagyon jól tudom, hogy a Tóra betűi az életet jelentik. Ahogy okozhatnak sérülést is – nem véletlenül mondja Rámbám a Tóra szavairól: „Ne csinálj belőlük koronát, hogy fölnagyítsd magad, se fejszét, hogy vagdalkozz vele!”

Sok minden zajlik egy-egy sachariton a Tóra körül, például a Tóra (frigyládába való) visszahelyezésekor ezt énekeljük:
A Tóra az élet fája a követőinek

és támogatói boldogok.

Útjai a gyönyörűség útjai

és minden ösvénye: békesség.

Fordíts magadhoz, Oh Uram, és vissza fogunk térni,

Újítsd meg napjainkat mint egykoron.

Öt évvel ezelőtt néztem szembe először a bibliai héberrel. Ez a nyelv később a judaizmushoz, és a családtörténetemhez való közeledést jelentette. Ezek a betűk a soá utániságot, a soá utáni életet jelentették. A „jelenre olvasást” – kisilabizálni a gyulai temetőben dédnagypapám héber nevét, megtalálni a saját héber nevem, megszületni, szembenézni a múlttal és a jelennel – rátalálni az életre.

A zsidóságom mint pozitív identitás a Tóra nyelve, a bibliai héber, és a vallás, a judaizmus kapcsán jött elő. Nem mint valami elbeszélhetetlen, hanem valami, amivel meg kell és meg lehet(ne) ismerkedni.

Ezért kezdtem el külön héber órákra járni. Szerencsére olyan tanárom volt (Sturovics Andi), aki nem csak a (bibliai héber) nyelvet, hanem a judaizmust, a hagyományokat is tanította – szinte észrevétlenül. És szerencsém van, mert pontosan értette azt a terheltséget, amivel közeledtem. Szerencsém van, mert a bat micvámra készülhetek, mert van olyan közösség, ahol ezt meg tudom élni. Mert Budapesten vagyok…

Sokszor hallom érvként, hogy „ti, reformok a könnyű utat” választjátok. Szerintem nincs kívülről megítélhető, címkézhető „könnyű” meg „nehéz” út – legalábbis nem így dől el. Mindenkinek más nehézségekkel kell szembenéznie az útja során.

De van, akik előtt kevesebb lehetőség áll, és pusztán azért, mert nők. Nem tanulhatnak, tanulhatunk rabbinak például. Vagy akik külföldön tanultak, azoknak nem ismerik el a képzettségét és végzettségét.

Judith Plaskow zsidó feminista teológus Amerikában például azért tanult keresztény teológiát, mert nem volt lehetősége a tanszéken zsidó vallástudományt és teológiát tanulni. Természetesen „kihozzuk a dologból, amit lehet”: a Szim Salom közösség, amelynek Kelemen Katalin a rabbija, az idén lesz 30 éves. Emellett pedig nagyon sok aktív – közösségszervező, tanító – nőt ismerek. De az igazságos és méltányos az lenne, ha a rabbiképzésben nők is részt vehetnének.

A vallás megélése öröm kellene, hogy legyen. Nem egy folyamatosan nehezített akadálypálya egy szűk, privilegizált kör számára fenntartva.

Öröm értelmezni a Tóra szövegét, öröm, ahogy a gondolataimat megmozgatja, ahogy értelmezhetem a mában. Öröm a hagyományok, a csodás meg-és felszabadulások újra elmondása minden széder estén, ahogy öröm a Megilla felolvasása és hallgatása is Purimkor. Amikor felvállalom és kimondom a zsidóságomat, akkor ebben a folytatólagosság öröme is benne van. Ahogy ahhoz a lány rokonomhoz kapcsolódom, aki nem élhetett 17 évnél tovább, ahogy ahhoz az ősömhöz kapcsolódom, aki Budapesten úgy menekült meg (mint sokan mások), hogy nem vállalhatta fel az identitását. Én az ő lányuk is vagyok.

Nem csak a családtörténettel szembenézés, vagy a bibliai héber elsajátítása okozhat nehézséget, nőként külön nehézséget jelent megküzdeni a bibliai szövegekkel. De legyen esélyem erre a küzdelemre! Legyen esélyem gondolkodni rajta. Plaskow[1] a The Coming of Lilith: Essays on Feminism, Judaism, and Sexual Ethics c. könyvében arról ír, hogy az a probléma egy megnevezhetetlen Istennel, hogy visszahozza az uralom képeit, amit feministaként a hagyományban problematikusnak látunk. De felmerül a kérdés: hogyan nevezzük meg azt az erőt/hatalmat a világban, ami a sérülékenységünket tudomásunkra hozza, ami megijeszt és elönt minket? Meg tudjuk-e nevezni ezt a homályos Istent anélkül, hogy olyan hagyományos metaforákhoz térnénk vissza, amik az elnyomást racionalizálták és megtagadták a nők emberi mivoltát? A szerző szerint etika és teológia elválaszthatatlansága miatt az olyan látszólag elvont teológiai ügyeknek, mint Isten természete vagy a vallásos autoritás természete, egészen konkrét következményei vannak arra nézve, hogyan épülnek fel a közösségek, és milyen a köztük levő kapcsolatrendszerek természete. Azaz ha a teológia hierarchikus, totalitárius, vagy egyféle, akkor a közösségek is ilyenné válnak. Ezért tartja különösen fontosnak Plaskow az „elvont teológiai ügyeket” is. Feminism, Theology, and Justice c. írásában említi: a teológia feladata, hogy reflektáljon az élményekre és eseményekre, amik a judaizmus középpontjában vannak, hogy újraformálja és transzformálja a központi zsidó gondolatokat válaszul az adott kor szükségleteire.

 * Élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik megtartják, boldogok.

[1] Plaskow gondolatait saját fordításomban közlöm