Munkácsi: A zsidóság tragédiája nem volt elkerülhető

“A külső veszedelmet belső szervezéssel – legalább bizonyos mértékben – ki lehetett volna védeni”, írja Munkácsi Ernő a háború alatti neológ zsidó közösség főtitkára a sok vitát kiváltó Hogyan történt című könyvében.

Munkácsi Ernő a katasztrófa után alig két évvel megjelent visszaemlékezése a magyar zsidóság deportálásának nehéz, ellentmondásos nézőpontból megírt krónikája. Munkácsi a Horthy-korszakban a neológ zsidó közösség főtitkára, jogász, 1944-től pedig a német nyomásra létrehozott, a német és magyar hatóságokkal kooperálni kényszerülő budapesti Központi Zsidó Tanács főtitkára. A Hogyan történt? a holokauszt tragédiájának fontos korai összegzése és értelmezése, Munkácsi személyes számvetése a Zsidó Tanács felelősségével, válasz az ellenük felhozott vádakra, és helyenként elkeseredett kísérlet a szervezet felmentésére.

Részlet a könyvből

A történelemben rendszerint nincsenek véletlenek. Az események az ok és okozat láncolatában következnek be. S ha mégis gyakran úgy tűnik fel, hogy a véletlennek is van szerepe, a valóságban annak hatása csak látszólagos és jelentéktelen. Az események a „véletlen játéka” nélkül is, némi késéssel vagy csekély változással, ugyanúgy bekövetkeztek volna.

Aki ismerte a magyar zsidóság bajait és problémáit, az már évtizedekkel ezelőtt megállapíthatta, hogy a tragédiának be kellett következnie. S ezt nem csak a külső nyomás idézte elő. A külső veszedelmet belső szervezéssel és egyéb céltudatos intézkedésekkel – legalább bizonyos mértékben – ki lehetett volna védeni.

A magyar zsidóság pusztulása nagy részben számbeli súlya, erkölcsi és gazdasági értékei ellenére mutatkozó tehetetlenségére vezethető vissza. Ez a tehetetlenség pedig egyenes következménye volt a szervezeti szakadásnak,^[1] továbbá annak, hogy a zsidó vezetőszemélyek nem voltak közvetlen kapcsolatban a zsidó tömegekkel, ezeknek problémáját és eszmevilágát nem ismerték, vagy ha ismerték, azt nem képviselték.

Ezért nem volt olyan vezetőség, amely a kritikus órákban a magyar zsidóság nagy tömegeit irányítani vagy reájuk komolyan hatni tudott volna. Demokratikus választójog és demokratikus közösségi intézmények hiányában minden tehetség, jó szándék és akarat megbukott. Ennek a szervezetlenségnek, sőt mondhatni botlásszerű jelenségeknek súlyos erkölcsi következményei voltak, amelyek egyfelől abban mutatkoztak meg, hogy a legválságosabb években a tehetősebb zsidó rétegek nem teremtették meg a kellő fedezetet, amelyből a nyomorgó zsidó tömeget kellően támogatni, az ukrajnai hómezőkön fagyoskodó munkaszolgálatosok tízezreit felruházni lehetett volna,^[2] másfelől a városi zsidó lakosság nagy része – s ebben elöljártak a vagyonosok és intellektuellek – megtagadták a zsidó szellemet, és tömegestől keresztelkedtek meg. Az ebből származó erkölcsi válság még a keresztény egyházaknak is állandó gondja volt.

A nagy tragédia előestéjén, 1944 februárjában és márciusában, a magyar zsidóság vezetőhelyein élő személyek cselekvő energiáját terméketlen belső harcok kötötték le.

Az OMZSA^[3] és a Hadviseltek Bizottsága^[4] versengett egymással a befolyásért és az aktivitás anyagi eszközeiért.

A haladó zsidóság szervezetei csak a maguk bürokratikus életét élték – ha ezt életnek lehetett nevezni. Azok már 75 év óta várták a megújhodást, de azt mindig valamely belső perpatvar megakadályozta. Egyetlen szervezett egység, amelytől nem tagadható meg, hogy minden fogyatékossága ellenére számbeli túlsúlyt mutatott és az egész magyar zsidóságot befolyásoló jelentékeny hitéleti és kulturális működést fejtett ki, és melynek szava politikailag is érvényesült, a pesti hitközség volt.^[5] A sors úgy akarta, hogy a nagy dráma nyitánya a pesti hitközség közgyűlése legyen, amely 1944-ben a végzetes március 19-ére esett.

A magyar zsidóság vezetőit a német megszállás ugyan váratlanul érte, de az mégsem volt olyan esemény, amelyre előzetesen – mint fenyegető végzetre – nem gondoltak volna. Hiszen többé-kevésbé ismeretes volt nemcsak a német zsidóság sorsa, de az is, hogy a nácik a megszállott országok zsidó lakosságát deportálták. Mindezekről azonban csak határozatlan és meglehetősen ködös hírek keringtek.

Amint a volt kormányzó, környezete és Kállay^[6] remélte, hogy az ország megmenekül attól, hogy hadszíntér legyen, a zsidóság vezetősége, ahogy általában utánozta az országos politika módszereit, úgy e tekintetben is

abban a meg nem alapozott optimizmusban ringatta magát, hogy mi leszünk a kivétel, a talpalatnyi sziget az európai zsidóság pusztulásának tengerében.

^[1]74 Munkácsi a zsidó közösségek által 1869–71-ben létrehozott párhuzamos országos szervezetekre, a neológ (kongresszusi), az ortodox és a status quo ante közösségekre utal.

^[2]75 A zsidó közösség komoly erőfeszítéseket tett, hogy a munkaszolgálatosok sanyarú sorsán enyhítsen. A frontra küldött vagy a munkaszolgálatosoknak közvetlenül átadott javakat azonban jellemzően elkobozták. Megjegyzendő, hogy mivel a munkaszolgálatosok többsége a magyar hadseregben szolgált, ruházkodásukról, élelmezésükről és egyéb igényeikről az állami szerveknek kellett volna gondoskodniuk.

^[3] Az Országos Magyar Zsidó Segítő Akciót (OMZSA) 1939-ben hozta létre a neológ és az ortodox hitközség a zsidótörvények következtében mélyszegénységbe taszított emberek megsegítésére.

^[4] Az Országos Izraelita Irodák Hadviseltek Bizottságát 1939 novemberében hozták létre a pesti (neológ) izraelita közösség keretében (ekkor még Hadviseltek Hitközségi Ügyosztálya néven). Hamarosan a neológok és az ortodoxok országos szervezetei közösen üzemeltették. E szervezet egyidejűleg próbálta képviselni az első világháborús magyar zsidó veteránokat és a kortárs munkaszolgálatosokat.

^[5] A Pesti Izraelita Hitközségnek Munkácsi Ernő főtitkársága idején mintegy 200 000 tagja volt, és az ország messze legjelentősebb zsidó közösségének számított.

^[6] Kállay Miklós (1887–1967) 1942 márciusa és 1944 márciusa között miniszterelnök. A német inváziót követően a török nagykövetségre menekült, mígnem 1944 novemberében a nyilaskeresztesek követelésére ki nem adatták. A mauthauseni és a dachaui tábor túlélőjeként a háború után Olaszországban és az Egyesült Államokban élt.