Cserne Klára: Büszkén és látványosan szeretnék zsidó nő lenni

“Felnőtt zsidó nőként •i•s•t•e•n•re gondolnom is nehéz.” – Véleménycik a nők Tóraolvasása kapcsán.

Egy büntető, agresszív, szigorú szabályokhoz ragaszkodó döntőbírót hallok, aki láthatatlan hangszórókon át sugalmazza-süvölti a bénító parancsolatait – egyenesen a fejembe, és azon keresztül az egész testembe, a gerincemen keresztül a kezeim-lábaim ujjáig megbénítva engem. Fáj, dühít és elszomorít. Haragszom rá és ezt szégyenlem.

A gonosz-büntetős-kegyetlen •i•s•t•e•n•k•é•p• az nem az “igazi” ••i••s••t••e••n••, hanem a bántalmazó gyerekkorom élményeiből és a rosszul elmagyarázott tórai parancsolatokból összetákolt ijesztő rémalak. Vele nem akarok találkozni. Ezt a genyó figurát (a nem igazi ••••-t) a szüleimtől tanultam. Hogy miért? Ők sem maguk találták ki – valahogy “így alakult”. Ahogy gyerekkoromban otthon hallottam a magyarázatot, ha megkérdeztem miért: azért, mert  “a szabály az szabály.” Azaz ne kérdezősködj, mert azzal csak még jobban elrontod a helyzetet.

Hogy lettem ilyen?

A bát micvám, azaz a zsidó felnőtt nővé avató szertartás során a Tórából kell felolvasni héberül egy kis részt, meg válaszolni ilyen-olyan vallási kérdésekre. Az én esetemben jártam becsületesen a felkészítő hittan-órákra egy velem egyidős lány-haverral együtt, aztán amikor a ceremóniára került a sor, legnagyobb meglepetésünkre a rabbi és egy másik férfi elmondták helyettünk az összes szöveget, mi meg csak némán álltunk mellettük. Nagyon zavarbaejtő és megalázó élmény volt. Utána a Kassán élő nagybácsikámtól, Palitól megkaptam ajándékba életem első mobiltelefonját, egy nyomógombos Nokiát. Nem örültem.

Szégyent, zavart és csalódottságot éreztem.

Hol vannak a támogató, tapasztalt és magabiztos felnőtt nők, akik maguk közé fogadnának? Sehol nem voltak. A zsinagógákban nem találok ilyen fajta női közösséget. Jótékonyság, kaja és gyerekvigyázás az lehetséges, meg dumálgatni is – de hogy a nők miképp-hogyan kapcsolódnának a hithez, az imádkozáshoz? Erről nem sok derül ki. Én még kérdezni sem tudok.

Fotó: Cserne Klára

Szégyen, bűntudat és szorongás fogott el, amiért nem tudom magamtól, hogy miként kell “igazi” zsidó nőként viselkedni. Honnan is tudhattam volna? Mégis szégyelltem. Ki tanított volna meg rá? Holokauszt-túlélő, vegyes-házasodó, ateista-kommunista, mentálisan az elszenvedett traumák hatására instabil őseim nem tudnak biztos és egyértelmű háttérként sorba rendeződni. Összevissza kuszálják a szálakat, ahelyett hogy szépen elvezetnének a mindenható és egyetlen világot teremtő és belé lelket lélegző, csodás és titokzatos jó és erős és félelmes és sokféle és egyféle örökkévalóhoz. Kár, sajnálom – de már nem hibáztatom őket.

Kitől tanuljak meg hát kapcsolódni hozzá? Ki fog elvezetni erre az útra?

Senki? Ezt magamnak kell megcsinálnom?

Vagy éppen “a” közösség? Amihez csak el kellene szánnom magam és csatlakoznom végre? Nem kéne ilyen intellektuális távolságtartással szemlélnem a férfiak és nők közti különböző szabályokat, a rájuk vonatkozó tiltások és utasítások rendszerét? Nem kellene zavarjon, hogy a hosszú héber szövegekből alig valamit értek?

Bár olvasni tudom a betűket, hol eszembe jut egyes szavak jelentése – hol meg nem. Attól függ, mennyire esek pánikba az adott helyzetben. Ezen az segít, ha megtanulok rendesen héberül.  Megpróbáltam és nem megy. Furcsa módon nem megy. Pedig sok minden másban egész okos vagyok – de mégsem sikerült. Önmagam szabotálásával, a befizetett héber-tanfolyamról való rajtam kívüli okok miatti kimaradással, az online órák idejének szabadon-nem hagyásával, sokféle esetleges és banális véletlennel akadályozom magam. Nem akarok héberül tanulni. Csak tudnám, miért.

Ja, amúgy tudom. Azért, mert félek. A büntetéstől, attól hogy még csak nem is tudok róla, de már alapból bűnös, hibás, lúzer vagyok. Bátran és magabiztosan vállalom, hogy be rettegek.

36. És akik megmaradnak közületek, félénkséget hozok azoknak a szívébe az ő ellenségeik országában, hogy üldözi őket a szélhajtott falevél zöreje és menekülnek, amint a kard elől menekülnek és elesnek, bár nincs üldöző.

Ez vagyok én. Elesek, pedig nincs üldöző. Azt hiszem, nincs. De csajként a sok csávó között néha úgy érzem.

Szerencsére szültem két gyereket (otthon, háborítatlanul, pompás körülmények között, hatalmas szeretetben és békében), így lettek fogalmaim a női testről, a termékenységről és a saját magamban állandóan élő teremtő erőről. Csodának, ősi és eredeti életerőnek tartom mindazt, ami a női testben, azon belül a méhben történik. Attól függetlenül, hogy bármely nő éppen hol tart az életében, a kisebb és nagyobb ciklusaiban, mik a családalapítási vagy párválasztási vagy szexuális szándékai. Mindenképpen •••i•••s•••t•••e•••n•••i••• csoda.

Cserne Klára

Lehet, hogy mivel az én női, spirituális tapasztalatom alapvetően testi élmény – nem is igazán egy zsinagógai egyenrangúság az, ami hiányzik? Hanem egy kellemes, barátságos, modern mikve?

Ezek a felismerések felszabadítottak, örömmel töltöttek el, önbizalmat és bátorságot adtak. Kezdtek aztán növekedni a gyerekeim. A családunkban a vallási rituálék egyre érdekesebbé váltak a számukra. Én pedig szembenéztem a félelmeimmel és egész jó, amit találtam.

Engem aztán nem fog megbüntetni senki, se az égben se a földön. Azt csinálok, amit akarok. Hogy mit akarok, az már érdekesebb. Mit akarok? Az őseimmel és a világot teremtő felsőbb erővel való kapcsolatot. Mindezt anyaként.

Ez, mint számomra kiderült, teljesen oké.

A vallási rituálék kapcsán régóta sajátos utat járunk a férjemmel. Ő ugyanis katolikus. Én pedig zsidó vagyok. Mindketten ragaszkodunk a saját vallásunkhoz. Mindkettőnknek fontosak a hagyományok, amikben felnőttünk. Mindkettőnket súlyosan traumatizáltak a hagyományok nevében, amikben felnőttünk.

Fotó: Cserne Klára

Az esküvőnket Polnauer Flóra kántor és Fehérvári Jákó bencés szerzetes közösen celebrálták. A szertartás elemeit összeállítani nem volt túl nehéz, mert alapból nincs túl sok különbség a két vallás esküvői rituáléja között. Néhány dologgal pedig nem tudtunk azonosulni, így kihagytuk a ketubából azt, hogy a férjem engem megvásárolna – valamint azt az ígéretet sem vonatkoztatjuk magunkra, hogy soha és semmilyen körülmények között nem fogunk elválni, amit egyébként a katolikus vallás sem föltétlen szó szerint követel, csak azt, hogy örökké szeretnünk kell egymást. Arra meg ha már közös gyerekeink is lettek, akkor mindenképpen szükség lesz, gondoltuk – szóval ezt megígértük. Ezen kívül voltak héber áldások, magyar áldások és gyűrűk és rengeteg vendég. Csodás volt, nagyon felemelő volt. Egyszerű volt, érthető volt és igazi volt.

Ezt az állapotot szeretnénk a mindennapjainkba is meghívni, és az otthonunkban megtartani.

Én vagyok a család zsidó tagja, így a saját női tapasztalataim-tudásom-hitem az, amilyen fajta zsidóságot a gyerekeink tanulni fognak. Ez megengedő lesz, bátorító, esetleges, vicces-önkényes és szeretetteljes. Ilyen hangulatot keresek amikor •••i•••s•••t•••e•••n•••hez fordulok. A zsidó •••i•••s•••t•••e•••n••• női oldalát, אשרה (Aserah) -t, שׁכינה (Shekinah)-t hogyan érezzem közel magamhoz Budapesten?

Akármilyen egalitáriánus lesz is egy zsidó közösség Budapesten – amíg a héber nyelvű imák, zsoltárok és felolvasások zajlanak – még mindig magányosnak, tehetetlennek és zavartnak érzem magam. Vannak nők, akik nem így éreznek, azt hiszem. Velük is szívesen kapcsolatba lépnék. Szeretnék benne részt venni én is, de nem igazán tudok. Úgy csinálni mintha részt vennék, azt persze tudok – de nem változik a helyzet. Erre a problémára nem működik a jó öreg “fake it till you make it”. Talán azért, mert a vallásgyakorlás nem performansz, hanem valamiféle igazság állapotának keresése-megtalálása.

Emellett szeretem a régi, nagy, és megnyugtató épületeket – a neológia birtokában lévő zsinagógák múlt- és hagyomány-tisztelő hangulatát – és szívesebben járnék ilyen helyekre, mint kocsmákba, kis lakásokba és egyéb tessék-lássék helyszínekre. Büszkén és látványosan szeretnék zsidónak lenni, pompás, díszes és kellemes épületekben. Nem akarok rejtőzködni, ha nem muszáj. Függönyök mögött sem szeretek rejtőzni, ha már itt tartunk.

Rajtam kívül valószínűleg nincs sok másik hasonló helyzetű nő. Lehet, hogy egyedül vagyok. Ez mégsem ok arra, hogy az én vágyaimmal, hitemmel, igényeimmel ne foglalkozzam. Nem a sokaság, a számosság az, amiért jogos lesz kifejeznem, amit érzek, vagy szükséges lesz bárminek megváltoznia. Remélem, értitetek, amit mondok.

A szerzőről: Cserne Klára a MOME PhD kutatója, a Kő-kő-kő (www.ko-ko-ko.hu) játék tervezője, dramaturg. Kétgyerekes anya. Éppen írja a doktori disszertációját, melynek témái: rituálék, játékok, szabad cselekvés, női és gyermeki kreativitás. 

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp