Margit Patrícia Eszter: Önsorsrontás kirekeszteni a zsidó közösség felét

“Radnóti Zoli Rabbi azt írta több helyen is, hogy nem a nőktől jött az egalitáriánus ima kezdeményezése, ezért megpróbálom személyes példámon keresztül leírni, hogyan fonódik bele a nők ügye a vallásos otthon-keresésbe.”

Először voltam feminista, aztán lettem vallásos zsidó. A zsidóságban éppen az tetszett meg, hogy olyan sokféle kapcsólódási lehetőség van benne. Voltam egy kis ideig haszid Cfáton, Jeruzsálemben a Pardes Institute nevű neves modern ortodox pluralista intézmény padjait koptattam, erről könyvet is írtam, majd egy szivárványos manhattani „Jewish renewal” zsinagóga egyik alapítója lettem, végül egy hagyományos egalitáriánus közösségben horgonyoztam le. Vízválasztó volt, amikor a gyereknek iskolát választottunk. Rájöttem, ha nem akarjuk letörni a szárnyait, muszáj őt egalitáriánus helyre iratnunk. Nagyon szeretek megfordulni a Chábád zsinagógáiban csakúgy, mint a progresszív minjánokban: örülök a lehetőségek tárháznak. Fontos a számomra a tanulás csakúgy, mint a közösség.

Radnóti Zoli Rabbi azt írta több helyen is, hogy nem a nőktől jött az egalitáriánus ima kezdeményezése, ezért megpróbálom személyes példámon keresztül leírni, hogyan fonódik bele a nők ügye a vallásos otthon-keresésbe.

Rendkívül inspiráló első példaképem Pécsi Kati volt, aki a 90-es évek elején az Esztertáska körébe gyűjtötte a feminista gondolkodókat. Kati a női narratívákat, az „Elbeszéletlen Történeteket” jelentette meg hosszú évek alatt, jobbnál jobb cikksorozatokkal, beszélgetésekkel és kulturális programokkal. Pető Andrea, Juhász Bori, Sturovics Andi, Surányi Vera nevével fémjelzett időszak volt ez, a Szombat kulturális folyóirat köré rendeződve.

Vallásos utamon egy egyetemi folyosói beszélgetés során Kuti Andi indított el, aki e sorok írásakor nemsokára rabbiként végez. Épp itt volt az ideje! A ma már Dél-Afrikában élő Andi szégyenlős szemében tükröződő mély emberszeretet volt az, amelyet követtem egészen az izraeli jesivák világáig az utam legelején.

A Romemu renewal zsinagógában. fotó: Mayer András

Boldogan és kiegyensúlyozottan az ultraordoxok között

Sok évi keresés következett. Azért mentem Izraelbe, mert választ szerettem volna kapni a világ nagy alapkérdéseire: mi az élet értelme? Miért vagyunk itt? Hogyan lehetne megszüntetni a szenvedést?

A cfáti buszon rühelltem, hogy nőként nem ülhettem a férfi szekcióba, de mivel csak látogató voltam ebben a világban, lenyeltem a keserű pirulát és alkalmazkodtam. Örökre hálás maradok, amiért nulla zsidó háttérrel nagyon sokat tanulhattam a zsidó misztikáról (mely engem leginkább érdekel). Összességében mégis

a tanulás inkább a férfiak reszortjának számított, pár év után már nem tudtam tovább fejlődni. Az imák során a nők részvétele nagyon limitált volt, a férfiaktól teljesen elszeparálva, gyakran az imaterem legvégében rekedtünk, az ima második harmadánál már a kiddushoz illett segédkezet nyújtani.

Külön kellett vigyáznom a “kol isha”-ra, bár erős hangú, képzett énekes vagyok, nehogy túl hangos énekemmel megzavarjam a férfiak spirituális élményét, ezért az ima inkább intim, egyedi élmény maradt, semmint közösségi. Folyton azt hangoztatták, hogy nekünk nem kell annyit tanulnunk és imádkoznunk, mert a nők már így is a férfiaknál magasabb spirituális szinten állnak. Ezt soha nem tudtam megérteni, mert szerintem inkább az számít, hogy ki mennyit dolgozott már önmagán. Számomra is megmagyarázhatatlan okokból soha életemben nem éreztem magam annyira kiegyensúlyozottnak és boldognak, mint ezekben az időkben az úgynevezett ultraortodox közösségekben. Mégsem tudtam igent mondani erre az életformára. Bár a szívem mélyén haszidnak tartom magam, nem harcoltam tovább, hanem egyszerűen odébb álltam, mint sokan mások.

Romemu renewal zsinagógában. Fotó: Mayer András

Civil élet és a zsinagógai szerep kibékíthetetlen ellentétben

Az egalitáriánus mintát számomra Rav Arie Strikovsky, múlt héten elhúnyt a jeruzsálemi Pardes Insitute of Jewish Studies-ból ismert kabbalista tanárom adta. Rav Arie adta ki az első ortodox rabbinikus szmihát egy nőnek, Haviva Ner Davidnak annak ellenére, hogy ez nagyon ellentmondásos volt annak idején és a mai napig is az maradt. Nem azért adta ki, hogy ezzel a középpontba kerüljön, hanem azért, hogy ezzel is bizonyítja a Tóra iránt érzett hűségét, abban hitt, hogy a Tórát a béke és a szeretet érdekében kell használnunk.

Amikor a Pardes-ben tanultam, már a rituális tisztaság kérdéskörében számos nő „paszkenolt” Izraelben, tehát a nők teste feletti önrendelkezés területén már nők segítették egymást. Ekkortájban indult meg a mikvék „visszavételére” is a mozgalom, mely mögé Anita Diamant szerző is beállt, hogy a mikve ismét a nők spirituális erőforrásává válhasson.

Hazatértem, és a pesti modern ortodox kilében, ahol a betérésemhez kapcsolódó névadó ünnepségem volt, megalázó élményként ért, hogy nem engedtek fel a Tórához.

Természetellenes, zavaros élményként éltem meg, hogy bár felelősségteljes munkahelyen dolgoztam feminista területen és az ENSZ-ben képviseltem a magyar nőszervezeteket, a zsinagógában meghúztam magam, spirituális élményekért cserébe. Rendszeres veszekedéseim voltak a többi, szintén felelős beosztásban dolgozó, amúgy civilben sikeres nővel, akik vagy nem akartak változtatni, vagy nem rendelkeztek elégséges ismerettel a halaháról ahhoz, hogy meg tudják ítélni, érdemes-e a csipketerítős mehitzén túli életért harcba szállni.

Szerettem a résztvevők mély hitét, az igazi sábát hangulatot és a tanulásokat, de nem szerettem az ebben a közösségben elfoglalt helyemet.

Kakukktojásnak számított Sturovics Andi komoly felkészültségével, talmudista pilpul fanzinjével. Andi is odébbállt, saját közösséget alapított Schönberger Ádámmal, Bálint Annával, Garai Mixivel és Susán Eszterrel. Úgy éreztem magamat, mint egy legújabb szoftverekkel ellátott szuper számítógép, melyet a pincében tartanak és néha Nintendó játékra használnak. Így én is odébb álltam.

Romemu renewal zsinagógában. fotó: Mayer András

Egalitárius minjen, támogató férfiak

Vári Gyurival, Bedő Vikivel, Vajda Karcsival, és Polyák Ariellel új, egalitárius minjent alapítottunk. Csak öten voltunk és életemben először kaptam vezető szerepet bármilyen ima során.

A fiúk nagyon támogatóak voltak, és erre szükség is volt, mert ezen a ponton az előimádkozás igencsak izzasztó kihívásnak bizonyult.

Mégis az a néhány alkalom, amikor együtt voltunk, egy életre szóló élményt jelentett számomra. Nem tartom véletlennek, hogy Viki rabbiként végzett nem régiben a JTS-en New Yorkban és máris elhelyezkedett közösségi vezetőként.

Fontos megemlítenem azt, hogy a legnagyobb konfliktusok abból adódtak, hogy az egyik tagunk kipát tett a fejére nő létére – ez azért volt tragikomikus, mert a legtöbb férjezett neológ nő kipa méretű csipketerítőt hordott a fején, ami alig különbözött attól a kipától, amit a kollegina biggyesztett a fejére. Számomra sosem volt fontos nőként a kipa vagy a cicesz viselete, de szerettem volna támogatni azt, akinek igen. Szerettem volna, ha nem egy ilyen bagatell kérdéskörben folyik a vita, hanem spirituálisabb szintre tereljük az istentiszteletet.

Végül minden neológ templomból kiutasítottak minket. Ebben a konfliktus-sorozatban kicsi közösségünket épp Radnóti Zoli és Verő Tomi rabbik támogatták.

A szeretetük, odafigyelésük, megértésük biztonságot adott számunkra.

Tapasztalatból tudom, hogy Zolinak jó helyen van a szíve és valójában támogatja a nők ügyét.

A jelenlegi konfliktus, úgy tűnik, abból származik, hogy a rabbik nem követték a protokollt, ezzel olyan helyzetbe hozták Radnóti rabbit, mintha külön oldalon állnának, pedig Zoli volt az első, aki a Neológián belül felkarolta a női esélyegyenlőség ügyét.

A kis minjenből azért kellett tovább állnom, mert sajnos megszűnt a terünk. Amikor New Yorkból hívott David Ingber, egy rabbi barátom, hogy igazgatóként támogassam őt a Romemu progresszív közösség alapítójaként – már léptem is újra egy nagyot. Lakást, kocsit, mindent eladtam és hussss!

A Romemu renewal zsinagógában. fotó: Mayer András

Irány Amerika

Bár New Yorkban több közösség tagja is vagyok, legotthonosabban ott mozgok, ahol nem csak, hogy nem érzem hátránynak, hogy nő vagyok, hanem szinte fel sem tűnik.

A Carlebach Shulban Naftali Citron Rabbi mellett dolgoztam közel öt évig, minden sábátkor és ünnepen rendszeresen koptattam a zsinagóga padjait, az otthonommá vált ez a közösség. Itt váltak számomra elérhetővé azok a misztikus tanulmányok, melyekben a kabbalisták városában csak középhaladó szinting tudtam eljutni. Nagyon megtisztelő volt, hogy Rabbi Citron Chayim Vital egyik, a világ teremtéséről szóló könyvének héberről angolra fordításához felkért szerkesztőnek, de ezen a ponton már más témákról is nagyon sokat tanulhattam és immár taníthattam is. A mehitze középen helyezkedett el, hogy a nők is jobban részt vehessenek az istentiszteleten. A nők itt csak Szimcha Tórakor alakíthattak ki személyes, fizikai kapcsolatot a Tórával, de már az is nagy újításnak számított, hogy minden sábátkor és ünnepen körbehozták a Tórát a női részre is, és megérinthettük. Rosh Hodeskor, az újhold idején mindig tartottunk külön, női Tóraolvasást, melyen férfiak nem vehettek részt.

A nők Tóraolvasása egy rendkívül természetes élmény volt számomra, melynek során megdöbbenve láttam, hogy a nők ugyanannyira felkészültek, mint a férfiak. Érthetetlen számomra, hogy miért kell mégis kirekeszteni őket a fő istentiszteletből, majd két percenként csendre inteni őket, hogy ne beszélgessenek, mert zavarják a férfiakat. A női Tóraolvasáson ugyanis senki sem beszélgetett.  Valami mégis hiányzott. Így tovább álltam.

A Romemu renewal zsinagóga igazgatójaként én hoztam el a volt férjem gyerekkori zsinagógájából a három Tóratekercset. A tagok nem csak Szimha Tórakor táncolhatnak a Tórával, hanem bármikor kivehetik, olvashatnak belőle, áldást mondhatnak rá és ez egyáltalán nem számít nagy kunsztnak. Persze, van női rabbi is és a nők a Tórához is felmehetnek nem csak áldást mondani rá, hanem olvasni is belőle.

A Tórával így élőbb, személyesebb a kapcsolatunk, az ima során valódi spirituális élményben van részünk. A kiddus készítésében férfiak is segíthetnek, és ettől nem esik szégenyfolt a férfiasságukon.

Itt már rég nem a született nők jogaiért folyik a harc, hanem azt definiálták újra, hogy ki számít nőnek: az, aki magát annak tartja! A közösség egyik rendszeres előadója transz, de természetesen nem a nemi identitása miatt szerepeltetik, hanem azért, mert valóban nagy tudással rendelkezik. Neshamákként, lelkekként veszünk részt az istentiszteleten, nem a biológiai nemünk szerint kategorizálva, és ez igencsak felszabadító. A Romemuban tanultam meg, hogy a testi, lelki és intellektuális folyamatokat hogyan lehet összekapcsolni egy személyre szabott, komplex életvezetési rendszerré. Rabbi Ingber rendszeres tanításai a haszidizmusról segítettek a misztikus tudást modern filozófiai irányzatokkal is összekapcsolni, így a hétköznapokba is beágyazhatóvá váltak.

A Romemu renewal zsinagógában. fotó: Mayer András

A másik közösségünk egy modern ortodox zsinagóga, a Hebrew Institute of Riverdale (HIR). Itt van mehitze, de középen és a bimát is úgy helyezték el, hogy férfiak és nők egyaránt megközelíthetik. Csak akkor kezdik el az imát, ha tíz férfi és tíz nő is jelen van. Mindez a kölcsönös tisztelet jegyében van így, mert a „tzelem elokhim” az isten képmására teremett kiemelkedő nemes emberi viselkedés a legfontosabb érték, bármilyen nemű is legyen az az ember. Rabbi Avi Weiss és Rabbi Steven Exler annyira biztosak magukban és egyben olyan érzékeny férfiak, hogy még a magabiztos nők sem tudják kirántani őket a cipőjükből, sőt: teret adnak nekik és védik őket a sűrű, kintről jövő támadások ellen. Külön öröm volt végigkövetnem, hogy Vető Ágnest az itt működő Yeshivat Maharat női rabbiképző program első magyar származású ortodox „rabanitjává” avatták. Ági annyira okos, hogy számára ebben nincs semmi kunszt. A Romemuban és az HIR-ban már több, mint 15 éve vagyok tag. Innen nem álltam tovább és nem is szándékozom. Azért is szeretem ezeket a közösségeket, mert itt már megtörtént az a változás, melyet mindig is látni szerettem volna.

Egy dolog számít: az Örökkévalóval való kapcsolat

Az olyan ima, ahol látom és hallom az előimádkozót, az olyan Tóraolvasás ahol minden tagnak lehetősége van a Tórával kapcsolatba kerülni és tanulni, valódi megnyugvást ad a lelkemnek.

A zsinagógai részvétel rendszeres heti gyakorlat számomra, mely mint egy jól ismert jóga rutin, segít megnyitni a zárakat egy-egy jól olajozott mozdulattal. Emlékeztet, hogy a nehézségek ellenére is mennyi jó dolog van az életben, amiért hálás lehetek. Segít felülemelkedni saját mikroszintemen és közösségben gondolkodni. Sok éves ciklusban végigmentem már a heti Tóraszakasz tanulásán, többféle hírlevélre vagyok feliratkozva és rendszeresen tanulok. Mostanában az érdekel, hogy a Tóra tanításaiból hogyan tudunk lelkierőt meríteni a nehéz időkben. Bár nem szeretek szerepelni, ha felkérnek, hogy dvar Tórát mondjak, talán már komolyabb felkészülés nélkül is ki tudok bökni valami értelmeset, amivel reményeim szerint segítek másoknak is.

Szeretem a Tórát magamhoz ölelni, melegséggel és a biztonság érzésével tölt el. Ám be kell vallanom, én túl nehéznek tartom a Tóra olvasást, mert nem elég jó a héberem és félek, hogy mások előtt rosszul ejtem ki a szavakat. Ennek ellenére maximálisan támogatom azokat a nőket, akik ebben találják meg a spirituális kapcsolódási pontot, hiszen a nap végén csak egy dolog számít: az Örökkévalóval való kapcsolat.

Mindenkinek azon kell dolgoznia, amiben meg tudja élni ezt a kapcsolatot számára értelmes módon. Magyarországon két közösség támogatja, hogy szeretnék ezt a fajta kapcsolódási pontot lehetővé tenni tagjaik számára. Ebből valódi hátránya senkinek sem fog származni, előnye viszont annál inkább.

Egy napon – ha már nem leszek válófélben, és nem fogok egyedülálló anyukaként zsonglőrködni ezerféle hétköznapi feladattal – szeretném megajándékozni magam egy „normális bát mitzvával”, ahol jó kiejtéssel, magabiztos szövegértéssel olvashatok a Tórából. Talán a lányommal együtt tartjuk majd a bát mitzvánkat, hiszen neki mindez könnyedén fog menni: az ő iskolájában nem csak, hogy női rabbi is van, de minden istentisztelet egalitáriánus is és már negyedik osztálytól tanulnak lejnolni a gyerekek…

Lejárt a felülről szervezett közösségek ideje

A zsidóság nem egy népszerű vallás, és a realitás az, hogy Magyarországon alig van valaki aki ebbe a klubba szeretne tartozni. Szerintem azokat az embereket, akik szeretnének idetartozni meg kell becsülni bárhonnan jöttek és bármilyen okból. Az idetartozásért mindnyájan óriási árat fizetünk.

Tapasztalataim szerint azok a közösségek sikeresek hosszútávon, melyek befogadják az embereket és elfogadják őket olyannak, amilyenek.

Ma már a felülről szervezett közösségek ideje lejárt,

az újfajta közösségszervezés diktátuma, hogy engedjük, sőt integráljuk a tagoktól jövő kezdeményezéseket. Amennyiben ez nem történik meg, újabb frakciók keletkeznek a már amúgy is szétaprózódott közösségben.

 A „gender” ma Magyaroszágon egy teljesen átpolitizált szitokszóvá vált. Tudom, hogy cseppet sem népszerű ez a téma. Manapság gyakran felmerül a kérdés, hogy miért kellene a többség kényelmét beáldozni egy inkonzisztens részvétellel bíró kisebbség komfortérzetének érdekében?

A szeresd felebarátodat, mint tenmagadat elve alapján – a nők egy olyan kisebbség, mely nem mindig tudja az érdekeit megfelelően képviselni: nem kell magyaráznom, hogy mi nők nehezebb anyagi- és élethelyzetben vagyunk a férfiakhoz képest, a vezetőségi posztokon alacsonyabb a képviseleti arányunk, és így tovább. Az életünk ciklikus, hol aktívabbak vagyunk, hol máshová fordul a figyelmünk, gyakran csak a háttérből segítünk. De ez nem jelenti azt, hogy a mi komfortérzetünk egy közösségben vagy a mi kapcsolatunk az Örökkévalóval kevésbé lenne fontos, mint azoké, akik rendszeresen jelen tudnak lenni és a közösség oszlopaként szolgálnak.

A zsidóságon belül a nők ügye még keményebb dió, hiszen a nők sokszor nem rendelkeznek elegendő halahikus tudással, hogy meg tudják ítélni, mi az egyáltalán, amiben változtatni tudnának, vagy szeretnének. Tehát sem élethelyzetükből, sem tudáskészletükből adódóan nem reális elvárás velünk szemben a szervezet lobbitevékenység.

Amikor a neológ közösség nagy része rendszeresen használ autót, elektromosságot, mobiltelefont sábátkor és ünnepeken, tehát a szigorúan vett halahát rendszeresen megsérti, számomra

érthetetlen, hogy miért éppen a nők egyenjogúsága az a terület, ahol a rabbinátus behúzza a kéziféket.

A fentiekkel arra is próbáltam rámutatni, hogy az ortodoxiában is sok olyan közösség van, ami már rég előrébb tart, a konzervatív közösségről nem is beszélve – ahol már a hetvenes évek óta nincs is a napirenden a gender kérdés, mert rég egalitáriánus a közösség. Nincs miről beszélni valójában, ez a meccs már rég lejátszódott, a nők minden területen egyenjogúak a zsinagóga falain kívül.

A neológiában szándékosan kirekeszteni a közösség felét annak ellenére, hogy két kile támogatta a nők képviseletét: önsorsrontás.

Mi nők többnyire csak a lábunkkal tudunk szavazni: vagy felbukkanunk és hozzuk a gyerekeinket, majd az unokáinkat is, vagy ha betelt a pohár, egyszerűen odébb állunk. Észrevétlenül, csöndesen kullogunk valami barátságosabb helyre. Újabb elbeszéletlen történetünk egyszerűen elpárolog, mintha soha nem is lett volna, nem hagyunk nyomot. A járványok korában még könnyebb eltűnni, elfelejtődni, egyedül maradni… sőt annyival, de annyival könnyebb egy hulla fáradt anyának inkább a gyerek tízezredik focimeccsén felbukkanni, vagy csak egyszerűen aludni végre egy jót a szombat reggeli Tóra olvasás helyett.

Éppen ezért vagyok nagyon hálás azért, hogy Vári Gyuri, Fináli Gábor, Radvánszki Péter, Kelemen Kata, Vajda Károly és annak idején, a kezdetek kezdetén, amikor a legnehezebb volt a helyzet, Radnóti Zoli és Verő Tomi rabbik is felvállalták az ügyünket. Remélem, hogy diplomáciai készségetekkel és a szeretet erejével folytatódik majd ez a párbeszéd, és olyan közösséget tudtok teremteni, ahol kivétel nélkül mindenki otthon és biztonságban érzi magát és kapcsolatot talál az Örökkévalóval akkor is, ha nem értünk mindenben egyet. Szeretettel gondolok rátok a távolból,

Margit Patrícia Eszter

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp