Túlélhető-e a holokauszt és az örökölt traumák?

Seres László regényének főhőse bizarr vakációra indul Auschwitzba, ahol bezáratja magát egy gázkamrába. Kattints a részletekért!

Életem első és egyelőre utolsó kisregénye arról szól, túlélhető-e a holokauszt, mi történik pár örökölt traumával, nyilatkozta Seres László újságíró, a Neokohn volt főszerkesztője és a HVG korábbi munkatársa a könyvvel kapcsolatban.

“Bezárattam magam ide direkt, hogy jobban megismerjem magam meg a szorongásaimat” – mondja a Láger sztornó elbeszélője. Az auschwitzi tábor felújítási munkák miatt két hónapra bezárja kapuit a turisták előtt – a regény főhőse azonban a falakon belül szeretné eltölteni ezt az időt. Az elmúlt években társadalompolitikai kutatóként amúgy is sokat foglalkozott a holokauszttal, és most a saját bőrén akarja megtapasztalni, milyen a gázkamrában állni. A bizarr vakációtól reméli, hogy végre maga mögött hagyhatja személyes és transzgenerációs traumáit…

Seres László kisregénye fekete humorral és gyógyító öniróniával megírt szürreális utazás a történelem legsötétebb korszakába és egy ember elméjébe.

Seres László

Alább egy részletet olvashatnak a Láger sztornó című regényből

„Másnap kora reggel kicsekkolok a motelemből, az elsők közt érkezem a kistáborba, megveszem a belépőmet, nehéz hátizsákommal céltudatosan vágok át az Appellplatzra, leülök egy fa alá.

Hajnalban a nap azzal indult, hogy mindenkit kivezényeltek ide, ötös sorokba igazodva kellett napon-esőben-hóban órákig állni, megszámlálás céljából, ha meg nem stimmelt a létszám, kezdődött az egész elölről. Apa szerint valami távoli felvidéki unokatestvérét itt lőtték le mindenki szeme láttára, az ugyanis egyszer csak futni kezdett. Biztos reflexből lőtt az SS, gondolom, kellett az agystimuláló inger, hiszen a távoli unokatestvér csak a villanyárammal töltött kerítésnek futhatott volna neki. Ez volt akkoriban az egyetlen rapid távozási mód innen.

Ma van az utolsó nap, délig tart csak nyitva a tábor, addig kell megszerveznem a bennmaradásomat. Nem pont a 10-esben kell ugye maradnom, elég egy zárható szoba, tágas szekrény, bármi. Kezdek aggódni, szaporodó léptekkel járom körbe a szűkülő lehetőségeket, közben egyre nő a tömeg, a hangosbemondóból újra és újra hallom, hogy lassan készülődjünk, ne hagyjunk itt semmit, délben annyi, két hónapra bezár a tábor.

A blokkokban emeletenként egy-egy őr unja magát halálra vagy fejt keresztrejtvényt, a volt nagy konyhaépület zárva, a lágerszéli őrtornyokban nem férnék el, amúgy is túl feltűnőek; itt álltak őrt azok, akik szolgálatkészen felügyelték a korábban magányos platformokon álldogálók, bőröndöket cipelők életének záró szakaszát.

Már kezdem feladni, amikor szembejön a megoldás: épp a kiszemelt 10-es blokkommal átellenben, a kis szögesdrótos utcácska túloldalán ott a 21-es blokk. Halt! Stój! – belépek, mint ilyen táblák láttán mindig. A volt rabkórház sebészeti osztálya kong az ürességtől, és több olyan szobája is van, ami belülről kulcsra zárható. Erősen le van robbanva, mintha a háború óta semmilyen érdemi felújítás nem történt volna, igyekszem gyorsan leküzdeni, hogy zöld-fehér csempésnek látom a rothadó barnás falakat, meg valamiért magyar nővérek hangját, egy műtőterem neszeit, ollócsattogását hallom.

Most erre nincs idő. Lerakom a zsákomat, behúzom az ajtót, és néhány kártyafüggetlen roma lánnyal visszasétálok az Appellplatzra. Még másfél óra, és egyedül vagyok.

A láger felújítása, mint több helyen nyilatkozták, nemcsak azért vált elkerülhetetlenné, mert ideje volt a 21. század igényeihez igazodó életet lehelni az itt elterülő nagy 3D-s terepasztalba, de azért is, mert egy meghatározhatatlan folyamat nyomán lassan, de feltűnően megváltozott a lágeren kívüli világ, ennyi év után szinte elhalványult, minek is a szimbóluma pontosan ez a hely. Auschwitz megkapta az egyoldalúság vádját, a Tripadvisoron megszaporodtak a termékkel elégedetlen fogyasztók negatív kommentjei.

A lágeren kívüli világban az elmúlt években minden érzékennyé, helyenként tabuvá lett, amerikai egyetemeken ismét divatba jött emberek bőrszín alapján történő megítélése, a filmekben és a díjátadókon bevezették az immár progresszívnek számító etnikai kvótát. Az egyik campuson a valamiért Izraelre fókuszáló antifasiszták hetekig üldöztek egy kipát viselő diákot, amiért az Martin Luther Kingtől beidézte, hogy azt reméli, olyan világ jön, ahol az embereket „nem a bőrük színe alapján, hanem jellemük értéke szerint” ítélik meg, megosztották a lakcímét és a telefonszámát, majd heteken át felszólították, hogy csekkolja a fehér privilégiumait.

A háború után a lengyel állampárt szinte elhallgatta a bizonyos származásúak kitüntetett helyét ebben a lágerben, a központi antifasiszta emlékművön külön nem is szerepeltek, csak a szovjet katonák, a lengyel ellenálók. A holokauszt a múltbéli, elvont, de persze a nagytőkével rokon „fasizmus”, azaz a Nyugat problémája volt, ezt a múltat a népi demokrácia leküzdötte, kiiktatta, nálunk ilyen gond nincs, eltekintve persze attól a pár holokauszt utáni kelet-európai pogromtól, amelyekről szintén hallgatunk.

Pár évvel a háború után egy bizonyos származású csoport emléktáblát akart állítani az 1946-os kielcei pogrom félszáz áldozatának, de Oswiecim városi tanácsa nem engedte: nem itt történt.

Ezen a ponton talált egymásra a szocializmus és édes testvére, az össznépi elhallgatás. Az évek során aztán valamelyest javult az auschwitzi emléktáblák állapota, esélyt kapott a nyers valóság, de az új idők új, inkluzívabb táblákat követeltek. A bizonyos származásúak tragédiáját nem feledhetjük, de emlékeznünk kell az őslakosok, a rabszolgák és más népirtottak sorsára is, éspedig itt kell rájuk emlékeznünk – hangzott az új igény. Az emlékeket pedig idővel beterítette az olcsó térkő.

Ismét lengyelül és angolul kezd recsegni a hangszóró: fejezzük be a túrát, köszönjünk el szépen a közelmúlt eme felújításra váró helyszínétől, ígérik, hogy a renoválás után európai szintű élményparkká alakul ez az egész. Visszasietek a búvóhelyemre, és behúzom magam után az ajtót.”

 

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp