A magyar zsidóság joggal lehet büszke az 1848-49-es szerepvállalására

Zsidó honvédek az 1848-49-es szabadságharcban címmel rendezett online kerekasztal-beszéledést Magyarország tel-avivi nagykövetsége március 15. alkalmából. A beszélgetés során történészek tárták fel a zsidók részvételének körülményeit, folyamatát és következményeit.

„A zsidók emancipációjának kétségtelenül meghatározó állomása volt 1848-49”

– vezette fel a kerekasztal-beszélgetést Benkő Levente nagykövet. A zsidóság a szabadságharcban való részvételének Konrád Miklós történész adott hátteret, majd Hermann Róbert hadtörténész vázolta fel a zsidó honvédek arányáról ismert adatokat. Jehuda Hartmann, magyar származású izraeli történész pedig az ortodoxián keresztül mutatta be, hogy mennyire fontosnak találta a hazai zsidóság a március 15-i megemlékezéseket.

Újjáéledő zsidó közösségek

A zsidó jelenlét Magyarországon, bár ezer éves múltra tekint vissza, többször megszakadt, a törökök kiűzése után, a 17. században már alig maradt zsidó az országban. A modern zsidó közösség a 18. században kezdett újjáalakulni, alapvetően bevándorlás révén. Az első hullámban főleg nyugatról, Ausztriából, Cseh- és Morvaországból érkeztek, majd 1772 után, amikor Lengyelország felosztásának eredményeként Galícia a Habsburg Birodalom részévé vált, egyre inkább erről a területről jöttek a zsidók. Bár Konrád Miklós megjegyzi, hogy 1850-ig az összes bevándorlónak csak 52 százaléka származott Galíciából.

A bevándorlásnak köszönhetően meredeken emelkedett a zsidó népesség száma. Míg az 1730-as évek összeírásának idején csupán 12 ezer zsidó élt Magyarországon, addig a 18. század végére 80 ezer, 1850 környékére pedig már 400 ezer zsidó lakosa volt az országnak. Ez utóbbi adat Michael Silber izraeli történész, a téma egyik legszakavatottabb kutatójának becslése. Az 1869-es népszámláláskor mindenesetre már 542 ezer zsidót regisztráltak.

Az újonnan bevándorolt zsidók először az osztrák, cseh és morva határ menti megyékben telepedtek le. Abban az időszakban többségükben sokáig, elszigetelt kis falvakban éltek, ami jócskán lassította a szekularizációs folyamatot. A 18. század végére kialakult ugyan a zsidóságon belül egy tehetősebb, kereskedelemmel foglalkozó réteg, emellett viszont a zsidók zömében szegények voltak, akik kiskereskedelemből éltek vagy céhen kívüli kisiparosok voltak.

Mindez persze nem csak a zsidókon múlott, az őket sújtó korlátozások miatt nem is igazán volt más lehetőségük. A nagyobb városokban ugyanis nem telepedhettek le, de sokszor egész megyékből ki voltak tiltva. Ami nagyjából maradt, az a mezei városok, illetve a főúri birtokok voltak, mivel a nemesek engedélyezhették a saját birtokukon a zsidók letelepedését. Ez lett végül a kiinduló pontja a magyarországi zsidó közösségek kialakulásának.

Reformkor és emancipációs folyamatok

A 18. század végétől aztán elkezdődött egyfajta lassú jogkiterjesztési folyamat II. József türelmi rendeletével. A felvilágosulás jegyében II. József hasznossá akarta tenni a zsidókat, ezrét kísérletet tett integrálásukra. Megengedte számukra a szabad költözködés jogát, megnyitotta egyes iparos szakmák gyakorlását, illetve engedélyezte állami felügyelet mellett zsidó iskolák alapítását. Emellett zsidó gyerekek is járhattak keresztény iskolákba, sőt még egyetemre is.

Ezután viszont hosszú ideig a hatalom egyáltalán nem avatkozott be a zsidók életébe. 1840-ben azonban már a reformkor liberális vívmányai a zsidó lakosságot is majdnem elérték, az országgyűlés alsó táblája ugyanis nagy többséggel megszavazta a zsidók emancipációját, ami a polgári lakossággal egyenlő jogokat adott volna nekik. A főrendi tábla azonban korlátozta ezt a döntést, majd az uralkodó még jobban meghúzta a rendelkezést, amiben végül az maradt meg, hogy megadja a zsidók számára a szabad királyi városokban való letelepedés jogát.

Ezt követően azonban az emancipációs folyamatok, leginkább gazdasági problémák és az ezzel járó zsidókkal szembeni gyanakvás miatt megrekedtek, ami az erre nyitott zsidók számára komoly frusztrációt jelentett. Így érkezett meg az 1848-as forradalomba a magyarországi zsidóság, amely ekkor zömében, az elinduló reform és szekularizációs folyamatok ellenére még egy hagyományos zsidó társadalomnak számított.

A nemzetőrség, mint emancipációs lehetőség

Az 1848-as törvények nagy jogegyenlőségi passzusai a zsidóságot csak kis részben érintették, az izraelita nem került be a bevett vallások közé, ebből kifolyólag választói jogot sem kaptak a zsidók. Kivétel volt azonban a nemzetőrségről szóló törvény, amely a zsidóságra is kiterjedt, a helyi zsidók pedig az emancipáció reményében, ha nem is tömegesen, de számarányukat tekintve jelentős módon csatlakoztak a fegyveres szerveződéshez. Hamarosan azonban antiszemita hullám söpört végig a nyugati megyékből kiindulva, és emiatt a zsidókat kitessékelték a nemzetőrség egységeiből.

Több helyen szabályos pogromokat hajtottak végre a zsidók ellen, Pozsonyban és Nyitra megyében halálos áldozatai is voltak az erőszakos cselekményeknek. Utóbbi helyszínen jellemzően a helyi szlovák lakosság volt az élenjáró a zsidók megtámadásában. Az esetek annyira súlyosak voltak, hogy több helyen a nemzetőröket vagy katonákat kellett bevetni az antiszemita tombolás megfékezésére.

Ezen események miatt a legtöbb régióban úgy látták jobbnak, ha a zsidók nem szolgálnak a nemzetőrségben. 1848 tavaszától, a déli szerb és horvát nemzetiségek felkelése idején azonban mégis kénytelenek voltak megengedni a zsidók csatlakozását a nemzetőrséghez, amely egyes egységeit délre vezényeltek. Lőw Lipót rabbi pedig személyesen mondott lelkesítő beszédet a délre vonuló nemzetőrség tagjainak. Bár kényszer szülte ugyan, de a nemzetőrség fennállásának idején a zsidók emancipációja egy időre megoldottnak látszott, véli Hermann Róbert.

Megtették, amit megkövetelt a haza

A honvédség megszervezésénél a besorozást a nemzetőrségi törvény szellemében végezték, ebből kifolyólag a zsidóság számaránya jócskán meghaladta a tényleges etnikai arányokat. Biztosat erről azért nem lehet tudni, mert a sorozási jegyzőkönyvek nem nagyon maradtak meg abból az időszakból, és amelyek meg is maradtak, azokban sem tüntették fel a honvédséghez bevonulók származását. Annyit viszont ismert, hogy az egyik zászlóalj zalai önkéntesei között 10 százalék volt a zsidók aránya, de Klapka György hasonlóan magas arányról számolt be visszaemlékezéseiben az egyik veszprémi honvéd zászlóaljjal kapcsolatban.

Bernstein Béla Az 1848-49-iki magyar szabadságharc és a zsidók című művében leírt 20 ezres becslése a zsidó katonák részarányára ezzel együtt elég valószínűtlennek tűnik, hiszen ez azt jelentené, hogy a honvédség egészének 10 százalékát tették volna ki a zsidók. Ennék sokkal valószínűbb, hogy nagyjából 5000 zsidó honvéd vehetett részt a szabadságharcban, ami a zsidó lakosság két százalékának felelne meg. Ez pedig megegyezik más etnikumok számarányával, azon túl, hogy ezek az etnikumok teljes jogú állampolgárok voltak, míg a zsidók korántsem voltak azok.

A zsidóság a tisztikaron belül viszont lényegesen alulreprezentált volt, a nagyjából 12 ezres tisztikarból csak 102-en voltak zsidók. Ezek a tisztek is az alacsonyabb rangúak közé tartoztak. Ennek oka az lehetett, hogy már a császári hadseregből a honvédségbe átkerült hivatásos tisztek között is alulreprezentált volt a zsidóságnak az aránya.

Összességében a számarányok alapján tehát a magyar zsidóság joggal lehet büszke az 1848/49-es szerepvállalására. Ha nem is igaz a Bernstein Béla által felépített mítosz,

a magyar zsidóság minden tekintetben megtette azt, amit megkövetelt tőle a haza.

Nem véletlen, hogy az országgyűlésnek az utolsó aktusa 1849. július 28-án az volt, hogy a miniszterelnök Szemere Bertalan beterjeszti a hazai zsidóság emancipációjáról szóló törvényjavaslatot, amit az országgyűlés el is fogadott.

Lelkesedéssel várták március havának 15-ik napját

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcra való megemlékezések a hazai zsidó közösségek körében egybeforrtak a magyarosodás folyamatával. Ez leginkább a neológoknál volt tetten érhető, de több példa utal arra, hogy ortodoxok sem gondolkodtak másképp ebben a kérdésben. Márpedig az első világháborúig a zsidó lakosság zömében az ortodoxiához tartozott. Az emancipáció során azonban az ortodoxok is modernizálódni kezdtek, nézeteik lassan megváltoztak. Amikor 1898-ban március 15. nemzeti ünneppé vált, az ortodox közösség hetilapja, a Zsidó Híradó főoldalon számolt be erről. A vezércikkben arról olvashattak a hívek, hogy milyen nagy lelkesedéssel várják a zsidó fiatalok az iskolákban a nemzeti ünnepet.

Ezzel azt szerették volna hangsúlyozni, hogy az ortodox zsidók, beleértve az ultraortodoxokat is ugyanúgy a magyar nemzet részei, csak a vallásuk az, ami megkülönbözteti őket. Ennek a magyarázata Jehuda Hartmann szerint a közös nemzeti küzdelem, a vallásszabadság, illetve annak kifejezése, hogy jól érzik magukat ebben az országban. A nemzet és a haza szeretete így tehát a zsidó vallás részeként jelent meg. Ebben a korszakban a zsidóság egy meglehetősen idillikus képet alakított ki a maga számára Magyarországról, ami nagyrészt fenn is maradt egészen az 1940-es évekig a zsidók jogainak folyamatos korlátozása ellenére.

Jó példa erre az Orthodox Zsidó Ujság 1944. március 20-án megjelent száma, amely az újság utolsó kiadása is volt egyben. A lapban található hír szerint március 15-én az ország összes hitközségében tartottak ünnepi istentiszteleteket. Az ortodoxok Kazinczy utca főtemplomában „Steif Jonathan rabbi mondott ünnepi imát a Haza boldogulásáért”, ami a „Himnusz akkordjai mellett ért véget”.

A zsidók tehát a végsőkig hazafiak voltak, csak éppen haza nélkül,

utalt Hartmann a témában héber nyelven megjelent könyvének címére.