Kóser-e a színház?

Hogyan viszonyul a zsidó hagyomány a vizuális művészetekhez, azon belül is a színházhoz? A Talmud nem csak nőknek – Talmud NOW írása hanuka utolsó napjára.

Miriam Camerini olasz művész, rabbihallgató tartott előadást a Talmud NOW egy korábbi hanukai rendezvényén arról, hogyan viszonyul a zsidó hagyomány a vizuális művészetekhez, azon belül is a színházhoz.

Miért nem illusztrálta a Jóisten a Tórát?

Mindannyian tudjuk, hogy a hallás a legfontosabb a zsidóságban az érzékelés módjai közül, míg a látványnak sokkal kevésbé lényeges szerepe van. Ezt fontos leszögezni a zsidóság és a művészet kapcsolatának tárgyalásakor. Zsidó festők sem voltak a modernitásig a történelem folyamán. A bibliai jelenetek nem ábrázolhatóak, a zsinagógákban nincsenek képek. Mind tudjuk, miért van ez így: a tízparancsolat ábrázolástilalma a ludas ebben.

Miriam Camerini (Fotó: Talmud NOW)

A Tóra elején olvasunk az Édenkert fáiról és az egyik fa tiltott gyümölcséről. Melyik gyümölcsről van szó? Nem tudjuk. Nem mondja meg a szöveg, csak pri-ről, gyümölcsről beszél. A midrások, a rabbinikus kommentárok több lehetőséget is felvetnek, a füge a legelterjedtebb, de hát a Tórában nincsenek illusztrációk, úgyhogy nem látszik a helyes megoldás. Ha volna illusztráció, nem volnának midrások, nem volna kommentár, minden egyértelmű lenne. Az írott szó megnyitja az értelmezés lehetőségeit, a színpadra állítás, a mozi, a kép el kell döntse a kérdéseket.

Michelangelo híres képén a Sixtusi Kápolnában a gyümölcsöt magát nem látjuk, de az Ádám és Éva testét eltakaró „bikini” fügefalevélből van. Ez csak a leglogikusabb választás, de fennállnak további lehetőségek is. A judaizmus eleve nem szerei a vizualitást, mert megöli az értelmezést, ami termékeny feszültséget okoz: olyan színházat kell csinálni tehát, amelyik mindennek ellenére barátja a lehetőségek sokféleségének, életben hagyja az interpretációt.

De milyen különös baja van a zsidó hagyománynak éppen a színházzal, hiszen az utolsó kétszáz évet leszámítva zsidó színház sem létezett?

József nem megy színházba Egyiptomban

Nézzük az első forrásunkat. A Brésit Rábbá híres midrásgyűjtemény, ebben szerepel egy midrás, amelyik azt tanítja, hogy az embert hat szerv, testrész szolgálja, ezek közül háromnak a működését mi uraljuk, a másik háromét viszont nem. A három kontrollálhatatlan érzékszerv a szem, a fül és az orr, ezek kénytelenek azt látni, hallani, szagolni, ami, úgymond előttük van. Ezzel szemben a száj, a kéz és a láb engedelmeskednek nekünk. A lábunkkal – koncentráljunk most csak erre – elmehetünk, mondja a midrás, a színházakba és a cirkuszokba is, ha azt választjuk, ahogy a zsinagógákba és a tanházakba is. A midrás a görög szavakat használja a színházakra és a cirkuszokra, nincsen rájuk héber szó sem, annyira idegenek a judaizmustól.

Viszont a rabbik szerint a választás lehetősége mindig fennáll és a zsidók, úgy tűnik, éltek is vele, jártak is színházakba. Különben miért kéne a rabbiknak feddően szembeállítaniuk a színházakat a zsinagógákkal és a tanházakkal?

Arról, hogy ez a szembenállás hogyan kezdődött, szintén a Tóra és a kommentárjai mesélnek. Hanuka napjaiban olvassuk a zsinagógákban József történetét, ez az egybeesés talán véletlenszerű, de mégis szép és mélyebb értelme is lehet. József egy idegen magaskultúrában él és csinál karriert zsidóként Egyiptomban, és a hanuka is arról szól, milyen hatással van egy idegen, domináns magaskultúra a zsidó nép életére. A hellenizmus civilizációja, amely például a színházat is megismertette velünk. A rabbinikus korszakban is egy idegen kultúra, a rómaiak fennhatósága alatt éltek a rabbik Izrael Földjén, színházakkal és cirkuszokkal körülvéve. A zsidó hagyományt, ahogy minden másik hagyományt is, folyamatosan alakítják külső behatások.

Fotó: Talmud NOW

Tehát Józsefet eladták a testvérei Egyiptomba, ahol Potifárt szolgálja éppen intézőként, mindenesként, és mint, ahogy mind jól tudjuk, megtetszik Potifár feleségének, aki megpróbálja elcsábítani őt. Így történik, hogy József egy alkalommal bement a házba dolgozni és nem volt otthon senki, erről számol be a Tóra (Mózes I, 39, 11). Tudjuk, ekkor történik majd a baj, vádolja meg őt alaptalanul Potifár felesége és kerül börtönbe.

Újra csak a Brésit Rábbából való a kommentár, amely joggal kérdezi meg, hogy lehetett teljesen üres egy ilyen fontos ember háza, sehol egy szolga, munkás, dolgozó? Hogyhogy egyes-egyedül József tartózkodott ebben a hatalmas háztartásban? Kire lehetne fogni ezt a malőrt? Naná, hogy a színház lesz a bűnös, a színház felel József sorsának – átmeneti – rosszra fordulásáért.

Rabbi Jehuda szerint a Nílus valamiféle ünnepe, fesztiválja volt aznap, és mindenki ezen a vonzó eseményen vett részt, természetesen Józsefet kivéve. Rabbi Nehemia szerint pedig színházi előadás volt éppen, és mindenki azt nézte, kivéve természetesen Józsefet, a cádikot, aki jámboran otthon maradt, nem csábult el. Ezernyi ok közül éppen a színházat választották a rabbik minden baj okaként.

„A csúfolók ülése” – A gladiátorok, a stadionok és a zsidók

A következő forrásunk a Zsoltárok Könyve legelső két mondata, szóval a Szentírás meglehetősen központi helye. „Boldog a férfi, aki nem járt gonoszok tanácsán, sem vétkesek útján nem állt, sem csúfolók ülésében nem ült; / hanem az Örökkévaló tanában telik kedve és az ő tanáról elmélkedik nappal és éjjel.” A modern héberben a csúfolódók-ként fordított kifejezés azt jelenti, bohóckodók, bohóckodás, alakoskodás.

Ezt állítja szembe a zsoltársor azok jámborságával, akik az Örökkévaló tanáról (szó szerint: Tórájáról) elmélkednek nappal és éjjel. Vagy-vagy. Vagy szórakozik, bohóckodik az ember, vagy Tórát tanul. Ebből a perspektívából úgy tűnhet, hogy a judaizmus semmit sem enged meg csak úgy. Valami vagy kötelező, vagy tilos, nincs harmadik út.

Fotó: Talmud NOW

Nagyon kevés szöveget találni a Talmudban a színházról általában, amit mégis, azt jórészt a bálványimádással foglalkozó Ávodá Zárá traktátusban. Az Ávodá Zárá, a bálványimádás szó szerint idegen kultuszt jelent. Innen van a következő, a zsoltárt felhasználó idézet is: azokra vonatkozik a Talmud (Ávodá Zárá traktátus, 18b) szerint a zsoltársor, akik stadionokba járnak, vagy katonai táborokba, ahol a harcok szüneteiben szórakoztatják a kimerült katonákat, ahogy Marlene Dietrich a szövetséges csapatokat a második világháborúban.

Szóval az a zsidó, aki odavetődik, jövendőmondókat fog látni, varázslókat és efféléket. Aki nem tanul Tórát otthon, ehelyett ilyen helyekre jár, azt a látványosságok arra vezetik majd, hogy elhanyagolja a Tóra tanulását. Erre külön kifejezése van a zsidó hagyománynak, a „bitul Tóra”.

Csakhogy – veti ellene, mint oly sokszor a Talmud az előző megállapításnak, a Szóbeli Tan nem utolsósorban ezeknek a vitáknak a láncolata – mégiscsak megengedett más rabbik szerint elmenni a stadionokba, azért, hogy „kiabáljunk és megmentsünk valakit”.

Kérdés, mit jelenthet ez? Alighanem arról van szó, hogy a legyőzött gladiátor életben maradhat-e vagy sem. A közönség soraiból úgy lehet ezt befolyásolni, hogy az ember bekiabál, szavaz arról úgymond, mi legyen vele, ezért lehet megmenteni a jelenlét révén valakit, ezért szabad mégis odamenniük a zsidóknak a stadionokba. Szigorúan és kizárólag emberbaráti okokból.

Persze, lehet úgy olvasni mindezt, hogy hát igen, a rabbik, ha kicsi esély is adódik egy élet megmentésére, bármilyen áldozatra készek, és megengedik még a látványosságok végigszenvedését is, a Tóra elhanyagolása ellenére. De lehet úgy is olvasni, hogy az emberek szórakozásra, kikapcsolódásra vágynak, nem csak Tórát tanulnak és dolgoznak, és ha már ez a helyzet, érdemes tényleg hasznos és nemes ürügyeket találva megengedni ezt nekik. Akár ez a megfontolás is lehet a vita hátterében. Persze, a színházban is lehet, nagyon is, komoly dolgokkal foglalkozni, de ez nem az az eset.

Sokszor előfordul a zsidó hagyományban, hogy megpróbálnak olyan érveket, forrásokat keresni, amelyek megengedik, ami amúgy is történik, ha van rá engedély, ha nincsen. Talán itt is ez a helyzet. Úgyis mennek ilyen helyekre a zsidók, egyszerűbb megengedni nekik.

Fotó: Talmud NOW

A katonai táborba is el lehet menni az előadásra, mivel ott, sejteti a Talmud, fontos dolgok történhetnek, fontos emberek vannak jelen, fontos döntések születnek. Ez ma is éppen így van a színházzal, társasági esemény is, reprezentáció. Részben azért megyünk, hogy színdarabot nézzünk, részben azért, hogy megmutassuk magunkat. Mehetünk tehát azért, tanítja a Talmud, hogy meggyőzzük a katonai vezetőket, hagyják abba a háborút, így szolgálhatjuk a közjót, és ez elég ok arra, hogy menjünk. De, teszi hozzá jámboran a Talmud, vigyáznunk kell, hogy világos legyen, mi nem azért mentünk, hogy csak jól érezzük magunkat, más célunk is van. Kívülállóként kell viselkednünk. Jelen lenni, de mindig kívülállóként. Jól ismert zsidó tapasztalat.

A stadionokat illetően tehát vita van a korai, Misna-korabeli rabbik, a tánnák között. Az egyik álláspont szerint nem lehet menni, hiszen a csúfolók üléseibe nem járunk, de rabbi Nátán mégis megengedi, egyfelől az előbb tárgyalt életmentési lehetőség miatt, másfelől pedig – ez még trükkösebb érvelés –, ha valakinek a férjét esetleg eladták rabszolgának, gladiátorrá vált, és meghal az egyik versenyen, kell legyenek olyanok, akik ott vannak, látják, mi történt és tanúsítani tudják, hogy szegény felesége özveggyé vált.

Ez azért is fontos, mert akkor újra megházasodhat. Az águnák, a valójában nem a férjükkel élő, de papíron még házas, elválni nem tudó nők ügye az egyik legsúlyosabb, a vallásos zsidó nőket leginkább sújtó nehézség ma is. Ez is ügyes ürügynek tűnik, bár nyilván részben komolyan gondolták, hogy ez is indokolhatja a stadionok látogatását.

Ha most azt gondolnánk, hogy akkor ez meg is van oldva, bizonyos megszorításokkal, de járhatunk efféle előadásokra, tehát színházba is, nem ismerjük még a Talmudot. Ugyanis rabbi Méirnek van egy új ellenvetése: az, hogy idegen kultuszokat is űznek az ilyen helyeken, bálványt imádnak, amiben természetesen nem vehetünk részt. Ez az „idegen” kultusz is jelzi, mennyire idegen a színház a zsidó civilizáció értékrendjétől. Újra leszögezik tehát a bölcsek – a rabbik –, hogy no way, hogy a közelébe menjünk ilyen helyeknek, hiszen, jön a régi nóta, ez a csúfolódók gyűlése. Szóval, ha van bálványimádás, ha nincs, ezek nem olyan helyek, ahová rendes zsidó lányok és fiúk járnak.

Ezen a ponton olvasunk egy tanítást: a zsoltársor, amelyből kiindultunk, először azt mondja, „nem jár” elfogadhatatlan helyeken a rendes ember, aztán azt mondja, „nem áll” meg ilyen helyeken, és végül azt, hogy nem is „ül” a csúfolódók ülésében, gyűlésében. Ebből pedig azt tanuljuk a Talmud szerint, hogy az, aki úgy tervezte, éppen csak odanéz, meg is áll majd, aztán le is ül, résztvevővé válik végül, belecsúszik szépen lassan ebbe a vétekbe.

Egy másik tanítás arról szól, hogy a csúfolóknak nem lesz megélhetésük, az Örökkévaló visszavonja tőlük a gondoskodását: most már legalább tudjuk, miért éheznek a művészek.

József a gödörben és Rút a betérő-tanfolyamon

A végére térjünk vissza Józsefhez és a hanukához, majd legvégül a színházhoz. József történetének elején a testvérei bedobják őt egy gödörbe és a Tóra hangsúlyozza, hogy a gödör üres volt, nem volt benne víz. A Tórában minden szónak jelentősége van. A rabbinikus hagyomány szerint, semmi sem felesleges, tehát ez a látszólagos ismétlés sem lehet az. De miért kell elmondani, hogy nem volt a gödörben víz, ha előtte megjegyzi a Tóra, hogy üres volt?

Fotó: Talmud NOW

Várnunk kell kicsit a válaszra, de hát a rabbinikus hagyomány már csak ilyen. Jöjjön némi látszólagos kitérő.

A szombatról szóló traktátusban tárgyalják a hanuka törvényeit is, itt kerül szóba, teljesen véletlenül a gödör és József kérdése, egyszerűen azért, mert ugyanaz a rabbi mondta, aki tanított valamit előzőleg a hanukáról is. A Talmud asszociatív logikája siet a segítségünkre, hogy visszatérjünk a hanukához. Mintha azt mondaná ilyenkor a szöveg, ugyan, hagyjuk most a vallásjogi vitákat, beszéljünk inkább valami másról, például van egy jó sztorim Józsefről – és ekkor idézik a mondatot a gödörről.

A válaszuk a kérdésre az, hogy víz ugyan nem volt a gödörben, de helyette volt valami más. Kígyók és skorpiók. Üres volt, de csak a víztől, ezt sejteti szerintük a Tóra, a víz helyébe jöttek a kígyók és a skorpiók. Az űrt mindig betölti valami. Ez erkölcsi tanítás is a színházról. Soha nincs olyan, hogy nem csinálunk semmit. Nincs „szabad” időnk valójában. Amikor nem tanulunk Tórát, mindig bejön a helyére valami más, a víz helyett a skorpiók és a kígyók. Minden percünkkel el kell majd számolnunk és ennek tudatában kell élnünk.

Végezetül következzen Rút könyvének híres jelenete, amikor Rút azt mondja Naominak, hogy vele marad, követi őt és zsidóvá lesz. „Ahová Te mégy, oda megyek én is”, szól a híres sor. A rabbik úgy értik a jelenetet, hogy Naomi elkezdi tanítani Rútot. Elmondja neki, hogy ha ezentúl zsidó lesz, nem járhat olyan helyekre, ahová a többi népek járnak, például színházakba. Erre válaszolja Rút, hogy ahová Te mész, oda megyek én is. Vagyis a „Bevezetés a Zsidóságba” nevű gyorstalpaló kurzus első leckéje a Rút könyve szerint az, hogy a zsidók nem járnak színházba.

Nincs feloldás, kinek-kinek a maga feloldása van.

A hadran egy talmudi kifejezés, azt jelenti, visszatérünk, akkor használják, amikor a Talmud egy traktátusát befejezik, elbúcsúznak tőle ezzel az ígérettel, ezt a kifejezést a mai izraeli színházi nyelv is átvette. Úgyhogy Hádrán, visszatérünk még a kérdésre mi is, együtt.

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp