Megéri belehalni a munkádba?

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Valószínűleg a legtöbben érezték már úgy, hogy csaknem belehalnak abba, amit csinálnak, mert túl komolyan vették a feladatot. Hát a Hab a tortán című film – amely a Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon nézhető meg online – nem az „olyan, mintha” érzésről szól, hanem arról, amikor tényleg így van. 

Jól hangzik, hogy nem kell mindenbe belehalni, de az ember azért néha igenis úgy érzi, hogy van, amibe bele kell. Sőt: hogy nincs is értelme anélkül. Ha valami, akkor a művészet is ilyen: ha az alkotó majd’ belehal abba, hogy létrehozza a Nagy Művet, az biztosan megérződik majd a végeredményen, mint a nagymama főztjén a szeretet, legalábbis így tartja a közvélekedés, és biztosan van is ebben valami.

Az izraeli Gur Bentwich – akit színészként már egy egészen másmilyen filmben, a Csúnya, gonosz bácsik című thriller-horrorban is láthatott a magyar közönség – erről az érzésről forgatott filmet Hab a tortán címmel: egy filmrendezőről, aki annyira rápörög saját kísérleti művészfilmjének bemutatására és elsőre kudarcosnak tűnő fogadtatására, hogy attól lábon kihord egy szívinfarktust – igaz, a film körüli vélt vagy valós teendői megszállottjaként még erről sem vesz tudomást.

Ha egy filmrendező egy filmrendezőről ír és rendez filmet, ami ráadásul magáról a filmrendezésről szól, az ember amúgy is hajlamos lenne önéletrajziságot és önreflexivitást feltételezni róla, de ha speciel még el is játssza a főszerepet, akkor nagyjából teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy őszinte önvallomásról lehet szó. Azaz valami olyasmiről, amibe szinte belehalni is megéri, hogy az ember kiadhassa magából – és ezzel be is zárult a kör. A művész, aki majd belehal abba, hogy létrehozzon egy művet a művébe majd belehaló művészről.

Persze nyilván Bentwich tudja a legjobban, hányan készítettek már filmet arról, hogy valaki a halál árnyékában egész élete átgondolására kényszerül, szembenézésre saját döntéseivel, és arra, hogy a szerettei szembesítsék a jellemének azokkal a részeivel is, amelyekkel nem feltétlenül szeretett volna szembenézni, és így tovább – vagyis hogy képletesen értve hány filmben nézte már végig a főszereplő a saját élete filmjét. Hát a Hab a tortán világáról, hangvételéről és stílusáról sokat elárul, hogy itt a legkevésbé sem képletesen nézi végig az élete filmjét a főszereplő, hanem a szó legszorosabb értelmében, sőt, még a feliratot is neki kell kapkodva elkészítenie hozzá az esti fesztiválvetítés előtt.

Mert Bentwich – igazából elég kézenfekvő módon – az őrülettel mutatja meg az őrületet. A Hab a tortán végig olyan, mintha a főszereplő teljesen begőzölt elméjében játszódna – illetve részben tényleg ott is játszódik –, már külsőségeiben is: szinte folyamatosan villog valami a képek hátterében: egy mentőautó vagy egy diszkó fényei, a mozivászon vagy a vibráló monitor, és hozzá olyan a „zene”, hogy az ha akarjuk, ha nem, zsigerien hat ránk: kihangosított pittyegések a különböző technikai vagy orvosi berendezésekből, a szívhang-monitor hangja, dübörgés, kattogás és így tovább. És persze folyamatos, de tényleg folyamatos a mozgás, hiszen a főszereplő ezen az egy éjszakán, amit a film megmutat, lenyom legalább egy ultramaratont a különféle barátai, üzletfelei meg persze a kórház között.

Szóval amikor még azt se nagyon tudjuk, miről is fog szólni a film, máris hat ránk, ha akarjuk, ha nem. Aztán magával ránt a folyamatos rohangálás, ami a leginkább a Csiszolatlan gyémánt című, egy évvel ezelőtti, hamar kultikussá vált, szokatlan hangvételű Adam Sandler-filmet idézi. Magával ránt a sztori egyrészt kicsi, de jól megírt fordulataival, másrészt a különféle érzelmek ábrázolásával, akár szerelemről, akár munkatársakról, akár barátokról, akár rokonokról van szó. Ez után bontakozik ki szép lassan a film metaforikus, talán csak fejben játszódó része – és akkor még csak az után jön a lényeg.

Hogy a Hab a tortán tényleg egy gyönyörű vallomás a filmezésről. Egy mély és őszinte, néha önmarcangoló kitárulkozás arról, hogyan hal bele az ember előbb abba, hogy elkészítse a filmjét, aztán abba, hogy az a gyakorlatban szinte sosem valósítható meg pont úgy, ahogy elképzelte, aztán pedig abba, hogy ez még eljusson a közönséghez is – mert minek felvágni a mellkasunkat, és kitenni a levegőre a véresen dobogó szívünket, ha senki rá se néz? És arról, hogyan hajlamos ettől igazi tévedhetetlen géniusznak érezni magát az ember, elutasítani a hibák miatti felelősséget, és bűnbakokat keresni akár a producerben, akár a szerencsétlen munkásban, aki épp másik plakáttal ragasztja felül a filmplakátot.

„Egy film az életről, a halálról és a moziról. Van-e jobb ennél?” – kérdezi a filmbeli producer az író-rendező-főszereplőt a film egy pontján arról, miért is nem készít egy filmet minderről. Arról, hogy épp készül belehalni a szenvedélyébe. Hát, ha van film, amit illusztrációként kéne elhelyezni a szótárban az „őszinte önvallomás” szócikkében – az a Hab a tortán.

 A Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivált idén online rendezik meg, filmjei és kísérőprogramjai internetes streamként, közvetítésként tekinthetők meg november 24. és december 6. között. További információ és részletes program: www.zsifi.org

 Hab a tortán

Izraeli film, 2019

Leírás, vetítési időpontok:

  • november 27. péntek, 20:00
  • november 29. vasárnap, 20:30
  • december 5. szombat, 20:00

Hab a tortán

Új filmjének viszonylag mérsékelt sikerű bemutatója, mélypontra taszítja az amúgy is neurotikus rendezőt, s ezzel kezdetét veszi egy őrületes Odüsszeia: egy nem mindennapi éjszaka története sürgősségi osztállyal, éjszakai klubbal és egy sereg excentrikus figurával, akik az érzelmi végletek között őrlődő hősünket körbeveszik. Egy lenyűgöző atmoszférájú, gyönyörűen fényképezett film életről, halálról és moziról.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp