Fináli Gábor: Amikor zsidó zsidót ölt – a Rabin gyilkosság margójára

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

“A jemeni zsidó családból származó gyilkos nem magányos farkas volt. Azt a szegmensét képviselte Izrael zsidó lakosságának, amelyik lelkében a nép üldözőjévé (rodéf) értékelte át Jichák Rabint.” – Az izraeli miniszterelnököt 25 éve gyilkolták meg.

Tegnap este volt 25 éve, hogy Jickhak Rabin izraeli miniszterelnök gyilkosság áldozata lett. Rabin vezető szerepet játszott az oslói egyezmény aláírásban, amely létrehozta a palesztin nemzeti hatóságot, és részleges irányítást juttatott neki a Gázai övezet és Ciszjordánia különböző részei felett. A megállapodás aláírása előtt Jasszer Arafat hivatalosan elismerte Izraelt. Alább Fináli Gábor véleménycikkét olvashatják.

Sokan emlékeznek arra, hol voltak és mit csináltak, amikor Gagarin elsőként az űrbe emelkedett, amikor megölték Kennedyt, amikor a Holdra szálltak az amerikaiak, amikor meghallották, mi történt szeptember 11-én….

1995 november 5. Seattle, USA

Aznap, mint minden nap, hazaugrottam ebédelni a családomhoz, akiknél cserediák évemet töltöttem. „Fogadott apám”, Dave azzal fogadott, hogy:

  • „A miniszterelnökötöket meggyilkolták. Egy másik zsidó”

Majd hozzátette:

  • “After all, you guys are just as anyone else”

Ezzel a mellbevágó megjegyzéssel fűszerezte a keserű gyászhírt, amelyet talán az ekkorra megdöbbenésben eltorzult arcom vonásainak enyhítésére szánt…

Hirtelen nem is tudtam, melyik mentális, emocionális pofon fájt jobban.

Mert, igen, nyilván, miben is lennénk mások…?

De persze! Hogyne! Bevallom: – Igen. Én is szerettem volna azt hinni, hogy a zsidó közösség, talán Ábrahám ősapa, talán a mózesi Tanítás, netán a tradíció és persze a traumák miatt, más. Több, jobb, bölcsebb, békésebb…

Rabin halálának híre végképp átlökött egy mentális határon. A lufi végképp kipukkadt, egy illúzió elszállt. Ennek a dimenzionális vízválasztónak akkor már egy jó ideje a határán ültem, amit legfőképp az azt megelőző másfél év, Dr. Baruch Goldstein púrimi vérengzése és ’95 nyara és ősze alapozott meg.

Azon a nyáron három hónapot voltam Izraelben és szinte testközelből nézhettem végig az akadozó és véres békefolyamat miatti tüntetéseket. Tiltakozások, fegyvert vagy Arafat kezét szorongató, véreskezű, kafíjás (arab kendős) Jicchák Rabin ábrázolások, karikatúrák lepték el az országot, a már megszokott Arafat karikatúrák poszterei mellett. Az ország meghatározó, hangos kisebbsége szemében Rabin és általában a baloldal árulóvá vált.

A reviziós metamorfózis

Már a cionizmus történetének kezdetén a  “zsidó mentsvár”  gondolata hamar és sokaknál metamorfózison esett át és a „mindent vissza” nézetévé vált. Az ilyen meggyőződések, ha kritikus tömeg vallja őket, megállíthatatlanok, ami előbb a politikai retorikában jelenik meg, majd előbb-utóbb tettekben is manifesztálódik.

Ha a revizionizmust még kívülről érkező fenyegetettség, pusztító terror is igazolja, a radikalizáció garantált.

Ebben a folyamatban aprócska szünetet jelentett a 1992-ben felálló Rabin kormány, melyet a hidegháború vége és az optimista világhangulat is erősített, de a mélyben a korábbi folyamat haladt tovább a maga útján.

A revizionizmus spiráljának örvénylése, az általa gerjesztett hangulat azt az értékeltolódást eredményezte, hogy a „tegnap” kormos, véres hősei, húsz-harminc év elteltével puha mérsékeltekké, sőt megalkuvókká váltak, a véleményük, meglátásaik pedig semmivé, üres álmodozássá, vagy akár árulássá.

A gyilkosság után Rabin zsebében talált véres papír, amelyen a béke dala olvasható

Rabin az oslói békefolyamat éveiben (1992-1995) és különösképpen az utolsó nyáron vált nemzeti hősből, honalapító hazafiból, jobbik esetben erev rávvá, idegen szívű gyüttmentté, rosszabbik esetben Isten adományát, a Szentföldet elherdáló mumárrá (renegáttá), illetve rodeffé, azaz életveszélyes figurává.

A vallási kifejezések, kategóriák nem véletlenek, hiszen az arab-zsidó konfliktus a nyolcvanas évektől kezdve, egyre inkább a vallás öltözetét vette magára és jórészt ez fűtötte a belső ellenállást is. Az alkut nem ismerő zsidó fundamentalisták, a területfeladást istenkáromlásnak és megtorlandó hittagadásnak minősítették, amihez senkinek nincsen joga. Jigal Ámir, a Bár Illán Egyetem joghallgatója nem politikai gyilkosságot hajtott végre, hanem vallásit.

A jemeni zsidó családból származó gyilkos nem magányos farkas volt. Azt a szegmensét képviselte Izrael zsidó lakosságának, amelyik lelkében a nép üldözőjévé (rodéf) értékelte át Jichák Rabint, a hatnapos háború vezérkari főnökét, saját nemzeti hősét, akit a zsidó jog szerint vallási kötelesség (!), akár bírósági eljárás nélkül is kivégezni. Ez az előírás, persze, régóta csak papíron létezett már. A gyilkosság vallási oldalát feltáró nyomozás félt elmenni a legmagasabb rangú rabbikig ugyanúgy, mint 10 évvel korábban a máchteret hájehudi (Zsidó Földalatti szervezet – nyolcvanas évek terror csoportja) feltárásánál.

Ez a nem kívánt tükörbenézés még várat magára, mind a mai napig.

Az 1995-ös benyomásaim voltak az első igazi ráeszméléseim arra a mély szakadékra, amely a zsidó közösségen belül húzódik és ezt csak tovább mélyítették az amerikai cserediákságom kezdeti hónapjaiban, a helyi ortodox közösségben átélt őszi ünnepek. Azok magasztos, édes, meleg hangulatát olykor meg-megszakította egy-egy földre, vagy még mélyebbre lerántó gyűlölettel teljes megjegyzés. De leginkább a szukkoti félünnep vigasságának és a Szimchát Torá egyes dalai repítettek vissza az amúgy kellemes, szerelemmel telt izraeli nyaralásom lidérces, polgárháborús előképekkel is terhelt pillanataihoz. A tüntetések flashbackjei kiegészültek egy addig általam soha nem tapasztalt mélység bűzlő, bosszúszomjas rengéseivel.

Az ünnepen énekelt strófák, amiknek anno a kinyomtatott szövegét meg is tartottam:

Jom Szimchá leJiszráél, jom soá leJismáel”,  vagy        a „jiboné joboné, jiboné hamikdas jitpocéc jitpocéc, jitpocéc hámiszgád” ….

Vagyis:   „Öröm nap Izraelnek, Soá (holokauszt) Jismáélnek”, „…felépíti, felépíti, felépíti a Szentélyt, felrobbantja…felrobbantja a Mecsetet…”

Ezek a kvázi vallási dalok különösen szürreálisak voltak a középosztálybeli, csendes-óceán-parti, rendezett kertvárosban élő zsidó közösség ünnepségén, vagy csak – mondom utólag – én voltam túl fiatal.

Furcsa volt 60-70 férfit látni, akik rabbijaikkal együtt, ezekre a hátborzongató szövegekre is ugyanolyan jókedvvel táncoltak, bukfenceztek és ugráltak, mint a többi, ártalmatlan dalra.

Talán a gyilkos indulatokat rejtő dalok amolyan előképei, enyhe figyelmeztetései voltak annak a pár héttel későbbi gyilkosságnak, amelynek híre meglepően és aggaszóan keveseket taglózott le igazán a közösségben.

Az „árulókat”, olvastam le többek arcáról, „utoléri a sorsuk”.

Azóta sok év telt el, nagyon sok víz lefolyt a Jordánon és én is megtanultam, hogy messze nem az volt az első politikai gyilkosság az elmúlt 120 évben a Szentföldön, hamarabb is ölt már zsidó zsidót és bizony olyan is volt, hogy baloldali jobboldalit.

A történet negyed évszázad távlatából is érdekes lehet, különösképp azoknak, akik nem ismernek engem, vagy más életutat jártak be, mint én és nem adatott meg azt látniuk, amit én láttam és tapasztaltam odalent vagy odaát.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp