Gábor Móni: Afikoman 2020

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

„Még egyetlen alkalommal sem maradt el a közös ünnep. És, hogy mi lesz idén? Idén is megüljük. Megfőzünk, megterítünk, összerakjuk a szedertálat. Apu mesél, lesz áldás, maceszgombóc, bor, eldugott macesz, sőt még kívánság is. Minden ugyanúgy.” Gábor Móni írása az idei peszach kapcsán.

A Kibic Magazin körkérdést indított azzal kapcsolatban, ki hogyan ünnepli idén a Pészachot a zsidó közösségben. Alább Gábor Móni, a Zsidó Közösségi Fórum Szövetség projektvezetőjének válaszát olvashatják.

Zsidó családban nőttem fel. Nem vallásosban, még talán nem is hagyományőrzőben, de zsidóban. Jom Kipurkor, amit Dédi Jajm Kipernek hívott, böjtöltek a felmenőim. Sok jiddish szó keveredett családom mindennapi eszmecseréibe. Már gyerekként pontosan tudtam, hogy aki unserane, az valamiért közelebb áll hozzánk, hogy a szomszéd lányra miért is mondja nagyanyám, hogy unbetamt és azt is, miért becézgeti nagyapám az unokaöcsémet azeszpónemnek. Tudtam, hogy sólet nem sül mindenkinél a sütőben, és azt is, a macesz máshol pászka.

Szintén kisgyerekként, észrevétlenül égett belém, hogy van egy ország, Izrael a neve, ahol élnek rokonaim. Nem ismertem és nem láthattam ugyan őket, de tudtam, Kisévi, nagymamám unokahúga, akiből (Nomi lett) vagy Weissné, aki első férje jogán Schwartzné is volt, és így méltán ragasztotta rá a család a Pepitáné nevet, valamint Dezsi bácsi, Tomi, Hermann bácsi és a többiek, ott élnek valahol távol egy országban, ami a miénk.

Peszachot nem tartott senki a családban a háború után. Volt ugyan szép szédertál a nagymamám vitrinjében, de sosem használtuk, azt sem tudtam, mire való. Volt viszont maceszoskávé, de azt bármikor ihattunk, nem kellett hozzá ünnep.

Aztán 1989-ben nagyot fordult a világ, és benne az én világom. Eljutottam Izraelbe, és ezzel a 10 napos csodálatos élménnyel, új barátokkal, új „hazával” visszavonhatatlanul zsidó lettem, amolyan hagyományőrző zsidó. Tartottam az ünnepeket, évente visszatértem Izraelbe, héberül is megtanultam. Általam a zsidó ünnepek, így a széderesték is, szépen visszaépültek a családom ünnepeinek körforgásába.

Családi szédereste 2000-ben, 20 évvel ezelőtt

Mikortól már gyerekeim voltak, hagyományosan Apuéknál ültük meg a széderestét. Míg a gyerekek kicsik voltak, boldogan keresték az afikoment, az eldugott maceszt, és már hetekkel az ünnep előtt tudták, mit kérnek majd jutalmul, ha megtalálják. A gyerekeim felnőttek. A hagyomány maradt. Apu meséli a történetet, mondjuk az áldásokat, eszünk, iszunk. És még egyetlen alkalommal sem maradt el a közös ünnep.

És, hogy mi lesz idén? Idén is megüljük. Megfőzünk, megterítünk, összerakjuk a szedertálat. Apu mesél, lesz áldás, maceszgombóc, bor, eldugott macesz, sőt még kívánság is. Minden ugyanúgy. A technika majd segít, hogy úgy érezhessük, együtt vagyunk. Biztos lesz vita is, vita nélkül nincs családi összejövetel.

De egy valamiben biztos vagyok, akárki is találja meg az afikoment, a kívánság ugyanaz lesz. És mindannyian, akik majd az asztal körül ülünk, tudjuk, hisszük, hogy aki teljesítheti, hall minket.

Hag Peszah szameah!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp