“Persze tudom, borzalmas időket élünk. De az elszigeteltség hozzáférést biztosított a számomra egy olyan dologhoz, amelyre szükségem van ahhoz, hogy úrrá legyek a pánikon. Ez pedig a kapcsolat. A rituálé. Egy ősi közösség, amelyre lehet támaszkodni. ” Allison Darcy véleménycikkét ajánljuk.
A koronavírus előtt évekig nem jártam zsinagógába. Most sokkal több a kapcsolatom a zsidó közösséggel.
„Mész arra az éneklős dologra?”, írja nekem egy barátom. Délelőtt 11:58 van. Dolgozom, ő pedig 800 kilométerre van tőlem. Az éneklés 12-kor kezdődik.
„Mindjárt”, válaszolom.
Előbb érek oda, mint ő. A zene akkor kezdődik, amikor megérkezem. Vidám és szeretettelljes a hangulat, bár nem biztos, hogy ismerek egyáltalán bárkit. Énekelni kezdek – hangosan. A barátom valamikor a dal végén kapcsolódik be, habár nem látom, pontosan mikor megérkezik, nem hallom a hangját sem. Facebook livestream-ben vagyunk, és az óra végére 90 másik társunkkal fogunk együtt énekelni.
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Évek óta ez az első alkalom, hogy egy olyan csoporthoz csatlakozom, amelynek tagjait az köti össze, hogy mindannyian zsidók. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, egy nemzetközi járványra volt szükség.
Középiskolás koromban vidéken laktunk, ráadásul krónikus betegségben szenvedek, nehéz volt bekapcsolódnom a zsidó életbe. A zsinagóga egy órára volt tőlünk kocsival, ami csak ritkán fért bele az energiámba és az időmbe.
De most a koronavírus járvány idején történt valami, ami segített. Mivel bezártak a nyilvános terek, számos közösségi esemény átköltözött az online térbe. És most végre a zsidóság mindenki számára hozzáférhető!
A naptáram tele lett zsidó programokkal. Tórát tanulok, kóser sütő-tanfolyamon veszek részt, bekapcsolódtam egy meditációba, amit egy rabbi vezet, zsidó szerzőket olvasunk egy másik csoportban. Számos szombatfogadás közül választhatok, például az egyiket a MyJewishLearning szervezi. Persze a szertartások élő közvetítései korábban is léteztek, de eddig a képernyőn csupán az emberek hátát láthattam, én voltam a kívülálló. Most bele tudok nézni a rabbi szemébe, mindenkivel beszélgethetek. A nevemen szólítanak.
Persze tudom, borzalmas időket élünk. De az elszigeteltség hozzáférést biztosított a számomra egy olyan dologhoz, amelyre szükségem van ahhoz, hogy úrrá legyek a pánikon. Ez pedig a kapcsolat. A rituálé. Egy ősi közösség, amelyre lehet támaszkodni.
Hirtelen megtaláltam azt a felnőtt zsidó életet, amelyre vágytam, és amelyről azt gondoltam, sosem lesz már az enyém. Őszintén szólva nagyon boldog vagyok.
És hogy mi fog történni az elkövetkező héten? Négy nappal ezelőtt az mondtam volna, hogy nem tudok a családommal biztonságosan együtt lenni peszachkor. Ma regisztráltam magam egy tanfolyamra, ahol megtanítják, hogy tudok virtuális szédert vezetni.Senki sem tudja, meddig tart ez az egész helyzet és milyen lesz utána a világ. Ez utóbbi kérdés jobban érdekel. Vajon mindez az online kínálat el fog tűnni? Visszatérünk a régi élő közvetítésekhez, és a hozzám hasonlók újra kimaradnak mindenből, mint régen?
Remélem, nem így lesz.
Nem titok, hogy a zsidó szervezetek egyik nagy problémája, hogy a fiatalok nem elég elkötelezettek. De a mostani tapasztalataim alapján ennek nem kéne így lennie – és nem csak azért, mert most járvány van. Szerintem ez a probléma megszűnne, ha a virtuális térben a jövőben is össze tudnánk kapcsolódni.
Fontos lenne, hogy a zsidó közösség megjegyezze: mindenkinek segíteni kell, hogy be tudjon a közösségbe kapcsolódni, és a virtuális találkozások legalább olyan meghatározóak tudnak lenni, mint a személyesek. Az emberek szeretnének kapcsolódni egymáshoz, a közösséghez. Csak az utat kell számukra megkönnyíteni.
Mosoly-jelek töltik be az énekóra képernyőjét. Kezdem megjegyezni az emberek nevét, holott nem találkoztam velük korábban.
„Szóval ki honnan jött?”, kérdezi valaki. Kaliforniából, Missouriból, Tel-Avivból jelentkeznek be az emberek.
Aztán valaki megjegyzi: „Miért volt szükségünk erre a vírusra ahhoz, hogy ez az egész létrejöhessen?”
Nincs jó válasz. Nem volt kötelező létrehozni ezeket a virtuális közösségeket, mégis megtettük.
A bizonytalanság korát éljük, és ezek az online találkozók reményt adnak nekem – egyrészt a jelenre vonatkozóan, másrészt a jövőre is. Hiszem, hogy lesz jövőm a zsidó közösségben és hogy van jövője a zsidó közösségnek.
Bárcsak megtörtént volna ez korábban. De örülök, hogy most megtörtént. Folytassuk ezt a későbbiekben is, akkor is, ha már túlvagyunk a járványon.
Az eredeti cikk itt olvasható.
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
