A holokauszt után nem lehetett őszintén beszélni a zsidókról

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

“A tabudöntögetést, a „szentségtörést” nekünk, zsidóknak kell elkövetnünk, az is a felelősségünk, hogy megmutassuk: ezek az emberek is esendőek, néha kicsinyesek, néha gonoszok, néha elnyomók.” Interjú Borgula Andrással, a Gólem színház vezetőjével.

Mit ért zsidó színházon?

A Gólem Színház attól zsidó színház, hogy a zsidó kultúrkör alapján szemléli a világot. Ugyanazok a dolgok fontosak a zsidóknak is, mint bárki másnak, élet, halál, szerelem, család, barátság, árulás, bosszú, ami a világirodalom szinte egészét lefedi, de van egyfajta kulturális különbség a között, ahogy a Talmud, ahogy mi beszélünk ezekről a dolgokról, és ahogy az Újszövetség vagy bármely más csoport beszél. Például keresztény kultúrkörben a család alapja az anya és a fia – a piéta: Mária leveszi a keresztről Jézust –, a zsidó kultúrkörben az apa-fiú kapcsolat az alap. Mint ahogy a pesti humor is önironikus, mi is nagyon sokat nevetünk saját magunkon. Van egy szólásmondás Izraelben: ha valakire mutogatsz, közben három ujjal magadra mutogatsz, eggyel meg fölfelé, a Jóistenre. Mielőtt kifigurázunk valakit, kifigurázzuk magunkat. A mai magyar színházak többsége óvakodik ettől, inkább a szakrális vagy álszent ábrázolás érvényesül.

Magyarországon a holokauszt után nem lehetett őszintén beszélni a zsidókról. A tabudöntögetést, a „szentségtörést” nekünk, zsidóknak kell elkövetnünk, az is a felelősségünk, hogy megmutassuk: ezek az emberek is esendőek, néha kicsinyesek, néha gonoszok, néha elnyomók.

Borzalmas volt a holokauszt, de mi, harmadik generációsok és az utánunk jövők nem élhetjük úgy az életünket, hogy ez az identitásunk alapja, nem tekinthetjük magunkat áldozatoknak. Ki kell vonulnunk ebből a pozícióból, már csak azért is, hogy ne érezzük úgy, hálát kell rebegnünk mindenért, amit a kormánytól, a városházától, a többségi társadalomtól kapunk. Nem! A kisebbségeknek is ugyanaz a bánásmód jár, mint a többségnek.

Marcsa Barbara és Borgula András a Zsidó Előadóművészeti Központban

Miből tartják fenn magukat?

Schőn Edina, az első producerünk jó alapokat fektetett le, amiket Marcsa Barbara, a jelenlegi ügyvezető igazgató továbbfejlesztett, és egy olyan, több lábon álló üzleti modellt alkotott, amiben akkor is működik a színház, ha senkitől nem kapunk nagy összegű támogatást. Van sok kicsi és apró támogatásunk, például az Ezer Gólem havi ezerforintos magánadományai, a Magnet Közösségi Bank ügyfelei pénzforgalmának számunkra felajánlott százalékai. A GóleMenzán vendégeknek főzünk, annak a bevétele szintén a színházé, vannak alapítványi támogatások, önkéntes munkával is segítik a háttérmunkánkat, és úgy épülnek fel az előadásaink, hogy eltartják magukat. Kevés színésszel dolgozunk, lehetőleg nagy közönség előtt játszunk, de vannak szerelemdarabok is, ahol legfeljebb negyvenen ülnek a nézőtéren. Szerintünk az üzleti modellünkkel megelőztük a korunkat, ennek köszönhetjük, hogy nem haltunk meg, mint a Szputnyik, a Krétakör, a Koma és a többiek. Nem elítélve őket puszta tényként mondom: mi máshogyan szocializálódtunk.

Nem arra vártunk, hogy állami támogatásból gazdálkodhassunk, hanem arra törekedtünk, hogy meg tudjunk állni a saját lábunkon. Ez jó volt abból a szempontból is, hogy most történhet bármi, mi akkor is működni, játszani fogunk. Csak jó lenne most már ötről a hatra lépni, nem megint kettőről a háromra.

A kulturális tao megszüntetésével mennyit veszítettek?

A színházak egyik lába a tao volt, amit alólunk is kirúgtak. Nekünk tizenhárom-tizennégy millió lett volna, ehelyett kétmilliót állapított meg a kulturális államtitkárság, úgyhogy intenzív levelezésbe fogtam mindenkivel. Fekete Péter fogadott is. Nem ismerte a Gólem Színházat, de úgy tűnt, sikerült meggyőzni arról, hogy a munkánk támogatásra érdemes, és kérte, hogy induljunk a kiegészítő pályázatokon. Nyertünk is.

A Csányi utca 3. alatti épület, a leendő Zsidó Előadó-művészeti Központ felújítására kaptunk több mint tizennyolc millió forintot, ez – teljesen őszintén mondom – nagyon szép összegnek látszott, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az EMIH egymilliárd-nyolcszázmilliót kap egy nagyon hasonló dologra. Akkor elfogyott az oxigén körülöttünk.

Fotó: Farkas Norbert, 24.hu

Addig azt gondoltuk, rendben van, az egyötödét, egynegyedét kaptuk annak, ami kell, az állam ennyit vállalt, előteremtjük a többit. Ez így jó érzés. Működésre is kaptunk tízmillió körüli támogatást, ami a mi szintünkön, azt gondolom, rendben van.

Az viszont nincs rendben, hogy szinte egy személyben az államtitkár dönt, és annak alapján kap vagy nem kap valaki támogatást, hogy ő kit ismer, kit nem, mit sugallnak neki, és éppen milyen kedvében van. A tao üzleti alapon működött. Voltak kihágások, átverések, csalások, ahol üzlet van, ott mindig vannak. Áfacsalások is vannak, mégsem szüntetik be az áfát.

Az állam és egy-két művész, köztük a Nemzeti Színház igazgatójának szemét iszonyúan szúrta, hogy több százmillió forintokat kaptak olyanok, akik szerintük nem képviselnek értéket, a nézők mégis tömegével mentek megnézni az előadásaikat. Ezen nem változtatott a tao eltörlése, az emberek még mindig ugyanazokba a színházakba járnak. Másrészt nem azokat büntették, akik csaltak. Azok most belefognak más üzletbe.

Ezt elég hangosan szóvá is tette?

Ahol tudtam, szóvá tettem, de azért mi nagyon a radar alatt repülünk. Nekem van egy kis médianyilvánosságom a Klubrádióban és az ATV-ben, ott sokat és bátran beszéltem, egyesek szerint túl sokat és túl bátran, diplomatikusabb, taktikusabb lenne, ha vagy befognám a számat, vagy többet panaszkodnék. Na, ez is olyan dolog, amit kiöltek belőlem Izraelben. Nem vagyok képes befogni a számat, és panaszkodni sem nagyon vagyok képes. Ben-Gurion azt mondta a sivatagról: ne azt lássuk benne, hogy itt nincs semmi, hanem azt, hogy sok mindenre ad lehetőséget. Így látom én is.

Nem azt gondolom, hogy szellemi elsivatagosodás, ami Magyarországon történik, hanem azt, hogy még többet tehetünk, még nagyobb felelősséget kapunk mi, gondolkodó, alkotó emberek, hogy tanítsuk azokat, akik hajlandóak tanulni.

A teljes cikk itt olvasható:

Borgula András: Attól, hogy valaki túlélte a holokausztot, még nem szent | 24.hu

Ha egy kisgyerek életében először hallaná a zsidó szót, és megkérdezné, mit jelent, mit mondana neki? Azt mondanám, hogy a zsidóság olyan, mint egy csapat, mondjuk, sport- vagy cserkészcsapat, amit az tart össze, hogy a tagjai ugyanazokat a dolgokat szeretik és tisztelik.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp