Rácz Olivér: Az én szép anyósom

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

“Nem óhajtottam megtekinteni sem Dachaut, sem Bergen-Belsent, sem Auschwitzot. Nem óhajtottam látni azokat a helyeket, amelyeknek valamelyikén szép anyósomat a halálba küldték. ” – Rácz Olivér Világ Igaza díjas író visszaemlékezését közöljük a haláltáborok felszabadulásának 75-dik évfordulója alkalmából.

Nagyon szép asszony volt az én anyósom.
Fiatal – hogyne, hiszen amikor örök szerelembe keveredtünk a lányával, szerelmem tizenöt éves volt, én tizenhét.
Nagyon szép asszony volt az én anyósom. Fiatal, karcsú, mosolygós, napsugár-szőke, kék szemű.
És zsidó.

Ez akkoriban még nem zavart bennünket: akkori szemléletünkben körülbelül annyi jelentősége volt, mint annak, hogy van, aki a lírát szereti, van aki a prózát. A zsidókat utóbb a drámára szorították, de ezt akkor még nem tudtuk. Talán nem is akartuk tudni. Kit érdekelt? Osztályunkban például Balázs Géza szőke volt, szeplős és evangélikus hittanra járt. Pocsatkó Feri magas volt, széles vállú, göndör hajú és református. Grósz Jenci szemüveges volt, egy kicsit hadart és az ő füzetéből másoltuk ki a házi számtanfeladatainkat, mert játszva oldotta meg a legnehezebb egyenleteket, logaritmusos rejtélyeket, mértani görbéket, hiperbolákat, parabolákat. És mellesleg zsidó volt. De ezt csak akkor vettük észre, valahányszor a zsidó húsvét, a peszach idején, ünnepélyesen megajándékozta négy-öt legjobb barátját, közöttük engem is, egy-egy zacskó ízes, ropogós pászkával.

– Szalonnát, kolbászt lehetőleg ne egyetek hozzá – figyelmeztetett bennünket komolyan, miközben átnyújtotta az ajándékot. – Kóser.

Ezt tudomásul vettük, a többi nem érdekelt. Egyébről, amint említettem, talán nem is akartunk tudni.
Anyósom sem óhajtott tudni a zsidó lét egyes meglévő tehertételeiről: korán özvegységre jutott, férje, aki emléklapos magyar királyi százados volt az első világháborúban, nagyon fiatalon meghalt.

Természetesen ő is zsidó volt. Kivételes jómódot hagyott özvegyére, aki tagja volt minden zsidó és nem zsidó jótékonysági intézménynek, kulturális mozgalomnak, és kevélyen felülemelkedett minden olyan ostobaságon, mint antiszemitizmus fasizmus, nemzeti szocializmus.

Igazán nem kárhoztattuk érte: menyasszonyom időközben tizennyolc éves lett, én húsz, és akkoriban már szép és büszke anyósomnál jóval avatottabb, előkelő rangú, hivatásos politikusok is megvetően szajkózták: „Nem a mi ügyünk! Bennünket nem érint!”

Persze hogy nem érintett: „csak” a zsidók ügye volt, de egyelőre még nem a mi országunkban. Aztán Ausztria ügye lett. Lengyelországé. Franciaországé.

Rácz Olivér

No, itt álljunk meg egy pillanatra. Ausztriába diadalmenetben vonultak be a nácik, Lengyelországban „felszabadították” a német fajtestvéreket, Franciaországot, a szép Marianne-t megerőszakolták. Megerőszakolták. Brutális, férfias teuton kíméletlenséggel. De – közben miért riszálta hozzá, finoman és diszkréten, ám nagyon is észrevehetően, a kecses kis farát?

„Nem a mi ügyünk! Bennünket nem érint!”

Aztán már minket is érintett. De még mennyire! Csakhogy ez már történelem. A gázkamrákkal (amelyek egyes újabbkori, felháborodott, buzgó “kutatók” szerint nem is léteztek: zsidó propaganda az egész) és a haláltáborokkal egyetemben. Ne beszéljünk róla. A neofasizmus egyre burjánzóbb kilengéseiről sem. Kit érdekelnek?

Minket az érdekelt, hogy amikor változatlanul kék szemű, sudár, szép anyósomnak családostul be kellett vonulnia a téglagyári gettóba, előző éjszaka, tudtával és beleegyezésével, megszöktettem a menyasszonyomat.

Rácz Olivér felesége, Nyiszli Katalin

Mosolygós, árja szépségű anyósom is megszökhetett volna: éltek rokonai szép számban Budapesten, Erdélyben, sőt Csehországban is, merthogy távolabbi ősei – vérbeli cseh husziták voltak. A huszita hősök exponáltabb része, a huszitaüldöztetések idején, Erdélybe menekült: ott keveredtek a szombatisták, jehovisták, egyéb szekták közé, s végül a családnak az az ága, amelyből anyósom származott, a fene tudja miért, hogyan, zsidó hitre tért. (A családnak egy másik ága, még valamikor a XIX. század második felében, ismeretlen okokból Franciaországba vándorolt: szép anyósom a második világháború kezdetéig, két Sacré Cœur rendbeli apáca unokanővérével levelezgetett.)

Csakhogy szép és szelíd anyósom nem volt hajlandó megszökni a gettó elől. Nem akarta elhagyni az anyját, nővérét, annak szépszámú családját. Továbbá rendületlenül bízott benne, hogy a gettóban vagy valahol majd a Reichben újra összeakad a fiával, legdédelgetettebb, mert legfiatalabb gyerekével, aki akkor már zsidó munkaszolgálatosként védte a hazát.

Anyósom tehát menyasszonyom nővérével, harmadik gyerekével és említett, nagyszámú családjával egyetemben bevonult a gettóba. Miután menyasszonyomat sikerült biztonságban elrejtenem, kétszer-háromszor még be tudtam csempészni hozzájuk élelmiszert, ruhaneműt, csomagot, levelet. De a téglagyári gettót néhány nap múlva légmentesen lezárták, s a téglagyár felől, újabb néhány nap múlva átdübörögtek a városon a leplombált, bedeszkázott ajtajú, ablakú, hat ló vagy negyven ember helyett élő emberek (emberek? zsidók!) százaival agyonzsúfolt marhavagonok.

Nem tudom, melyik haláltáborba hurcolták anyósomat – még Dachau előtt elszakították családjától. Feleségem nővére túlélte Auschwitzot, közvetlenül a tábor felszabadítása után, s miután az amerikaik ismét életképessé táplálták, azonnal Chilében élő, távoli rokonaihoz utazott. Egy ugyancsak valamelyik haláltábort túlélt, német zsidó fiatalember kíséretében, aki még Chilében feleségül vette, azután átköltözködtek az Egyesült Államokba, és New Yorkban egy kis díszműáru-kereskedést nyitottak. Feleségem nővére még a hajdani, szép béke éveiben főiskolát végzett képzőművész volt, férje díszműárutervező. Soha többé nem tért haza: pontosan tudta, mi történt az anyjával, családjával, nem voltak illúziói. Nem óhajtotta viszontlátni a házat, amelyben született, a várost, amelyből elhurcolták. Havonta írt nekünk, és több ízben felajánlotta, hogy hajójegyet küld nekünk, látogassuk meg, de erre sohasem került sor. Azt hiszem, feleségem jobban félt a viszontlátás elkerülhetetlen, emberi fájdalmaitól, mint amennyire egy kései, elárvult testvéri ölelés boldoggá tehette volna.

Feleségem kisöccse a táboruk felszabadulása után egy amerikai hadikórházból szökött meg súlyos, kikezelhetetlen flekktífusszal, halálos, lázas betegen.

„Anyukám majd otthon kigyógyít”, suttogta rekedten barátjának és ágyszomszédjának mielőtt megszökött a kórházból. Barátja félig eszméletlen volt; nem tudta megakadályozni, visszatartani.
Másnap akadtak rá, a kórháztól néhány száz méternyire, az útszéli árokban, holtan. Húszesztendős volt.
Ezt azonban csak két évvel később tudtam meg, attól a bizonyos kórházbeli barátjától, akit sikerült kigyógyítaniuk a flekktífuszból és a koncentrációs tábor gyötrelmeiből, miközben feleségem még egyre bizakodva várta haza az öccsét.

Az a barát, aki felgyógyulása után két esztendővel vetődött haza, pontosan a húsvéti pászkát osztogató Grósz Jenci volt.

Szülővárosom ősi ligetében akadtam össze Grósz Jencivel. A régi zenepavilon körül kószáltam, egymagam, mert feleségem anyámmal élelmiszer-beszerző körútra indult a város peremére (ott, a peremvidéken még lehetett kapni egyet s mást ismerős kereskedőktől, ha az embernek szerencséje volt), s az ilyen vállalkozások idején jelenlétem nem volt kívánatos.

Grósz Jenci.

Egy kicsit csámpásan, egy kicsit félszegen közeledett felém az elhagyatott, ligeti sétányon, s amikor már csak háromlépésnyire volt tőlem, bágyadtan elmosolyodott.

– Nem ismertél meg, mi? – kérdezte a legnagyobb természetességgel, amikor túlestünk az első, szótlan ölelésen. – Hát igen, a táborban leadtam vagy huszonöt kilót. De olyan nyolcat-tízet már sikerült visszaszereznem… – mondta büszkén. – A hitközség táplál. Veled mi van?

Erre azonban nem válaszoltam, mert váratlanul eszembe villant, hogy Grósz Jencit feleségem öccsével egyidőben vonultatták be munkaszolgálatra; addig a nyolcdioptriás szemüvegével, egyéb orvosi machinációkkal sikerült megúsznia.

Mit tudsz Gabiról? A feleségem öccséről? – kérdeztem mohón. – Együtt vonultatok be.
A sokdioptriás szemüvegén át is láttam, hogy megütközve, elborult szemmel bámul rám.
– Hát nem tudjátok?
– Nem. Mit? – kérdeztem elszoruló torokkal.
Elmondta.
Aztán megérezve, hogy itt most üres és céltalan lenne minden vigasztaló szó, újból megölelt.
– Ne mondd el a feleségednek – mondta még halkan, és fáradt, nehéz léptekkel elballagott. – Egyszer majd benézek hozzátok…
Én pedig eltántorogtam a sétány legelső, eldugott lócájáig, leroskadtam rá, és szemem elé tartott, nyitott tenyérrel elmormoltam az egyetlen héber imát, a halotti imát, amelyet olyan gyakran volt alkalmam hallani hosszú katonáskodásom idején, a tábor túlsó felén, szögesdrót kerítés mögött elhelyezett zsidó munkaszolgálatosok mocskos, bűzlő körletének rabbijától: Jiszgádál v‘jiszkádás…
„Ne mondd el a feleségednek…“
Csakhogy a feleségem még aznap este leolvasta az arcomról, hogy édesanyja után most már kisöccsét is hasztalanul várja haza.
Jiszgádál v‘jiszkádás…
*

Hosszú évek múltán úgy alakult sorsom, hogy kulturális külügyi kapcsolatok teremtése, szerződések aláírása végett sűrűn jártam külföldön. Németországban, Lengyelországban is.

A külügyi szolgálatban mindenkiről mindent lenyomoznak, tudnak, feltárnak. Rólam is lenyomozták, hogy háromévi dicstelen és siralmas Horthy-katonáskodásom során, amikor néhány hosszú hónapot a zsidó munkaszolgálatosok keretlegényeként, pontosabban zászlóaljírnokaként is eltöltöttem (a légvédelmi tüzérektől – védett alakulat!– , majd a távbeszélőktől – bizalmas alakulat! -, s végül a géppuskásoktól helyeztek át, büntetésből, de ez most nem tatozik ide), többtucatnyi zsidó barátomat, ismerősömet sikerült hamisított katonai papírokkal, okmányokkal, szolgálati jegyekkel megszöktetnem, biztonságba menekítenem. Olykor merőben ismeretleneket is.

A háború után hosszú évekkel éppen egy könyvesbolt kirakata előtt szemlélgettem a kiállított könyveket (jó, bevallom főképpen azért, mert akkor már az én két legelső könyvem is közöttük volt), amikor valaki váratlanul, erőteljesen megtaszította a vállamat.

Csodálkozva pillantottam az illetőre.

Magas, ismeretlen, sötét ruhás férfi volt.

– Nem ismer meg, hadapród úr? – kérdezte halkan. – Nem emlékszik rám?

Nem emlékeztem rá. Esküdni mertem volna, hogy sohasem láttam. – Zsidó munkatábor – mondta változatlanul halkan, de nyomatékosan.

Villámgyorsan utánagondoltam a dolgoknak. Vajon mi baja lehet velem ismeretlen megszólítómnak? Magamban tiszta szívvel leszögeztem, hogy soha én zsidót, zsidó munkaszolgálatost meg nem bántottam. Még szóval sem. Összetévesztett valakivel? Hadapród sem voltam soha, mindössze „címzetes“ karpaszományos szakaszvezető, noha a munkaszolgálatosok, sőt a keretlegények nagy része is következetesen hadapród úrnak szólított. De akkor is? Nyilván összetéveszt valakivel. Nem jó dolog.
Nem tévesztett össze.

– Az életemet mentette meg, hadapród úr – mondta, és akkor már megragadta a kezemet. – Nem emlékszik? Elkobozták a gyógyszereimet, mert azzal vádoltak, hogy szimulálok. Bevágtak egy aknaszedő zászlóaljba. Maga csempészett át a névsor összeállításakor egy kőtörő századba. A „terhelő bizonyítékokként“ lefoglalt gyógyszereimet is visszaszerezte, kicserélte.

Akkor már homályosan emlékeztem. Főképpen a „terhelő bizonyítékok“ miatt. Hogy milyen gyógyszerekről volt szó, nem tudtam. Arra azonban emlékeztem, hogy a katonai „gyengélkedőszoba“ gyógyszerész-munkaszolgálatosának a segítségével az egész készletet ártatlan, közömbös szódabikarbónára és aszpirinpreparátumokra, lábfeltörések kezelésére szánt kenőcsökre cseréltem fel.

– Örülök, hogy sikerült megúsznia – mondtam mosolyogva.
– Örülök, hogy találkozhattam önnel, hadapród úr – mondta, aztán a zsebébe nyúlt és a tenyerembe csúsztatott valamit.
Megnéztem. Kis, aranyból ötvözött Dávid-csillag volt.
– Elfogadja? – kérdezte félénken és sietve folytatta: – Holnap indulok Izraelbe. Tegnap kaptam meg a kiutazási engedélyemet. Örülnék, ha elfogadná. Emlékbe. Az életemért. És szeretném, ha beülne velem oda, a szemközti kávéházba egy feketére. Szeretnék néhány percig elbeszélgetni magával. Mindig csodáltuk magát hadapród úr…
– Hagyja a hadapród urat – mondtam legyintve. – Azoknak a hadaknak én sohasem voltam apródja…

Sokáig elbeszélgettünk a kávéházban. Amikor elbúcsúztunk egymástól megkérdezte:
– Mit üzen Izraelbe? Ha esetleg közös ismerősökre bukkannék.
– Vigyázzanak az anyósom két alapítványi fájára – tört ki belőlem önkéntelenül.
Szép anyósom ugyanis, még a béke éveiben, két elültetésre szánt facsemetére szóló utalványt vásárolt a Zsidó Hitközségtől Izrael tervezett befásítására. Vajon állnak-e valahol?

De térjünk vissza külügyi kiküldetéseimre. Pontosabban arra, hogy fenti múltam lenyomozása után vendéglátóim több ízben felajánlották elvisznek valamelyik volt haláltábor immár kegyhelynek átépített megtekintésére.

Minden alkalommal valamilyen halaszthatatlan tennivalómra, szorongató időhiányomra hivatkozva, illő tisztelettel, udvariasan visszautasítottam a megtiszteltetést.

Nem óhajtottam megtekinteni sem Dachaut, sem Bergen-Belsent, sem Auschwitzot. Nem óhajtottam látni azokat a helyeket, amelyeknek valamelyikén szép anyósomat a halálba küldték. Nem óhajtottam megpillantani valamelyik korabeli fényképfelvételen az egymásra hányt hullák, a csonttá aszott, egymás mellé dobált tetemek között halálba torzult vonásait. Nem óhajtottam valamelyik esetleges, utólag a falba illesztett kegyeletes emléktábla temérdek mártírjainak a névsorában rábukkanni a nevére.

Nem.

Attól tartottam, ha megpillantom valahol a nevét, az arcvonásait, menthetetlenül és visszatarthatatlanul feltör belőlem az az érzés, amely – legszemélyesebb, legbántóbb, legfájdalmasabb egyéni sérelmeim idején is – mindig idegen volt számomra.

A kérlelhetetlen, leküzdhetetlen ádáz, tomboló bosszúvágy.

*

Nagyon szerény, kedves, gyöngéd, jólelkű asszony volt az én szép anyósom.
Jiszgádál v‘jiszkádás…

Az írás eredetileg 1995-ben jelent meg, Ötven esztendeje szabadultak fel a haláltáborok címmel.

Rácz Olivér (21.1.1918 Kassa – 4.7.1997 Pozsony) író, költő, műfordító, tanár. Kezdetben gyermekmeséket és ifjúsági regényeket írt. Számos sikeres regény, elbeszélésgyűjtemény, versesgyűjtemény szerzője. Jelentős műfordítói tevékenysége is. Szlovák és cseh lírai és prózai műveken kívül, a világirodalom klasszikusait is fordította magyarra. A Yad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki.

  •  

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp