Állandó külsős szerzőnk, Gulisio Tímea a Kibic Magazinban megjelent Antiszemita zsidók márpedig léteznek című írásával szakmai utat nyert nemrég Velencébe a Beit Venezia nemzetközi pályázatán. A cikkét angolra fordították, és a szakmai munka mellett még egy néhány napos városnézésre is maradt ideje. Alább a szerző úti beszámolója olvasható.
Nagyon meglepődtem, hogy nyertem a Beit Venezia nemzetközi pályázatán. Maximum kétezer karakteres, zsidó identitás témájú prózával, vagy cikkel lehetett indulni. A Kibic Magazinban megjelent Antiszemita zsidók márpedig léteznek c. írásom épp beleillett a képbe. Még szerencse. Utálok pályázatokra írni, ha muszáj, valahogy nem jön az ihlet.
A nyeremény: egy hét Velencében, nem, nem a magyarban, az olaszban! Olaszba’, ahogy a felvágós tahók szokták mondani. És irdatlanul büszke voltam magamra, hogy én oda megyek. Aztán a végére a büszkeséget felváltotta a hála érzése…
A projekt tárgya a négy nyertes (rajtam kívül egy olasz fiúé, egy svéd, és egy lengyel, egy angol lányé) szöveg angolra ültetése volt. Ehhez mindegyikünk kapott egy kiváló fordítót. Én Anna Bentley-t. Csak az odaúton derült ki, hogy a magyarnak hitt útitárs valójában angol, de perfektül beszél magyarul. Szaktudásával és kedvességével nagyon sokat segített.
A nyitóvacsorát lekéstük, így a vacsorát magunk oldottuk meg. Itt a polipsaláta kicsit sem rágós. Rá kellett jöjjek, az olaszok nem csak pizzán és spagettin élnek. Bár ezekből is bőséges a választék, itt minden a halakról és a tenger gyümölcseiről szól. Meg nagy örömömre: a sajtról és salátáról.
Nem feltétlenül időrendi sorrendben, és a teljesség igénye nélkül írom le az élményeket. Velencében mintha nem lenne idő. Az egész annyira valószerűtlen, hogy nem tudom, nem is akarom a szokott keretek közé szorítani.
Napjaink egyik fele a fordítási munkáról szólt. Nem irigylem a fordítókat. Megtalálni a helyes kifejezést valamire, akkor is, ha az a kifejezés nem is létezik. Előadásokat is hallgattunk, leginkább zsidóság és nyelv kapcsolatának kérdésében. Csoportfoglalkozások is voltak, leginkább az identitásunkról – például, hogy ki a zsidó, mitől zsidó valaki – folyt a beszélgetés. Vezetőnk, főszervezőnk Sarah Gluckstein gondos szervezésének köszönhetően a kellemeset sikerült összekötni a hasznossal.
Giuseppe Balsamo (…) megmutatta nekünk nemcsak a legjobb éttermeket, hanem az esti belvárosban is izgalmas sétákra vitt bennünket. Egy barátom azt javasolta, maradjak egy éjszakát Velencében. Mikor eltűnnek a turisták. Hallgassam meg a hely csendjét. Semmi autózaj, csak a hidak kagylólepte lábát verdeső hullámok, és a hajnalban próbáló filharmonikus zenekar. A San Marco téren egyszerre három kamarazenekar is játszott, turistacsalogató klasszikusokat és filmzenéket haknizva. Egy fiú az utcán hegedült, előtte kalap, tele apróval. Koldusok, elég sokan. Esőben ázó, szomorú harmonikás. Afrikai táskaárusok a Versace, Dior boltok előtt. Az olasz divat elképesztő, de természetesen nem a köznépnek szól.
Sehol a világon nem láttam a képzőművészetnek ilyen magas szintjét, mint itt. A kirakatokban maszkok, kerámia-és üvegcsodák. A hagyományok, modernítve, aktuálissá téve, kicsit sem csorbulva. És persze mindennek az olcsó, szuvenír-verziója. A három eurós hűtőmágnesek a külvárosban már egy euróért kaphatóak. Képeslapot nem vettem, talán megbocsátják nekem, ha nem küldtem mindenkinek. Valamiért nem szeretem. Inkább a pestisdoki-maszkot, farsangi jelmezbe öltöztetve. Meg egy gobelin-utánzat hátizsákot, ami olyan giccses, hogy már menő.
Velencében a giccs is szépséggé válik. Mintha a város hangulata és történelme mindent megdicsőítene-nemesítene. „No Mafia, Venezia Sacra”, hirdeti egy felirat. Velence szent. Van is elég temploma, minden térre jut egy-kettő.
A szabad napunkon megnéztük a San Marco bazilikát, a kereszténységnek eme fellegvárát. Bevallom kívülről jobban tetszett, mint belülről. A különböző korok és művészeti irányzatok rajta hagyták lenyomatukat. Bent lépni sem lehetett a tömegtől. A falak csupa arany.
Velence pompás, akkor is, ha ezt nem minden elfogultság nélkül mondom. Az egyetem (…) előcsarnoka akár egy Casanováról szóló film helyszíne is lehetne. Látom őt, a legendás nőcsábászt legyezős hölgyek között. Táncolnak, cipőjük kopog a márványmozaikon. Ám nekünk be kell mennünk, a kis irodába, és fordítatnunk…
Magasztosság ide vagy oda, Velencében kajálni is jó. Fontos része a kultúrának! Az olaszok szeretnek enni, és ahogy azt vártam is, ezt hangosan teszik. Őket már csak a turisták múlják felül hangerőben. (…éttermek nevei) Mindegyik nagyon igazi. Csak azokat a pezsgős italokat ne kínálgatnák annyit! Spriccer és Prosecco. Ki nem állhatom, de ez az én bajom. Maradok a mozzarellás és tonhalas salátánál, meg a kólánál és vörösbornál. Amit a tésztákkal művelnek, az művészet. Ha nem is vagyok tésztapárti, a borjúpofával és zöldségekkel tálalt verziónak nem tudtam ellenállni.
Még nem említettem, hogy először voltam Itáliában, pedig anyai nagyapám családja innen származik, Rómából. Magasnak, hosszú kabátosnak képzelt alakját láttam magam előtt a velencei gettóban. Részt vettünk a szombatfogadáson, ahol a szertartás egy jelentős részét egy kisfiú vezette. A dallamok nem voltak ismerősek, egész mások, mint az eddig megszokottak. Kevésbé megjegyezhetőek, hangzatosak. Itt nem a zene, hanem a vallás az úr. Az arcok mintha középkori portrék lennének, lágyak, halványak, komolyak-nem e világból valók.
Velencében öt zsinagóga van, ami a keresztény templomokhoz viszonyítva (de kár viszonyítani) kevés, a város nagyságához képest sok. Ebből mi kettőt látogattunk meg és a zsidó múzeumot. Az első zsinagógában leginkább a bibliai témákat ábrázoló festmények fogtak meg: úgy oldották meg őket, hogy – mert a vallás tiltja – nem ábrázoltak embert. Azért elég bizarr az Édenkert fája Ádám és Éva nélkül, Noé bárkája Noé nélkül.
Velence praktikus okokból felfele építkezett. A házak közel vannak egymáshoz, szűk sikátorokat képezve. Ha Annánál nincs térkép, egészen elvesztünk volna a városban. Sok lépcsősor egyenest a vízbe vezet. Brr! A rá telepedett hínártól könnyű elcsúszni. Pedig itt csak gyalog lehet közlekedni, a főbb útvonalakon hajóval. Hajóról árulják a zöldséget, hajóval mennek iskolába és dolgozni. Hajó viszi a szemetet is, külön napokon a fémet, műanyagot, egyebet. Itt nagyon szigorúan veszik a szelektív hulladékgyűjtést. Velence „zöld” város, az abc-ben lebomló szatyorban adják a gyümölcsöt.
A halakat nem feledhetem. Ahogy kiterítve, tátott szájjal merednek egy rakás rák és polip között. Szemük üveges. Ázsiai turisták szelfiznek velük. Sirályok lesik, mikor esik le valami. Na, itt van halszag! Ezt vártam. Tömény olasz piac-aroma. Fűszerek, amiket még csak szárítva láttam, frissen, ropogósan meredeznek. Igaz, ősszel a paradicsom itt is íztelen, de legalább a sajt nem csízió.
Megnézném Velencét turisták nélkül, a nagy forgatag az itt lakóknak sem tetszik. Ám ebből élnek. Szinte mindenki vendéglátással, vagy hajókkal foglalkozik. Ha itt maradnék, nem lehetnék más, mint kézműves, pincérlány, vagy szállodáskisasszony. De az sem, mert nem beszélek olaszul. Ők meg – a többség – nem beszélnek angolul.
Az olasz nők feltűnően szépek. Vannak természetes és „mesterséges” szépségek, ez utóbbi a felsőbb társadalmi osztály sajátja. Olyan, mintha a régi nemesasszonyok még mindig köztünk járnának. Csak lecserélték az abroncsos szoknyát Guccira. Velencében egyszerre éreztem magam szerencsés kiválasztottnak és egy jelentéktelen halacskának a lagúnában…
Nem lehetett kihagyni az éppen zajló velencei biennálét sem. Bár csak néhány pavilont láttam, sok fotót elkattintottam, és azt kívántam, bárcsak a magyar tárlatok is ilyenek lennének. Ilyen nagyszabásúak, színesek, nyitottak.
Az idei biennálé tematikája a gender volt, a tárlatvezetést egy nagyon tájékozott és szimpatikus, rózsaszín körmű fiatalember tartotta. Legnagyobb benyomást egy olyan, üvegburával körülvett szerkezet tette rám, ami agresszív dinoszauruszként forgott és rázta a „fejét”, miközben leginkább egy utcasöprő masinára emlékeztetett, és sötét bordó festéket sepert-fröcskölt. Érdekes volt még a másik mozgó installáció, a magától nyíló kapu, ami nagy csattanással verte le a kiállító terem vakolatát. Sínre mozdony helyett állított tehén, láb nélküli női modell, kettős portré, ahol mindkét szereplő ugyanaz a személy.
Bizarr művészetben maga Velence sem szenved hiányt. A vicsorgó, rémisztő maszkokon túl ott az a bizonyos bolt, aminek cégére egy kirakatba állított meztelen férfibábu. És szépen megfér a templomok árnyékában. Rabbik, apácák, művészek, diákok, melegek, kutyák, gyerekek. Velence, a régi, és a korral haladó város. Nem hasonlít semmihez. Külön törvényei vannak. Túl szép, hogy békén hagyjuk.
Kaptunk ajándékba pár nyárias napot, aztán beköszöntött az ősz. Ami itt is nyirkos, és szürke. Legalább ezt az arcát is láttuk. Jól megfáztam, így egy hétre jogosan vontam ki magam a forgalomból. Hogy itthon, az ágyban emésszem meg mindazt, amit láttam, átéltem. És ahányszor lázálmomból felébredek, alig hiszem fel, hogy egy az egész – igaz volt. Túl édes, mint a cukrászdai Velencei álom. Amint lehet, repetázok.
Gulisio Tímea nyertes pályázati írása itt olvasható:
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
