Papi törzs volt a Konrád család. Kohn, mint a viccben. Egy kohanita felelősséggel tartozik. Áron egyenesági leszármazottja. Láthatatlan láncok kötik a közösségéhez és az Örökkévalóhoz. Lélek és test orvosai voltak. Ők döntöttek a tisztaságról. Ki áldozhat és mi áldozható fel.
Az unokája, Ábel, ott volt csütörtök reggel nálunk a zsinagógában, hogy imádkozzon a nagypapájáért. Majd pénteken 17:58-kor hívott Haraszti Miki, hogy meghalt a Konrád, de még nem nyilvános, viszont mondjam el, ilyenkor, friss gyász idején mégis mi a teendő a zsidó jog, rituálé szerint? Sietve elmondtam. 18:43-kor bejött a szombat, 25 óra telt el, mire újból bekapcsoltam a számítógépem.
Telve volt a „falam” fényképekkel, objektív és szubjektív visszaemlékezésekkel. Régi és új barátokkal.
Azon gondolkodtam, hogy nagyon írnom kellene, mert lezárult valami. De mit is írhatnék én „neki” vagy „róla”?
Te is ismered azt az érzést, amikor azt érzed, hogy elindul egy kicsiny gondolat, kis borsószem, és valami mélységes vágy akar életre kelni, egy szó, egy gondolatsor, egy elbeszélés vagy tanmese, egy „főmű”.
Ezt érzem péntek óta.
Tudom, nekem nem arról az emberről kell beszélnem, aki megírta „A látogató”-t. És magamban mosolygok éppen, hogy vajh’ 2019-ben is rendszerellenesnek bélyegeznének-e, ha ideidézném a pillanatot, amikor Szelényi Ivánnal közösen mutatták be „az értelmiség útját az osztályhatalomhoz”?
Bárcsak megtehetném…
(Tényleg, a mai huszonéveseknek még mondanak valamit ezek a kifejezések, mint osztály, osztályhatalom?)
Azt érzem, hogy ma nekem arról a magyar – zsidó (zsidó – magyar?) emberről kell szólnom, akit a történelemben többször is „csak” zsidónak neveztek – a szó legrosszabb értelmében.
Furcsa élete volt neki?
Nem hiszem.
Sokkal inkább neki is sikerült egy jellegzetes közép-kelet-európai-magyar-zsidó-népi, majd-urbánus-értelmiségi, üldözött-megtűrt életet végigélnie.
Az antré egy név és két évszám:
Berettyóújfalu
élt: 1933 – 1944
Én nem tudom, milyen 11 évesen megélni, hogy valaki egyik nap még a kisváros megbecsült gyermeke, másnapra már megbélyegzett zsidó.
Hogy a zsidó iskola szégyenné vált, a szülők, a tanárok és a rabbi meg bűnössé.
Pedig a Konrád család – a polgáriasult életformának is köszönhetően – , már nem élt aktív zsidó életet. Nem voltak minden nap a zsinagógában, a vallás nem terelte el az életüket se jobbra, se balra. Nem volt pajeszuk és szakálluk, de még sábeszdeklijük sem.
Ám mégis törvények kötötték gúzsba az életét, vették el tőle a levegőt, jelölték ki az útját, és egyértelművé vált a sorstalansága. Elkezdődött a 11 éves gyermek testi és lelki felkészítése a végső megoldásra.
A szülők ki akarták menekíteni a legféltettebb kincseiket a városból.
Így került fel Konrád Éva és György és az unokatestvérek: Zádor István és Pál 1944. június 5-én egy Budapestre tartó vonatra.
Ez számukra az életet jelentette.
Másnap Berettyóújfalu összes zsidó polgára gettóba került, ahonnan az út egyenesen Auschwitzba vezetett. A történet végét ismerjük.
Minden vidéki kisgyermek álma a főváros, a nyüzsgés, a színek, a hangok, az illatok, a ruhák, az ízek, és az élmények. Ám ott és akkor az élet esélyét a fekete-szürke védett ház jelenthette.
Új barátokat talált.
Sárga csillagos kisgyermekek bandázva rohantak fel és alá. Ott volt Eörsi István, majd a később ellentmondásos „karriert” befutott Vajda Péter. Ott nem volt szó a szépre és a csúnyára, a színekre és a színtelenségre. Ott egy szó volt, ami mindent felülírt: az „életbenmaradás”. Bujkáltak, futottak, éheztek, játszottak, egy gettólakó nénitől megtanulták az Internacionálét és együtt énekelték: „A győzelem napjai jönnek, Rabságodnak vége már.”
Túlélték.
Papi törzs volt a Konrád család.
Kohn, mint a viccben.
Egy kohanita felelősséggel tartozik. Áron egyenesági leszármazottja. Láthatatlan láncok kötik a közösségéhez és az Örökkévalóhoz. Lélek és test orvosai voltak. Ők döntöttek a tisztaságról. Ki áldozhat és mi áldozható fel.
És hogy Konrád 1956-ben mennyire volt magyar és mennyire volt zsidó? Erre a válasz az egyetemi diplomamunkája, amit a soproni neológ rabbi, Pollák Miksa fiáról, a Bergen-Belsenben meggyilkolt Pap Károlyról írt.
Pap Károly lelke; élete és halála a megtestesült kérdésfeltevés.
A rabbigyermek, aki keresi Istent és az embert, és aki hiszi és tudja, hogy Isten is keresi őt.
Aki az önmegtagadás határán táncol, ám álmaiban a világ vele táncol.
Aki dacból eldobja apja országosan híres rabbinikus nevét, ám hitét sohasem.
Aki olyan csodás magyar nyelven ír, hogy szinte nincs párja a 20. században.
És akit meggyilkolnak alig egy évtizeddel a diplomamunka leadása előtt.
Igen, az ötvenes évekről már oly’ sok mindent leírtak, ám oly’ sok mindent hallgattak el. Az elmúlt évtizedekben ezernyi új hős született. Jöttek és mentek a hősök.
Ám az igazi hősöket, sohasem hangerővel mérték.
1956 után az őket körbevevő, fojtó, néma csönd várt azokra a hősökre, akiknek véleményük volt, amit ki is mondottak, akik példát mutattak, akik egyáltalán túlélték a megtorlás időszakát.
Úgy léphettek csak és annyit, ahogy a rendszer éppen hagyta.
Konrád György kilépett a sorból. 1956-tól a rendszerváltásig. A főút mellett járt, sétált, futott, ballagott, osont, ahogy éppen tudott. Ám ment előre, mert mindig előrefelé kell menni.
Ő élt, írt, szeretett, elemzett, tanított, mesélt.
Háromszor mehetett volna el ebből az országból, de mindannyiszor a maradás mellett döntött, mert ő itthon érezte magát alkotónak, embernek, magyarnak és zsidónak.
Íróember volt, akit alkotóéveinek jelentős részében pont a magyar közönség nem olvashatott. És ő akkor is ragaszkodott ehhez az országhoz, ehhez a nyelvhez. Itt voltak a barátai, itt tudott csak anyanyelvén beszélgetni.
Gondolkodó ember volt, akinek a véleményére muszáj volt figyelni.
Így volt ez, amikor “még csak” egy volt az elismert alkotók közül, így volt ez, amikor “már” a Nemzetközi PEN Club elnöke volt, így volt ez, amikor közéleti emberré, elismert véleményalkotóvá vált.
Aztán rá(nk)köszöntött a rendszerváltás sikere, majd kudarca.
Mint a tengervíz felett az ujjak közül kipergő homok, úgy tűntek el a mélyben az álomképek is.
A felvállalhatatlan politikai irányváltás, amitől ez a nemzedék könnyes szemmel fordulni el.
Mert ők még tudták, és még merték is volna, ám tenni már nem nagyon voltak képesek.
Homokba süllyedt várak között éltek az egykori vitézek, tudván-tudva, hogy csak idő kérdése, és semmi sem marad az egykori palotáikból, aminek csodájára jártak a szélrózsa minden irányából.
És mi végig néztük, ahogyan egyre gyengülő erejükkel küzdöttek – már csak azért is, hogy ne kelljen „megtagadni minden álmuk” (1973), amit a hetvenes, nyolcvanas években megálmodtak.
Ott voltam a „Batthyány-Nagy Imre örökmécsesnél”, amikor Hobó elénekelte a Kex „Zöld-sárga” című dalát. Tizenévesként nem igazán értettem, hogy mit is jelentettek azok a képek, amik az ottlévőknek evidencia volt:
Tollasgyík szemében
áll egy kis leányka
Darazsak harcolnak
Fogaik csattognak
Halálos sebeket
Ejtenek eleget
Aztán megértettem.
Hiszen itt, ebben az országban dobban mindannyiunk szíve és itt veszünk levegőt. Így együtt éltük meg a mindennapok szomorúszürke és néha kietlen valóságát. Együtt szembesültünk az elvetélt álmokkal és szemünk láttára vált láthatóvá, majd tapinthatóvá a rendszerváltás utáni évtizedek ezernyi zsákutcája. Aztán már nem volt hová fordulni. Kőfal és kőfal volt minden utca végén. A kis lányka nem tudott már elmenekülni.
A pap elsírta magát.
Mindeközben a benne élő zsidó és magyar lélek egyre inkább összeölelkezett.
És jöttek azok, akik megkérdőjelezték a magyarságát, mondván, a magyar és a zsidó élmény párhuzamossága kizárják egymást
Számukra a Szombat folyóiratban eképpen válaszolt:
„Ha egy közvéleménykutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók vagy menjenek-e el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahova beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot.”
Lehet ezeket a gondolatokat túlzónak tartani, lehet rajtuk és velük vitatkozni, azonban egy biztos, ezek mögött a szavak mögött ott van a személyes tapasztalat.
Az a 11 esztendő a szülővárosában, az a szűk 1 esztendő a pesti gettóban, majd az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek. És végül az elmúlt évtized.
Konrád György egyet biztosan tudott: példát mutatni.
Ecce homo.
Mert bár lehetséges, hogy elfeledte a régesrégi berettyóújfalui zsinagógai estéket, az is lehet, hogy elfeledte az imákat, de azt biztosan tudta, hogy egy zsidónak, egy kohanitának, egy embernek igenis van felelőssége.
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
