Halál a zsidó kutyákra! – 90 éve történt a hebroni mészárlás

A jeruzsálemi főmufti a zsidók elleni lázítással gondolta visszanyerni némileg visszaesett népszerűségét. Ennek következtében 1929 augusztusában a felhergelt arab tömegek a zsidók gyilkolásába kezdtek.

Jakov Frank rabbi nyolc nappal az 1929-es arab zavargások előtt született Jeruzsálemben. A nagyszülei azt tervezték, Hebronba utaznak, hogy ott töltsék a szombatot. Jákov azonban a vártnál egy héttel korábban érkezett, ezért a család Jeruzsálembe maradt, hogy ott tartsa meg az újszülött brit miláját (körülmetélését). Annak ellenére, hogy Jeruzsálemben is voltak erőszakos cselekmények, a Frank család körülöttük süvítő golyók közepette, épségben megtartotta a hagyományos szertartást. 

Jeruzsálemből menekülő zsidó családok 1929 augusztusában

A család azon tagjai azonban, akik mégis elutaztak Hebronba már sosem tértek vissza. A felhergelt arab tömegek ugyanis rátámadtak a helyi zsidó közösség tagjaira, és véres mészárlást rendeztek, amelynek 67 zsidó férfi, nő és gyermek esett áldozatul, köztük Frank rabbi nagyapjának nővére.

Az 1929 augusztus 23-án elkezdődött zavargásokat egyszerre több okra vezetik vissza a történészek, de kiemelkedő szerepe volt benne annak, hogy Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmufti a helyi arabokat az Izrael földjén élő zsidók ellen lázította, hogy ezzel javítson némileg megzuhant népszerűségén. 

Közrejátszott még a palesztinai arabok nemzeti törekvéseinek felerősödése, a zsidó bevándorlás (az alija) és a zsidó települések gazdasági sikeressége, amely lehetővé tette az arab földek megvásárlását, illetve a hatalmat gyakorló britek – részben szándékos – tehetetlensége. A zsidók és az arabok közötti feszültség már egy ideje érezhető volt a térségben, Hebronban például szinte mindennapossá vált a zsidó otthonok ablakainak kövekkel való bedobása vagy az imák megzavarása a pátriárkák sírjánál.

1928 szeptemberében al-Husszeini és embereinek sikerült ürügyet találni a zsidók elleni fellépésre. Jom kipurkor a Siratófalnál imádkozáshoz összegyűlt zsidók egy elválasztó paravánt helyeztek ki, hogy elkülönítsék a férfiakat és a nőket. A megállapodások értelmében zsidók semmit sem építhettek a Templom-hegyen, és mivel a Siratófalat az arabok a hegy részének, illetve muszlim szent helynek tekintették, ezért az paraván kihelyezését úgy értelmezték, hogy a zsidók el akarják foglalni a Templom-hegyet. A kiérkező brit rendőrök nyomában már ekkor dühös arabok tömege érkezett a helyszínre, akik „Halál a zsidó kutyákra!” felkiáltással adtak hangot nemtetszésüknek.

Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmufti

Ezt követően állandósult a városban a zsidók és az arabok közötti erőszak, amit csak tovább szított, hogy al-Husszeini 1929 augusztusában kihirdette, hogy „aki zsidót öl, annak biztos helye van a következő világban”. Erre a lehetőségre aztán augusztus 23-át, egy pénteki napot szemeltek ki a főmufti és emberei. A Templomhegyre az imához özönlő környékbeli arabok már felfegyverkezve érkeztek a mecsetekbe, ahol az egyik szónok elmagyarázta a tömegnek, hogy a „muszlimoknak az utolsó vérükig kell harcolniuk a zsidók ellen”. Ezt követően szabadult el a pokol.

A mecsetekből kiözönlő, kellőképpen felhergelt arabok a közeli zsidó negyedekbe siettek, ahol rombolni és gyilkolni kezdtek. 19 zsidó esett áldozatul az erőszak első hullámának, ami gyorsan terjedni kezdett, először Jeruzsálem környékére, majd szinte az összes zsidók lakta településre a palesztinai brit mandátum területén. Azonban mind közül a legsúlyosabb incidens Hebronban történt.

Hebronban abban az időben nagyjából 20 ezer ember élt, ebből kb. 800 volt zsidó. Eliezer Dan Slonim, a hebroni zsidó közösség vezetője néhány nappal a zavargások kitörése előtt még elutasította a zsidó védelmi szervezet, a Hagana ajánlatát, hogy a feszült helyzet miatt fegyvereseket küldjenek a közösség védelmére. Slonim, aki jó kapcsolatban volt a város arab vezetőivel, biztos volt abban, hogy ők majd megvédik a zsidókat, amennyiben szükség lesz rá. A közösségi vezető azonban tévedett, és ezért súlyos árat kellett fizetnie.

A hebroni jesiva épülete

Jakov Frank rabbi nagyszülei is Slonim házában töltötték volna azt a bizonyos szombatot, ha unokájuk nem születik meg idő előtt, és nem kellett volna Jeruzsálemben maradniuk a brit miatt. Minden bizonnyal ők is az áldozatok hosszú listájára kerültek volna, mint szinte mindenki, aki 1929. augusztus 24. reggelén abban a házban tartózkodott.

Aznap reggel ugyanis a környékről késekkel, kardokkal, fejszékkel és vasvillákkal felfegyverzett arabok sokasága érkezett a városba. Raymond Cafferata, a kis létszámú hebroni brit rendőrőrs parancsnoka pedig elég későn reagált a történtekre, pedig nagyjából az orra előtt zajlottak az események. Cafferata csak akkor kezdett érdemben cselekedni, tehát erősítést kérni és fegyverhez nyúlni, amikor a lincshangulatban lévők közül néhányan rátámadtak.  

A felbőszült tömeg betört a zsidók házaiba, és a legkülönfélébb módokon gyilkolni kezdték az ott lévőket, nem kímélve sem asszonyt, sem gyermeket. Volt, akit élve égettek el, volt, akit agyonvertek vagy leszúrtak, a nőket és a fiatal lányokat megerőszakolták, mielőtt végeztek volna velük. Az otthonokat pedig kifosztották. A mészárlásnak akkor lett csak vége, amikor a brit rendőrök végre összeszedték magukat, és elkezdek a gyilkoló arabokra lőni.

A hebroni mészárlás egyik túlélője gyászol

Hebronban aznap 67 zsidót öltek meg, közülük 24-en a helyi jesiva növendékei voltak. További 49 személy súlyos sérüléseket szenvedett. Több száz zsidót arab szomszédaik bújtattak el, és ezzel megmentették az életüket. Kilenc arab vesztette életét a mészárlásban, őket valószínűleg a brit rendőrök lőtték le, amikor végül közbeléptek, és ezzel megakadályozták további zsidók meggyilkolását.

Az 1929. augusztus 23. és 29. között lezajlott arab zavargásokban 133 zsidót gyilkoltak meg, 339-en pedig megsérültek. Az arabok 116 embert vesztettek, 232 sebesülttel. 

A hebroni zsidó közösség a mészárlást követően hosszú évekre megszűnt létezni, az atrocitások túlélői a jesivával együtt elköltöztek a városból. 1931-ben ugyan rövid időre újraszerveződött a közösség, azonban az 1936-os nagy arab felkelés idején ismét elhagyták a zsidók Hebront, és csak 1967-ben, a hatnapos háborút követően újult meg a zsidó élet a városban. Hebron azóta is az izraeli-palesztin konfliktus egyik legfeszültebb helyszínének számít.

A zavargások után készült gyászjelentés egy példánya Budapestre is eljutott, a magyar zsidóság képviselői kiemelt fontosságú helyen, a régi Képviselőház Bródy Sándor utcai épületében tiltakoztak a történtek miatt. Minderről bővebben Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatójának alábbi írásában lehet olvasni:

Csak egy gyűrött plakát? Az „iratmellékletek” sorsa és tanulságai – Kibic Magazin

1929 augusztusában a jeruzsálemi arab lakosság egy része késekkel és botokkal felfegyverkezve benyomult a jeruzsálemi Óvárosba és megtámadta a már évszázadok óta ott élő zsidó közösséget. A zavargások után készült gyászjelentés egy példánya Budapestre is eljutott, a magyar zsidóság képviselői kiemelt fontosságú helyen, a régi Képviselőház Bródy Sándor utcai épületében tiltakoztak a történtek miatt.

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp