Barukh Hyman Hidvegi költő-blogger. Családjával több mint két éve él Izraelben, egy kibucban a sivatag közepén. Szerinte az izraeliek nem kellemesek: sokan szemetelnek, köpködnek, hangosan beszélnek, ő pedig szeretett volna egy lenni a sok közül.
A július 10-i felolvasására az Izraeli Kulturális Intézetben került sor. Kíváncsian vártam, mit mondhat valaki, aki meglépte azt, amiről sokan csak ábrándozunk. A korábbi próza után most szabad verseket hozott, melyeket egy szál mikrofonnal olvasott fel. Előadását a falra vetített, és versenként cserélt képek kísérték. Őszinte minimalizmusa már az elején rokonszenvessé tette 192 centis, lezser inges-farmeres alakját.
Alijázásuk, és kint töltött első 800 napjuk történetét mesélte el versekben, a nagy váltás minden nehézségére kitérve, szarkasztikus humorral. Kimondja, hogy tulajdonképp saját maga elől menekült ki, de magát alapvetően mindenütt földönkívülinek érzi.
A kiköltözés előtti média szakemberből egy csapásra építőipari munkás lett. Ahogy ő fogalmaz, a „tápláléklánc” legalján találta magát, az ötven fokos melegben. Erre nem lehetett felkészülni. Ahogy sok minden másra sem. Ami engem meglepett: a kibucban kevésbé van módja a vallásgyakorlásra, mint Budapesten, így alkalmanként egy mizrahi közösségbe jár el. De nincs más választása.
A választási lehetőség nélküli lét szerinte egyébként az izraeli életérzés mottója lehetne: „em-bre-ra”. Élni és túlélni. Viszontagságai során kitaposta a helyét, így már saját országának érzi.
Szerinte Izrael nem kellemes hely, és nem kellemesek az emberek sem. Szemetelnek, köpködnek, hangosan beszélnek, szívják az orrukat. Kosz, zaj. Nem Európa! (Csak a bevándorlási hivatalban van csend, ott mindenki vár a sorára.)
Barukh egy akart lenni a sok közül, mondja, egy a sok szemetelő, hangos, illetlen ember közül. Hogy végre ne lógjon ki a sorból. Még az öltözködése is megváltozott: már nem tartja cikinek zoknival hordani a szandált. Itt sokan csinálják így, sőt, a kibucban a gyerekek gyakran mezítláb járnak iskolába. És egyébként is, a sivatagban irányelv, hogy „mindenki bekaphatja”! Itt a társadalmi státuszt nem lehet megállapítani az öltözködés alapján.
Külön vers szól a nevetésről. A zsinagógában mindenki nevet, az nem templom, nem szent hely, az emberek teszik azzá, ha azzá teszik. A közösség a szent. A zsidó Isten vagy mindenütt van, vagy nincs sehol. És ha a füle ott van is, örvend a gyógyító, szent nevetésnek.
Barukh gyakran él az ismétlés írói eszközével, – mással szinte alig – de szabatos fogalmazásmódja ezt megbocsáthatóvá teszi.
Sokakban felmerült, nem fél-e a sivatagban? Dehogynem, mondja. Hisz ott vannak a skorpiók, mérges kígyók, hiénák. Meg a beduinok, akiknél nagy hagyománya van a késelésnek. Ám ő jóban van velük. Nemcsak mert pacifista, és mert a balosoknál divat az „arabsimogatás”. Ő azért bírja őket, mert az első barátja arab volt. És mert nem hiszi, hogy mind a sokmillió arab terrorista lenne. Tiszteli őket, mint ember az embert. És persze hogy fél, munka után majd’ fél órát gyalogol egyedül a kopár sivatagban. De hiszi, hogy a sorsa odafönt dől el.
Már nem is utálja magát annyira. Bár még mindig egyes szám harmadik személyben beszél Barukhról, eltávolítja magától hősét. Bár ezt nem mondja ki, érzékelteti, hogy az ember önmaga elől nem futhat el, önmagát magával viszi a világ végére is.
A felolvasást én a helyében rövidebbre fogtam volna, nem mintha nem kötötte volna le a közönséget. Ám azért egy egész kötetnyi anyagot nem szokás előadni. De most már szabad ember, miért is lenne tekintettel bárkire. Az izraeliek egyébként sem kérnek bocsánatot akkor sem, ha meglöknek valakit. Nekünk meg jólesett ez a lökés.
Fasiszta zsidók márpedig léteznek, mondja Barukh. Egy zsidó ismerősét, – mert bőrszíne és szakálla alapján – arabnak nézték, egy boltban kipécézték maguknak, és a végtelenségig provokálták, hogy aztán azt mondhassák, „tessék, mindig az arabok”! Pedig az arabok se akarnak mást, mint túlélni a napot, meséli. A munkát, a sivatagot, a zsidókat… Hát igen, a fasizmus áldozatai nincsenek beoltva fasizmus ellen.
Barukh azt vallja, a világ megjavítását magunkon kell kezdenünk. De már nem hiszi azt, hogy a világ megmenthető. Nem tesz, és nem vár csodákat, csak azt csinálja, amit tud.
A kibuc iskolájában van egy „sorasim”, magyarul „gyökerek” nevű tantárgy. Ide mindenki az anyaországának hagyományait hozza, eredeti nyelven, közösen éneklik népük dalait. Nagy tett ez az egydimenziós életszemlélet ellen.
A sok „pótnagymamán” kívül Barukh egy pótnagyapát is kapott, Gabit, aki mindig énekel. Nem azért, mert vidám, hanem hogy el tudja viselni az életet. Egyszer azt kérdezte Barukhtól, hogy a magyarok miért nem énekelnek, nincsenek népdalaik? Főhősünk pedig halkan, félig magában rákezdett a Tavaszi szél kezdetű dalra. Egy felolvasónak sem bocsátanám meg, hogy megénekelteti a közönséget. De Barukh ezt olyan természetes módon, minden erőszaktól és ripacskodástól mentesen tette, hogy kis híján én is beszálltam. Ekkor még az esetleges csúnya szavakon felhördült nézők is meghatottan álltak be a kórusba.
Az est közönségkérdésekkel zárult. Egy idős hölgy mindent feladva, egyedül, nyelvtudás nélkül szeretne alijázni és tanácsot kért ehhez. Barukh visszatérő mottójával felelt: „közösség”. Valaki megkérdezte, hogyan tudja összeegyeztetni fiai, Fred és Lelo majdani kötelező katonaságát pacifista életszemléletével. Erre azt felelte, aggasztja a dolog, ám az izraeli katonaság nem csak az öldöklésről szól, egyéb, kulturális tevékenységekre is lehetőség van szolgálat alatt, és itt születnek a legerősebb, életre szóló kapcsolatok. Szerinte a barátság alapja nem a közös szórakozás, hanem a közös szívás.
„Szívás”-t eleget tartogatott neki, és családjának Izrael. Mégsem bánta meg. Mert másutt sem jobb. Ezt legalább ő választotta. Meg hol másutt nézhetné a kopár dűnéket az ablakából?
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
