70 évvel a történek után van-e értelme a felelősségre vonásnak Magyarországon?

Vajon bűncselekménynek számít-e, ha valaki szemtanúja volt egy rémtettnek? Vajon egy olyan szakácsnő, aki náci tisztekre főzött, felelős-e bármiért? Többek között ezekről a kérdésekről esett szó a Jóvá tudja-e tenni az igazságszolgáltatás a történelmi igazságtalanságokat című beszélgetésen a Német Nagykövetségen.

A beszélgetés egyik fontos célja az volt, hogy kicsit más szempontból lássunk rá a német-magyar történelem egyik sötét közös szeletére. Többek között ezért ült le egy asztalhoz Dr. Barna Ildikó szociológus, tanszékvezető, Thomas Walter német bíró, ügyvéd, Borgula András színházvezető, és a moderátor Ungváry Krisztián történész az április 16-án megtartott rendezvényen.

Elhangzott a kérdés: vajon az is bűncselekménynek számít-e, ha valaki szemtanúja volt egy rémtettnek? Vajon egy olyan szakácsnő, aki náci tisztekre főzött, felelős-e bármiért? Thomas Walter bíró az individuális felelősség elvének a híve. Nyilvánvaló, hogy a holokauszt során aljas indokból elkövetett, előre megfontolt szándékú cselekmény történt, amely az áldozatok kihasználásával járt. Ez a lehető legsúlyosabb büntetőjogi (és erkölcsi) kategóriába tartozik. A bűnrészesség fogalmába pedig beletartozik mindenfajta segítségnyújtás, akár a lelki megerősítés is.

Milyen tettekről beszélünk? Például arról, hogy a kassai rendőrfőnök saját kezével verte ki a zsidókat a gettóból. Nem kellettek ide németek sem… Bűnrészesek nélkül nem valósult volna meg a tett maga. Igenis, tudták, mi fog történni…

De vajon ugyanazon elbírálás alá esnek azok is, akik a kötelező munkájukat végezték? Walter meg van róla győződve, hogy az SS önkéntesekből állt, nem volt kényszerítés. A moderátor, Ungváry Krisztián ezt cáfolta, és arra hívta fel a figyelmet, hogy nyolcvan százalékot is elérte a kényszerítettek aránya.

Walter szerint a holokausztot nem lehet relativizálni, mert nem lehet semmivel összehasonlítani. Pedig az állatvédők is ezzel érvelnek… Ám nem lehet a kettőt párhuzamba állítani, Walter a Soát „logisztikai mestermű”-nek nevezte. (Ettől megfagyott bennem a vér, de értettem mire célzott. A legendás német precizitásra, ami ebben az esetben egészen ördögi mértéket és formát öltött.) A moderátor szerint határozottan össze kell hasonlítani a történeti eseményeket.

Borgula András átvette a szót, és hangsúlyozta, szerinte nálunk, magyaroknál minden a szőnyeg alá van söpörve, senki nem vállalt felelősséget a tetteiért.

De kérdés, vajon 70 évvel a történek után is érdemes lenne-e sort keríteni a felelősségre vonásra Magyarországon? Borgula szerint igen. Mint színházi berkekben jártas ember, azt vallja, hogy a katarzis megtisztuláshoz vezet, abban az esetben is, ha a háborús bűnt elkövető már meghalt. Szerinte akkor is ki lehet vizsgálni valakinek a bűnrészességét, ha az illető már nem. „Írják oda a neve mellé, hogy náci bűnös volt, nehogy valaki azt higgye, egy aranyos nagypapa volt”, mondta. Erre az eljárásra véleménye szerint a többségi társadalomnak is szüksége van az őszinte párbeszéd kialakulásához. A moderátor helyében szívesen rákérdeztem volna, mennyire etikus valakit halálában megbélyegezni, meddig terjednek az emberi jogok és hol kezdődik a kegyeletsértés.

Ungváry azért feltette a kérdést, vajon volt-e egyáltalán katarzis. Szerinte ugyanis nem volt.

Thomas Walter felhívja a figyelmet a hallgató figyelem fontosságára. A túlélők beszámolóiból kiderül, hogy ugyanott, mindenki mást élt át. Szerinte az áldozatok és rokonaik nagyon hálásak azért, ha van lehetőségük őszintén beszélni az átélt traumákról.

A beszélgetés végén egy hölgy a közönségből megkérdezte, vannak-e holokauszttal kapcsolatos témák a színházban? Borgulától megtudtuk, hogy igen, Izraelben és Magyarországon is több, és hogy végre nem csak áldozatként ábrázolják a zsidó karaktereket. „Az áldozatszerep nem tesz jót az embernek”, mondta.

Az utolsó hozzászóló visszautalt a korábban felvetett dilemmára, miszerint az állítólagos kisebb háborús bűnösöket érdemes lenne haláluk után is elítélni. Szerinte a jog erkölcs nélkül mit sem ér.

Nehéz 70 év után bármit is mondani. Nehéz feltárni az igazságot. Szerintem a fő kérdés nem az (kellene legyen), hogy kellőképp megbűnhődtek-e a tettesek, hanem, hogy kell-e, jogunkban áll-e ítélkezni olyan embereken, akik már nem tudnak védekezni. Törvényileg igen, de emberileg?

 

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Facebook
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp