70 évvel a történek után van-e értelme a felelősségre vonásnak Magyarországon?

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Vajon bűncselekménynek számít-e, ha valaki szemtanúja volt egy rémtettnek? Vajon egy olyan szakácsnő, aki náci tisztekre főzött, felelős-e bármiért? Többek között ezekről a kérdésekről esett szó a Jóvá tudja-e tenni az igazságszolgáltatás a történelmi igazságtalanságokat című beszélgetésen a Német Nagykövetségen.

A beszélgetés egyik fontos célja az volt, hogy kicsit más szempontból lássunk rá a német-magyar történelem egyik sötét közös szeletére. Többek között ezért ült le egy asztalhoz Dr. Barna Ildikó szociológus, tanszékvezető, Thomas Walter német bíró, ügyvéd, Borgula András színházvezető, és a moderátor Ungváry Krisztián történész az április 16-án megtartott rendezvényen.

Elhangzott a kérdés: vajon az is bűncselekménynek számít-e, ha valaki szemtanúja volt egy rémtettnek? Vajon egy olyan szakácsnő, aki náci tisztekre főzött, felelős-e bármiért? Thomas Walter bíró az individuális felelősség elvének a híve. Nyilvánvaló, hogy a holokauszt során aljas indokból elkövetett, előre megfontolt szándékú cselekmény történt, amely az áldozatok kihasználásával járt. Ez a lehető legsúlyosabb büntetőjogi (és erkölcsi) kategóriába tartozik. A bűnrészesség fogalmába pedig beletartozik mindenfajta segítségnyújtás, akár a lelki megerősítés is.

Milyen tettekről beszélünk? Például arról, hogy a kassai rendőrfőnök saját kezével verte ki a zsidókat a gettóból. Nem kellettek ide németek sem… Bűnrészesek nélkül nem valósult volna meg a tett maga. Igenis, tudták, mi fog történni…

De vajon ugyanazon elbírálás alá esnek azok is, akik a kötelező munkájukat végezték? Walter meg van róla győződve, hogy az SS önkéntesekből állt, nem volt kényszerítés. A moderátor, Ungváry Krisztián ezt cáfolta, és arra hívta fel a figyelmet, hogy nyolcvan százalékot is elérte a kényszerítettek aránya.

Walter szerint a holokausztot nem lehet relativizálni, mert nem lehet semmivel összehasonlítani. Pedig az állatvédők is ezzel érvelnek… Ám nem lehet a kettőt párhuzamba állítani, Walter a Soát „logisztikai mestermű”-nek nevezte. (Ettől megfagyott bennem a vér, de értettem mire célzott. A legendás német precizitásra, ami ebben az esetben egészen ördögi mértéket és formát öltött.) A moderátor szerint határozottan össze kell hasonlítani a történeti eseményeket.

Borgula András átvette a szót, és hangsúlyozta, szerinte nálunk, magyaroknál minden a szőnyeg alá van söpörve, senki nem vállalt felelősséget a tetteiért.

De kérdés, vajon 70 évvel a történek után is érdemes lenne-e sort keríteni a felelősségre vonásra Magyarországon? Borgula szerint igen. Mint színházi berkekben jártas ember, azt vallja, hogy a katarzis megtisztuláshoz vezet, abban az esetben is, ha a háborús bűnt elkövető már meghalt. Szerinte akkor is ki lehet vizsgálni valakinek a bűnrészességét, ha az illető már nem. „Írják oda a neve mellé, hogy náci bűnös volt, nehogy valaki azt higgye, egy aranyos nagypapa volt”, mondta. Erre az eljárásra véleménye szerint a többségi társadalomnak is szüksége van az őszinte párbeszéd kialakulásához. A moderátor helyében szívesen rákérdeztem volna, mennyire etikus valakit halálában megbélyegezni, meddig terjednek az emberi jogok és hol kezdődik a kegyeletsértés.

Ungváry azért feltette a kérdést, vajon volt-e egyáltalán katarzis. Szerinte ugyanis nem volt.

Thomas Walter felhívja a figyelmet a hallgató figyelem fontosságára. A túlélők beszámolóiból kiderül, hogy ugyanott, mindenki mást élt át. Szerinte az áldozatok és rokonaik nagyon hálásak azért, ha van lehetőségük őszintén beszélni az átélt traumákról.

A beszélgetés végén egy hölgy a közönségből megkérdezte, vannak-e holokauszttal kapcsolatos témák a színházban? Borgulától megtudtuk, hogy igen, Izraelben és Magyarországon is több, és hogy végre nem csak áldozatként ábrázolják a zsidó karaktereket. „Az áldozatszerep nem tesz jót az embernek”, mondta.

Az utolsó hozzászóló visszautalt a korábban felvetett dilemmára, miszerint az állítólagos kisebb háborús bűnösöket érdemes lenne haláluk után is elítélni. Szerinte a jog erkölcs nélkül mit sem ér.

Nehéz 70 év után bármit is mondani. Nehéz feltárni az igazságot. Szerintem a fő kérdés nem az (kellene legyen), hogy kellőképp megbűnhődtek-e a tettesek, hanem, hogy kell-e, jogunkban áll-e ítélkezni olyan embereken, akik már nem tudnak védekezni. Törvényileg igen, de emberileg?

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp