Fritz Zsuzsa: Ki a “szűk”ségből

Menetelünk. Évezredek óta megyünk együtt. Évszázadok óta járkálunk ezeken az utcákon. Megéltünk sok mindent. Mégis, mi a közös bennünk? Közösség vagyunk-e? S ha igen, mit jelent mindez? Fritz Zsuzsa, a Bálint Ház igazgatójának írása pészách alkalmából.

Micrájim, azaz Egyiptom, azaz a „szűk” hely. Cár. Szűk, szoros. Nem elég széles, nincs tér. A falak ránk záródnak. Nem is vesszük észre, s már nincs hova menni, nincs elég levegő, egymásra lépünk, nincs szabadság.
Észre sem vesszük és szolgaság van. Kint és bent. Megszűnik a tér.
Ebből a szűkségből kell kitörni fizikailag és lelkileg. Melyik könnyebb? És merre vezet az út? S az én utam kifelé egyezik-e a többiekével? Fontosak-e ők és mi közöm hozzájuk?
Az Egyiptomból elmenni készülő héberek, Izrael gyermekei, a több százezer ember hogyan gondolkodott erről a tömegről, aminek része volt, amivel együtt sodródott kifelé a szolgaságból a törvényekkel keretezett szabad élet felé?
Egy közösség részének érezték magukat? Odaképzelem magam a kivonulás sodrába. Mellettem megy el Zoltán, Ági vagy Dávid. Számít-e nekem, hogy ők hogy érzik magukat? Felemelem-e őket, ha elesnek?
S azok a fiatalok ott balra meg az idős néni mögöttem? Hogy élték túl eddig? Ők mit gondolnak az egyiptomiakról, szeretik-e Mózest? Voltak-e veszteségeik? Milyen lelkiállapotban vannak? Sodródom az embertömegben. Menetelek a szabadságba, valahonnan valahová, már megint.
Menetelünk. Évezredek óta megyünk együtt. Évszázadok óta járkálunk ezeken az utcákon. Megéltünk sok mindent. Mégis, mi a közös bennünk? Közösség vagyunk-e? S ha igen, mit jelent mindez?
Mi a haroszetünk, a malter, ami összeragaszt bennünket? Zsidóságunk, magyar zsidó történetünk?
Van-e egyáltalán magyar zsidó közösség, s ha igen, melyek az alapértékeink, melyek mentén tesszük a dolgunkat, éljük közösségi életünket?
Itt ülök a Bálint Házban, ami néha már-már szűknek tűnik. Körülnézek, s azt képzelem, hogy azok, akiket itt látok, ott vonulnak velem ki Egyiptomból. Ők a velem menetelők.
Reményeim szerint megyünk a szűkségből, a múlt árnyékai felől egy fenntartható zsidó közösségi jövő felé. Nem könnyű utazás ez, egy emésztetlen múlttal, nehéz és elmesélni sokszor lehetetlen történetekkel, félelmekkel, összehúzódással, bezárkózással. A „zsidó vagyok” kimondhatatlanságával.
Milyen jelképes, hogy pészah előtt egy héttel ott vonultunk a budapesti Élet Menetén. Mintha ez lenne ennek a szabadság felé indulásnak az eredője itt. Egy traumatikus múltból indul ez a menetelés a szabadságba, egy remélhetőleg tágas, levegővel, lehetőségekkel teli jövő felé.
Az elmúlt napokban járt a Bálint Házban csecsemő, gyerek és fiatal, idős és középkorú, férfiak, nők, transzneműek. Magyarok, izraeliek, amerikaiak. Jöttek sportolni és énekelni, színészkedni és tanulni, beszélgetni, palacsintát enni. Zsidók és nem-zsidók, zsidók, akik nem tartják magukat zsidónak és nem-zsidók, akik zsidók szeretnének lenni. Vidámak és szomorúak. Optimisták és borúlátók. A népem. A közösségem.
Szeretném odaültetni őket és mindenki mást is egy hatalmas zsidó közösségi széder-asztalhoz. Ezen az asztalon ott vannak a mi közösségünk jelképei, elképzelem, mik lehetnek ezek. Ott van egy flódni (persze maceszlisztből), s rétegei a sokszínűségünket jelképezik: vagyunk kulturális zsidók és cionisták, neológok és ortodoxok, szeretjük vagy utáljuk a chábádot, Izraelbe akarunk menni vagy épp onnan jövünk vissza. Jelképezik itt létünk unikális régiségét is, a magyar zsidóság röghöz kötöttségét, homogenitását, a sok száz évet. Beleharapok a macesz-flódniba közösségemre gondolok, az almára, a mákra, a dióra, mindenféle emberre és történetre, ami egy ízletes és nehéz sütivé érik, s eléneklem a „Szól a kakas már” – t. Majd iszom négy pohárral az Unicumból, minden pohár ittlétünk egy százada, tele pozitív és negatív élményekkel, magyar zsidó sorssal.
Üljünk hát oda a hatalmas magyar zsidó közösségi széder-asztalhoz, mert ott az asztal mellett, a sok – sok finom maceszgombóc illatával a levegőben majd mindenki elmondhatja a történetét. Mert az asztal mellett ülve nem számít, hogy honnan jövünk, hogy milyen nemzedékhez tartozunk, hogy szürcsöljük vagy kanalazzuk a levest. Csak az számít, hogy úgy érezzük magunkat, mintha mi vonulnánk ki Egyiptomból. Mert legyünk bármelyik a négy gyerek közül, a bölcs, a gonosz, az együgyű vagy aki még kérdezni sem tud, a lényeg, hogy ott ülünk az asztal körül, mesélünk és hallgatjuk a mesét. A mi történetünk ez, közös, nagy megmeneküléstörténetünk. S ha itt ülünk és meséljük, akkor itt vagyunk. Itt és most, egy nehéz, tragikus, de egyben szép és felemelő múlttal a hátunk mögött s egy reményteli jövővel előttünk.
Legyen ez a Pészach olyan, amilyennek szeretnétek, macesszel, borral és sok – sok történettel, nevetésekkel, izgalmas kérdésekkel, vitákkal, szeretettel!
Hág Pészah Száméáh!
  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook 0
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp