Nekem senki se mondja meg, milyen volt a holokauszt

Sóvirágok című tánc előadása évek óta nagy sikerrel fut a Vígszínházban. Furcsállja, hogy nagy dolognak tartják az emberek, hogy 93 évesen még táncol, mert számára nincs ennél természetesebb kifejezési eszköz. Szerinte levés nagyobb gonoszságot lehet elkövetni az igazsággal szemben, mint meghamisítani a történelmet. Interjú Fahidi Évával.

A Dolgok lelke című könyvét milyen indíttatásból kezdte el írni? Saját magának írta, hogy az élményeit feldolgozza, vagy azonnal a nagy közönségnek szánta, hogy hiteles képet kapjanak a történelem ama sötét szeletéről?

Fahidi Éva: 59 évig tartott, míg összeszedtem a bátorságom ennek a könyvnek a megírására, végül 2003-ban, majd 2005-ben dolgoztam rajta. Ellátogattam Auschwitz-Birkenauba, július elsején, ugyanazon a napon, mint amikor 59 éve odahurcoltak. Nem is ismertem rá a helyre. Felháborított, hogy semmi nem olyan, mint akkoriban volt. Üvölteni tudtam volna. A kopár tájra fák nőttek, zöld mező lett a több tízezrek által kitaposott földön. A szag sem olyan volt, mint régen. Amikor először ott voltam, nyílt lángon égették a hullákat, amelyek nem fértek be a krematóriumba. Most pedig a tiszta levegő. Rettenetes élmény volt megélni, hogy semmi se az, mint régen.

Fahidi Éva

Megírtam a könyvet, és az a város adta ki, ahol engem régen egy hatalmas hadiüzemben dolgoztattak. Meghívtak egy előadásra, ahol érdeklődő, megilletődött tekinteteket láttam. Itt meg lehetett vásárolni az írásomat, és képzelje, ötöt elloptak belőle. Erre nagyon büszke vagyok ma is. Javasolták, írjam meg magyarul is, de azt gondoltam, itt senkit se érdekelnének egy holokauszt-túlélő történetei. Mégis megírtam. Egy-két év alatt elfogyott. Most a negyedik kiadás fut. Kiderült, hogy sikerült olyan könyvet írnom, ami másoknak is fontos. Minél távolabb vagyunk az időben, úgy nő a jelentősége, és annál jelentősebb a számomra is. Jobbratolódás és kifejezett történelemhamisítás zajlik. Nekem senki se mondja meg, milyen volt a holokauszt. Az is egy tévedés, hogy mindent a németekre fogunk. Idős ember vagyok, nincs sok fegyverem, csak az az egy, hogy kiabálok. Remélem, meghallják a szavam.

Milyen a viszonya a valláshoz? Hisz a természetfelettiben? Foglalkoztatja a zsidó misztika, a kabbala?

Fahidi Éva: Sok mindent lehet mondani, szép gyerekmeséket is. De nálunk, túlélőknél senki sem tudja jobban, mi az élet, a realitás. Voltam együtt nagyon mélyen hívő ortodox lányokkal. Kaptunk egy húsnak kinéző valamit, és ők a szörnyű éhezés közepette sem ették meg, mert feltételezték, hogy nem kóser. Leborulok előttük. Én nem kaptam zsidó tradíciókat gyerekkoromban, apám kikeresztelkedett, tizenegy éves koromtól katolikus zárdában tanultam. De mikor visszajöttem a koncentrációs táborból, rájöttem, hogy anélkül is lehet valaki nagyon tisztességes, erkölcsös, hogy bármely felekezet tagja lenne. Már az is jó, ha az ember nem akar szándékosan senkinek sem ártani, és arra törekszik, hogy jó ember legyen.

Évek óta fut a Sóvirágok c. előadás, ami Éva és egy fiatal táncosnő, Cuhorka Emese duettje. Az Ön korában nem megerőltető ez a fajta fokozott fizikai igénybevétel?

Fahidi Éva: Természetesen nagyon megerőltető. Ám az én napi rutinomban mindig is benne volt a mozgás. Most csak hetente egyszer van nálunk kemény modern táncedzés. Az embernek el kell kezdenie mozogni legkésőbb hároméves korában, és soha nem szabad abbahagyni. Ez a titok. Van egy mesterem és egy gyógytornászom, akik mindennap eljárnak hozzám. Korábban akár egyedül is órákat tudtam tornázni, de most már kell valaki, aki buzdít.

Fahidi Éva és Cuhorka Emese

Mit jelent Önnek a tánc? Mit tapasztal, milyen hatást vált ki az emberekből?

 Fahidi Éva: Ahogy műsorra tűzzük az előadást, azonnal elfogynak rá a jegyek. Eddig nyolcvanegyszer adtuk elő. Engem is egyre inkább magával ragad. Nehéz megállni, hogy ne sírjam el magam. Sok embert megindít, rengeteg fiatalt is. Ez nagy örömömre szolgál. Kevés nagyobb gonoszságot lehet elkövetni az igazsággal szemben, mint meghamisítani a történelmet. Egyszerű tőmondatokban el akarom mondani annak az időszaknak a történelmét. De furcsállom, hogy olyan nagy dolognak tartják az emberek, hogy táncolok. Számomra nincs ennél természetesebb. A legkorrektebb és legkifejezőbb meseeszközöm a tánc. Mozgással mindent el lehet mondani.

Tele vagyunk számítógépekkel. Lehet, hogy a jövőben kézírásra nem is lesz szükség. Izgalmas, hogy pont most élünk. Szerintem haladni kell a korral, nem szabad lemaradni.

Auschwitzot sokan, sokféleképp élték meg, és persze legtöbben, akik ott vannak, már nem mondhatják el élményeiket. Ott, akkor fel lehetett fogni a borzalmát? Mennyire értette, mi folyik ön körül, mibe került bele?

 Fahidi Éva: Ambivalensen éltem meg. A szelekciót, hogy ki megy jobbra és ki megy balra, már önmagában nem lehetett felfogni. Annak a napnak az estéjét nem lehet ésszel megérteni. Még kevésbé a következő nap reggelétől. Hogy mindenki, akivel kimentem, eltűnt. Az elején nyugtattak, hogy este majd találkozunk. Csak a kápót lehetett megkérdezni, hol vannak a többiek. Mire ő kiröhögött és a füstre mutatott. Nem lehetett elhinni, és mégis el kell hinni.

Két évvel később, mikor hazajöttem, nem engedtek be a házamba, mert már más lakott benne. Nem ismertem rá a kertünkre, elrohantam mellette. A szomszéd házat tudtam csak beazonosítani. Abban a pillanatban tudtam, hogy senki közülünk nem jött vissza. Minden lehetséges fórumon próbáltam érdeklődni. Megkaptam az anyagomat, mintegy háromnegyed kiló papírt. Pedig én egy közönséges fegyenc voltam. A szeretteim után semmi nyom nem maradt. Apámról hosszú ideig azt hittem, hogy él. Visszajött egy férfi, aki azt állította, az apám vele volt. Lehet, hogy puszta jóindulatból mondta. Jólesett elhinni. De minél többet tudtam meg a tényekről, egyre inkább bele kellett törődnöm, hogy apám, aki 49 éves volt akkoriban, nem maradhatott életben.

Hogyan sikerült túlélnie a haláltábort? Ne legyen rá szükségünk, de mondana egy „receptet” ?

Fahidi Éva: Az volt az ezer fős csoportunk szerencséje, hogy a mi lágervezetőnk jobbnak látta menteni a bőrét. Amikor közel értek a felszabadító, szövetséges csapatok, a mi lágervezetőnk elindult velünk együtt a szövetségesek felé. Én az első nap megszöktem. Négy napot töltöttem csak étlen-szomjan. Ott volt előttünk a patak, bűzlött a vegyi anyagoktól, így nem ihattam belőle. De akkor már annyira közel volt a szabadság, hogy mindent ki lehetett bírni.

A recept: vastag zokni, bakancs. Ennek mindig kell lenni a szekrényben.

Mit gondol, miért élte túl a holokausztot? A puszta szerencsének tulajdonítja?

Fahidi Éva: Nem árt egy kis szerencse. De az ember nagyon nyomorúságos körülmények között is tud javítani az esélyein a helyzet felismerésével.

Szép kort megért, és még most is jó egészségnek örvend. Mivel már sokan megtették, nem kérdezem, mi a titka. Inkább azt, hogy mit üzen a mai fiataloknak? Hogy éljék az életüket?

Fahidi Éva: Fel szoktam hívni a fiatalok figyelmét, vajon feltették-e maguknak azt a kérdést, hogy milyen lesz az életük. Én az ő korukban nem tettem fel. De azért volt némi elképzelésem, milyen lesz, és aztán milyen lett… Olyan lesz az életük, amilyennek csinálják maguknak. Fájdalmas és dühítő, hogy olyan dolgokkal kell szembesülnöm most, amelyek déja vu érzést váltanak ki. Olvastuk a Mein Kampfot, a magyar zsidók között mégis működött egyfajta tömegpszichózis, és elhitték, hogy nem kell félni, itt a háború vége, Horthy úgyis megvéd minket. Nem ismertük fel, mennyire tehetségtelen és kisstílű. Hogy kerülhetett hatalomra? Hogy lehetett megbízni benne? És mire eszméltünk, már sehova nem lehetett menni. Voltak családok, akik már egy-két generációval korábban külföldre költöztek. Ám a legtöbb magyar zsidó csak a faluja határáig ment. Nem kell behunynom a szememet ahhoz, hogy rengeteg hasonlóságot lássak. Megkíméltek a szüleim a politikától, de mennyivel egyszerűbb lett volna az életem, ha időben felismerem a helyzetet, és nem csak ott találom magam a vagonban.

Egyébként hiába mondunk a gyereknek bármit, csak a saját tapasztalatából tanul.

Idén megjelent új kötete, a Szerelem alanya és tárgya, amely a Soá utáni életéről szól. Ön szerint mennyiben más a könyv szellemisége és nyelvezete, miután az előzőben megszabadult a tragikus emlékeitől? Felszabadult egy kicsit?

Fahidi Éva: Az első könyvemet nagyon rövid idő alatt írtam meg, nem tartott talán három hónapig sem. 59 évnyi hallgatás után úgy folyt ki belőlem, mint a víz egy palackból, amelyből kihúzzák a dugót. Szerencsés vagyok, hogy ismeretlen emberként hamar könyv lett a kéziratomból. Az elején alig hittem el. Mindig is szerettem írni, tudtam fogalmazni. Tánccal és szavakkal fejeztem ki magam. A Vígszínházban elkezdték játszani a Sóvirágot, zajlott az élet. Közben eszembe jutott, hogy a szocializmusról még nem írtam. Sok egyéb mellett azt is túléltem. El akartam jutni az emberekhez, legfőképpen a fiatalokhoz. Arra próbáltam magyarázatot adni, miért hallgattunk a szocializmusban.

Eredetileg azt a címet akartam neki adni, hogy „A szerelem alanya és tárgya, kis magyar szocializmus”, de a kiadóim úgy találták, nem jó egy ilyen hosszú cím. Már az előszóban is elmondom, hogy nem a szerelmi történet a lényeg. Remélem, hogy aki elolvassa, azt is megérti, amit üzenni akarok.

Egyébként én mindig reménykedem. Óriási ajándéknak érzem a sorstól, hogy ebben a korban, mikor az ember nincs már a teljesítménye magaslatán, ennyi minden történik vele. Megmondhatná valaki, miért jutunk el mindig ugyanahhoz a gyűlöletig, nacionalizmusig, zsarnokságig, és hogyan lehetne ezt elkerülni.

Min dolgozik most? Ír valamit? Vagy eddigi könyveiben mindent elmondott, amit szeretett volna? Én a könyveim kiadása után mindig úgy érzem, valamit elrontottam, vagy valami fontos kimaradt. Az Ön esetében előfordult ilyen?

Fahidi Éva: A beszédemet írom, amelyet majd Buchenwaldban mondok el. Ez az én lágerem, holott itt sosem raboskodtak nők. De a vonzáskörében levő tömérdek női láger adminisztratíve ide tartozott. Emlékezni is Buchenwaldba megyünk. Először még huszonöten mentünk, most Magyarországról én vagyok az egyetlen.

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook 0
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp