Apa és fia szívszorító küzdelme, hogy túléljék a holokausztot

Gustav Kleinmann hiteles naplója bizonyíték arra, hogy nem csak a szülői, hanem a gyermeki szeretet is képes szembeszállni a szinte biztos halállal. Már magyarul is olvasható A fiú, aki követte az apját Auschwitzba, amely azonnal a The Sunday Times bestsellere és az Amazon sikerlistájának 1. helyezettje lett.

Egy kamaszfiú megindító önfeláldozása, szeretete elég erőt adhat-e ahhoz, hogy apjával együtt túléljék az auschwitzi haláltábort?

1939-ben az ötvenéves Gustav Kleinmannt először kamaszfiával, Fritz-el együtt Bécsből Buchenwaldba deportálták, később azonban a férfit áthelyezték Auschwitzba, mely egyenlő volt a halálos ítéletével. A fia nem fogadta el, hogy édesapja nélküle indul a haláltáborba, ezért mindent elkövetett, hogy utána mehessen, pedig maradhatott volna a munkatáborban, ahol sokkal jobbak voltak a túlélési esélyek különösen az életerős, fiatal férfiak számára. Tudta, hogy halál vár rá is, de fontosabb volt számára az apja iránti szeretete, mint a saját élete. Az ép ésszel felfoghatatlan kínzások közepette egyetlen dolog tartotta őket életben, az egymás iránt érzett szeretetük.

,,A fiam a legnagyobb örömöm.

Erőt adunk egymásnak. Egyek vagyunk.

Elválaszthatatlanok.” – írja naplójában Gustav.

A történet a szülő és gyermeke közötti feltétel nélkül szeretet és a bátorság gyönyörű példája a holokauszt szörnyűségei közepette.

Jeremy Dronfield regénye, A fiú, aki követte az apját Auschwitzba, egy olyan különleges történet, mely betekintést enged abba az embertelen, lélekölő harcba, melyet gyermekével együtt folytatott az életben maradásért.

A könyv egyik érdekessége, hogy Moldova Júlia fordította, aki a nagy sikerű Auschwitzi tetoválót is átültette magyar nyelvre. A fordítónőt olyannyira magával ragadta a történet, hogy elment Bécsbe, mert a saját szemével akarta látni azt a házat, ahol a Kleinmann család élt, és ahonnan ez a megható és borzalmas utazás indult.

Részlet a könyvből: 

Jeremy Dronfield: A fiú, aki követte az apját Auschwitzba
(részlet)

 

– Fritz Kleinmann, lefelé! – Lemászott a létrán, egy munkás már várt rá. – A kápó beszélni akar veled. Firtz elment, hogy megkeresse Robert Siewertet. Mikor megtalálta, a férfi ugyanazzal a gyászos pillantással nézett rá, amit a fi ú már ismert. Siewert csendesen félrevonta, átkarolta a vállát, magához húzta, mintha a fi a lenne. Sosem tett még ilyet, Fritz kitalálta, hogy rossz hírt fog hallani. – Az irodán van egy lista az auschwitzi transzferba került zsidókról – mondta egyszerűen Siewert. – Édesapád neve is rajta van. Fritz még sosem érzett ilyen döbbent rémületet. Mindenki ismerte Auschwitz nevét, ez volt az egyik tábor, melyet az SS a megszállt területeken nyitott. Egész évben erről beszéltek Buchenwaldban: pletykák és hírek terjedtek a messzeségből, az események, melyeknek tanúi voltak, arra utaltak, hogy a nácik végül meg akarnak szabadulni azoktól, akik nem emigráltak vagy haltak meg eddig. Tavasz óta nyugtalanító suttogást lehetett hallani különleges gázkamrákról, melyeket pár táborban felépítettek, és egyszerre százakat tudnak így megölni. Az egyik ilyen tábor volt Auschwitz. Az, hogy valaki bekerül egy oda tartó transzferba, egyetlen dolgot jelentett.

Siewert elmondott mindent, amit megtudott. A lista hosszú volt, szinte mindegyik, még életben lévő buchenwaldi zsidó rákerült, csak azok számítottak kivételnek, akik – mint Fritz – a Gustloff -gyár építésén dolgoztak, és itt volt szükség rájuk. Fritz egyszerre elkábult és elborzadt. Olyan sok fi atalt ismert a táborban, akik elveszítették az édesapjukat, és folyamatosan rettegett, hogy ő is közéjük kerülhet. – Nagyon bátornak kell lenned – mondta Siewert. – De a papa hasznos munkát végez a gyárban – vetette fel Fritz. Siewert a fejét rázta. A gyári munka nem számított. – Mindenki rákerült – mondta. – Minden zsidó, az építőmunkásokat és a kőműveseket leszámítva, Auschwitzba megy. Te vagy az egyik szerencsés. – Fritz szemébe nézve folytatta. – Ha életben akarsz maradni, el kell felejtened az apádat. Fritz nehezen talált szavakat. – Az lehetetlen – felelte végül. És ezzel sarkon fordult, visszamászott a létrán az állványra, és folytatta a munkát. A Valamivel több mint négyszáz név volt a listán, amit a buchenwaldi vezetőség kiadott. Pár nappal korábban parancsot kaptak, Himmler hivatala küldte ki minden táborparancsnoknak: a Führer személyes kérésére minden német földön álló koncentrációs tábort zsidótlanítani kell. Minden zsidó foglyot küldjenek lengyel területre, azaz Auschwitzba vagy Majdanekbe. Buchenwaldban már csak 639 zsidó maradt életben, ennyien menekültek meg az esetleges gyilkosságok, a transzportok és az eutanáziaprogram után. Ebből 234-en dolgoztak a gyár építésén, őket egyelőre itt tartották, a többieket meg elküldték Auschwitzba.299 Október 15-én, csütörtök este, pár nappal Fritz és Robert Siewert beszélgetése után minden zsidó foglyot az Appelplatzra rendeltek.300 Tudták, mire számíthatnak, és pontosan az történt, amit Siewert mondott. Fritz hallotta a számát a képzett építőmunkásoké között. Őket visszaküldték a barakkjukba. Fritz elvonult a vele dolgozókkal együtt, otthagyta a papát, gyomra összeugrott az irtózattól és a felháborodástól. Gustavval és a többi jó négyszáz emberrel közölték, hogy áthelyezik őket egy másik táborba. Ettől a pillanattól fogva el lettek különítve. A 11-es barakkba terelték őket, ezt ürítették ki nekik, bezárták, megakadályozva bármiféle kapcsolatot a többi fogollyal. Itt várták a transzportot.

Aznap este Fritz nem tudott megnyugodni, nem tudta elűzni a képet, ahogy a papa ott állt az áttelepítésre ítélt férfiak között. Elviselhetetlen volt a kilátás, hogy örökre el kell válniuk. Egész éjjel ez a gondolat kínozta. Fritz tudta, hogy Robert Siewert bölcs szavaival csak jót akart: igen, el kell felejtenie a papát, ha élni akar. De Fritz nem tudta elképzelni, hogy tovább élhetne, ha ez az ára. Félt és aggódott a mama és Herta miatt, kétségbeesett miattuk, de hogy tovább élhetne, ha a papát megölik, képtelenségnek tűnt. Kora reggel egy pletyka kezdett terjedni Fritz barakkjában: a 11-esből három foglyot átvittek éjjel a betegszobára, és megölték őket injekcióval. A pletyka hamisnak bizonyult, de újabb lökést adott Fritz elhatározásához. Másnap reggel, létszámellenőrzés előtt megkereste Robert Siewertet, és könyörgőre fogta: – Vannak kapcsolataid – mondta. – Vannak barátaid a központi irodában. – Siewert bólintott, igen, persze hogy voltak. – Intézd el nekem valahogy, hogy bekerüljek az auschwitzi transzportba. Siewert megdöbbent. – A kérésed öngyilkosság. Mondtam, el kell felejtened az apádat – mondta. – Ezek az emberek a gázba mennek. De Fritz eltökélt maradt. – A papával akarok lenni, bármi történik is. Nem élhetek nélküle. Siewert próbálta lebeszélni, de a fi ú hajthatatlan volt. Appel után Siewert elment, hogy beszéljen Max Schobert Sturmbannführerrel, a parancsnokhelyettessel. Míg a foglyok elindultak reggel a munkába, felharsant egy kiáltás: – A 7290-es a kapuhoz!

Fritz jelentkezett Schobertnél, aki megkérdezte, mi a gond. Eljött a pont, ahonnan nem volt visszatérés. Fritz megacélozta magát, és elmagyarázta, nem bírná elviselni, ha elválasztanák az apjától, és hivatalosan kérte, hogy küldjék el vele Auschwitzba. Schobert vállat vont, neki teljesen mindegy volt, hány zsidót küldenek a pusztulásba, jóváhagyta a kérést. Egyetlen szóval Fritz megtette az elképzelhetetlent, önként kilépett a megmenekültek sorából, és beállt a halálra ítéltek közé. Őrök felügyelete alatt kísérték át a téren a 11-es barakkba. Kinyílt az ajtó, belökték.

 

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp