Fontos, hogy mindenkinek tudjak mutatni valami olyat, amiben fejlődhet

Németh Virág 2008-ban végzett dramaturg szakon, azóta a Gólem Színház állandó dramaturgja, írója, de dolgozott a kecskeméti Katona József Színházban is. Most ő vezeti a Gólem Stúdió felnőtt és ifjúsági tagozatát. A Stúdió diákjainak rendezett Rómeó és Júlia kapcsán beszélgettünk, aminek március 30-án volt a bemutatója a Jurányi Házban.

Borgula Andrással, a Gólem Színház vezetőjével, több éve dolgoztok együtt. Hogy indult a közös munka?

András az egyik egyetemi tanáromat, Radnai Annamáriát kereste meg, mert nagyon szeretett volna dramaturggal dolgozni, ám mivel akkoriban költözött haza Magyarországra, nem ismert egyet sem. A tanárnő engem ajánlott, András felhívott, beszéltünk, és viszonylag hamar kiderült, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk a színházról és amúgy az életről is. Ez 2008-ban történt, amikor lediplomáztam, és azóta is töretlenül tart ez a kapcsolat. A legelső munkánk a Trükk című előadás volt, Etgar Keret novellák alapján András írta a szövegkönyvet, én pedig az utolsó simításokat végeztem. Ahogy egyre mélyült a munkakapcsolatunk, egyre komolyabb feladatokat kaptam. A Szakácskönyv a túlélésért volt az első, amit közösen írtunk Czingel Szilvia azonos című könyve alapján. Amikor Czingel Szilvia életút interjút készített Hédi nénivel, a beszélgetés közben nagyon régi fecnik estek ki egy szakácskönyvből. Akkor derült ki, hogy Hédi néni Lichtenwörthben volt táborban. Azért, hogy „mulassák az időt” és elnyomják a bennük lévő éhséget, recepteket írtak a barátnőivel, és ételekről beszélgettek. Ezek a receptek fennmaradtak, és ez volt a kiindulópontja a munkánknak. Tulajdonképpen a huszadik századot eszi át Nagy Mari Hédi nénije az előadásban.

Úgy tudom, a kecskeméti Katona József Színházban is dolgoztál. Miért jöttél el onnan?

8 évig dolgoztam ott főállásban dramaturgként. Nagyon sokat tanultam Kecskeméten, szerettem ott lenni, sok színes műfajban kipróbálhattam magam, sokat írtam. De úgy éreztem, most jött el az a pont, amikor még a független szférában is szeretnék dolgozni. Tavaly kerültem át a Gólembe teljes állásba. Mindig úgy éreztem, hogy ez egy olyan hely, ahol önmagam lehetek.

Meg lehet azt fogalmazni, mi a különbség egy kőszínházi és egy független színházi dramaturg munkája között?

Számomra az a nagy különbség, hogy sokkal összetartóbb, zártabb alkotóközösségnek érzem a független színházi munkáimat, mint a kőszínházit. Másfajta munkát, másfajta szakmai rálátást igényel egy független előadás. Itt sok esetben más a közönség típusa is, a kőszínházban jobban tudok ahhoz igazodni, hogy mi az előadás célja, kikhez szeretne eljutni. A függetleneknél arra kell figyelni, hogy ne veszítsem el az objektivitásomat, ne menjek a zártsággal, hanem próbáljak külső szemmel reagálni.

Dramaturgként mi jelent neked kihívást?

Fontos, hogy az adott munka, amit végzek, jelentsen nekem valamit. A Lefitymálvában nagyon érdekes feladatom volt. Az internet legsötétebb bugyrait jártam meg a próbafolyamat előtt, amikor Vinnai András még csak az írásnál tartott. Igazi összeesküvés-elméleteket kerestem a zsidóságról, amiknek egy része be is került az előadásba. Érdekesnek találtam, hogy ezeket vajon mi működteti. Olvastam olyat, ami szerint a zsidóknak valahol a sivatagban van egy halálsugaruk, amivel tudják befolyásolni az időjárást, és még homályos fotókat is mellékeltek. Iszonyú komment-áradat volt alatta arról, hogy ez igaz. Az nagyon izgalmas része volt az életemnek. Pont ezért szeretem a Lefitymálvát, mert úgy tud beszélni az emberi butaságról, hogy közben tudunk rajta nevetni.

Nem lehetett könnyű dramaturgként, hogy négy szerző írta a Kiválasztottak című darabot.

Amikor ilyen eklektikus csapatunk van, sokkal jobb, ha ténylegesen hátra tudok lépni, és rá tudok nézni kívülről a történésekre. De van, amikor az ember annyira élvezi a próbafolyamatot, hogy azt érzi, muszáj részt vennie a próbákon, mert különben lemarad valamiről. Nagyon jó hangulatú munka volt a Kiválasztottak.

Azt olvastam, hogy te olyan dramaturg vagy, aki sokat húz.

Azt gondolom, hogy az a történet, amit nem tudok elmesélni két órában, az nem éri meg, hogy elmesélődjön. Bagó Bertalannal csináltuk A vihart Kecskeméten, és az első verzió, amit leadtam neki, 30 oldalas volt. Kicsit megszaladt a kezem. Jobban szeretem, ha a színészek eljátsszák, és nem elmondják a történetet. Engem a színpadon azok a mondatok érdekelnek, aminek más az értelme, mint amit a mondat jelent. De ez az évek során változott. Igazodom ahhoz, amit a rendező szeretne.

Mióta van Gólem Stúdió?

10 éve létezik. Eleinte olyan felnőttek kezdtek el járni akkor még Andráshoz, akik munka mellett, szabadidős tevékenységként szerettek volna színjátszóba járni. A folyamat akkorára duzzadt, hogy a munka nagy részét átvettem Andrástól, másrészt több stúdiónk lett, több korosztállyal. Van egy felnőtt stúdió, akik több éve együtt dolgoznak, van egy diákstúdió, ami friss, tavaly indult, akkor még együttműködésben a Madách Imre Gimnáziummal. Illetve van egy Köszi, közösségi színpad elnevezésű stúdiónk, ami a Bálint Ház programja, András és én vezetjük az ottani tanodát. Stúdióvezetőként Andrással egyeztetve olyan darabokat választunk, amik inkább hozzám állnak közelebb, mert többnyire én foglalkozom a felnőttekkel és a diákokkal is. Ezeket az előadásokat tulajdonképpen én rendezem, András segítségével. Nagyon emlékezetes volt számomra a tavalyi ifjúsági stúdiós Önként, dalolva című előadás, amit Dancs Istvánnal együtt írtunk, kifejezetten a srácokra szabva, az ő történeteik alapján született meg a szövegkönyv. Az volt az első igazi rendezésem, valószínűleg ezért áll hozzám ilyen közel. Szerettem a tavalyi Steinerék havi sitcom sorozatot is, amit a felnőttekkel csináltunk.

Miért nyúltál most a Rómeó és Júliához?

Az elsődleges oka az volt, hogy a diákstúdióban olyan munkát végzünk, ami a fiatalok jövőbeli terveinek megvalósulását segítheti. Amikor velük dolgozom, akkor években gondolkozom, hiszen van időnk, és úgy próbálom összeállítani azt, amit csinálunk velük, hogy az valami tanulási folyamatnak legyen a része. Úgy éreztem, hogy a következő lépcső az, hogy találkozzanak egy klasszikussal, ahol közelebb kerül hozzájuk ez a fajta színház is. Mészöly Dezső fordítását használjuk, nyilván rövidítve. Azt is meg kellett néznem, hogy milyen a társulat összetétele, és arra is kellett figyelnem, hogy mindenki találjon benne kihívást. Vannak szerep összevonások, módosítások, került bele olyan szerep, ami nincs benne az eredetiben, de mégis a shakespeare-i szöveget mondja. Fontos, hogy mindenkinek tudjak mutatni valami olyasmit, amiben fejlődhet. Ezúttal a formalista színház rejtelmeivel ismerkedtünk, ráadásul a diákok énekelnek, dobolnak az előadásban. Olyan helyeken vannak a zenei betétek, ahol nem akartam használni a szöveget. Mindig egy jelenetet kísér a zene, nem önmagáért, önmagában van.

Mire vagy a legbüszkébb a Stúdió kapcsán?

Az amatőr színház, a stúdiózás óriási szerelem, mert olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik mindig örülnek annak, hogy dolgoznak, és hogy együtt lehetünk. A legbüszkébb arra vagyok, ami a legkevésbé az én érdemem, hogy közösségileg mekkora élményt nyújt a diákoknak, hogy milyen közösségé kovácsolja őket ez a munka, és hogy sikerült olyan helyet biztosítani számukra, ahol biztonságban, szeretve érezhetik magukat. Szerintem ez fontos ebben az életkorban.