Felvállalták zsidóságukat, hogy szabadon sportolhassanak

Az emancipáció és a zsidóság polgárosodása nem nyitott ajtókat a zsidó sportolók számára, hogy egyesületekben versenyezhessenek. Ezért inkább saját sportklubokat hoztak létre, amelyekkel számos sikert értek el addig, ameddig ezt megtehették.

Az idén nyáron Budapesten megrendezésre kerülő Maccabi Európa Játékok kísérőprogramjaként rendeztek konferenciát Különleges fejezetek a magyarországi zsidó sport történelméből címmel az EMG2019, a Testnevelési Egyetem, illetve a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum szervezésében. A konferencia előadásait hallgatva egy elég világos kép rajzolódott ki arról, hogy miért is fordultak a zsidók a 19. század végén, és a 20. század első felében a sporthoz, és hogy miért kellett ezt a tevékenységet a saját maguk által létrehozott egyesületekben végezniük. Már amíg hagyták nekik.

Röviden azért, mert máshol nem sportolhattak, illetve csak korlátozott számú sportágban versenyezhettek. Ezért aztán a zsidóknak csupán a 19. században még eléggé lesajnált torna és atlétika jutott, az akkoriban menőnek számító, alapvetően katonai tudást igénylő versenyszámokban, mint a vívás, lovaglás, úszás a zsidóknak nem volt helyük. Mint azt Deutsch Tamás, az MTK elnöke előadásában elég jól megfogalmazta előadása során: az 1867-es emancipációs törvény szellemisége még nem igazán érvényesült a sportolás céljából alapított kluboknál. Így hát nem volt más választása a polgárosodni szándékozó zsidóságnak, mint hogy saját egyesületeket hozzanak létre.

Magyarországon az első ilyen sportegyesület az 1888 novemberében megalakult Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) lett, amely 30 tagja közül ugyan nem mindenki volt zsidó, de lehetőséget adott a zsidóknak arra, hogy szabadon sportolhassanak. Ahhoz, hogy az MTK létrejöhessen vitathatatlanan érdemei voltak Szekrényessy Kálmánnak, aki azon kívül, hogy jó barátja volt Kossuth Lajosnak, Garibaldinak és Klapka Györgynek, a zsidó sportolók sorsát is a szívén viselte. Az ő megsegítésük céljából Szekrényessy pesti lakásán alapították meg az MTK-át, amelynek első klubhelyisége még egy belvárosi kávéházban volt. A volt katona Szekrényessy leginkább az úszásban jeleskedett, ő úszta át elsőként a Balatont, és edzőként hozzásegítette Hajós Alfrédot az olimpiai bajnoki címhez.

https://akibic.hu/2016/10/20/miert-van-olyan-sok-magyar-zsido-olimpiai-bajnok/

Az MTK-át korai sikerei ellenére azonban nem ő, hanem Brüll Alfréd tette nagy egyesületté. Brüll 1905-től volt a klub elnöke és mecénása. 1912-ben az MTK volt az első olyan egyesület, ahol nők is egyenjogúan sportolhattak. A sikerek ellenére a zsidó törvények miatt a klub ellehetetlenült, és 1942-ben fel is oszlatta magát. Sok sportoló és klubvezető, köztük Brüll Alfréd is a holokauszt áldozata lett.

A klub már rögöt a háború után, Weisz Richárd, korábbi olimpiai bajnok birkózó kezdeményezésére ’45-ben újjáalakult. A kommunista időszak alatt azonban elvesztette nevét és zsidó identitását, amelyet először Fekete János ’72-ben kezdődő elnöksége idején kezdett visszanyerni. Igaz, ekkor még csak csendben zajlott a gyökerekhez való visszatérés, ami a rendszerváltást követően teljesedett ki igazán. Deutsch szerint 2010 óta vállalja fel nyíltan az MTK a zsidóssággal való szoros kapcsolatát, amelyet az előadáshoz tartozó vetítésen Orbán Viktor és egy lúdforma kabbalafigura közös fotójával illusztráltak.

Az MTK-hoz hasonlóan a Vívó és Atlétikai Club (VAC) is a gettókból kiszabadult, polgársodó zsidók egyesülete volt. A VAC 1906-ban alakult meg, és Jusztin Ádám, a Maccabi VAC elnöke szerint a zsidó sportklub létrejöttének fontosságát talán az az alábbi idézet jellemzi a legjobban, amelyben a klub egyik alapító tagja arról beszél, hogy ezután már nem lehet lezsidózni csak úgy a sportolókat:

„A VAC fellépésével megszűnt az az anomália, hogy valamely sportegylet tagjai zsidónak mondjanak lekicsinylésből vagy gúnyból, mert íme előállt a Vívó és Atlétikai Club és azt mondta, vállalom a zsidó nevet, sőt nem csak vállalom, hanem tágult tüdővel kiáltom oda a magyar társadalomnak: aki zsidó erőt és zsidó csapatot akar látni, ide nézzen reánk, akik semmiből, csupán  a szívből és egy szimbólumból valódi erőforrást teremtettünk”

– mondta a VAC megalakulásának 15. évfordulója alkalmából tartott közgyűlésen Beregi Benjámin, az egyesület egyik alapítója.

Az 1920-as évek volt a VAC legsikeresebb időszaka, a klub labdarúgócsapata az első osztályban játszott, több játékos a nemzeti válogatott tagja volt. Bár az ellenfelek szurkolói sokszor a „Hajrá magyarok!” skandálással biztatták a zsidó klub ellen játszó csapatokat. Külön érdekesség, hogy a VAC kosárlabdacsapatában megfordult a későbbi rádiós legenda Szepesi György és az 1977-ben vezetőedzőként a Maccabi Tel-Aviv kosárcsapatát történelmi BEK-győzelemhez segítő Ralph Klein is. Aztán a VAC-ot is utolérte a zsidóüldözés, amely az egyesület 1941-es betiltásához vezetett. 

A háború után még próbálkoztak a VAC felélesztésével, de sok sportoló vagy a holokauszt áldozata lett, vagy pedig kivándorolt Izraelbe. A kommunista hatalom sem nézte igazán jó szemmel egy zsidó klub létezését, így aztán a VAC egészen 1989-ig kénytelen volt szüneteltetni tevékenységét. Ekkor azonban a Maccabi Világszövetség tagjaként, immáron Maccabi VAC néven újjáalakult az egyesület, amely rendszeres résztvevője a Maccabi Játékoknak.

Zsidó sportolók, és legfőképpen zsidó labdarúgók azonban nem csak az MTK-ban és a VAC-ban szerepeltek. Erről beszélgetett Kő András újságíró, illetve Dénes Tamás és Szegedi Péter sporttörténészek. Szegedi elmondta, az 1920-as évek közepéig a magyar válogatottban 10-40 százalék körüli volt a zsidók aránya. Míg a VAC-ban mindenki az volt, az MTK válogatott focistáinak nagyjából a fele volt zsidó, ez a szám a Fradinál 20-30 százalék között mozgott. De sok zsidó focizott a 33 FC-ben is, mivel ez a műegyetemisták csapata volt, ahol pedig sok zsidó tanult.

A ’20-as évek közepétől a zsidó labdarúgók szinte egycsapásra eltűntek a válogatottból. Ennek oka az volt, hogy a labdarúgás társadalmi szerepe megváltozott, és inkább lett a munkásosztály sportja, mint a polgári rétegeké, ami korábban jellemezte a játékot. A zsidó focistákból edzők lettek, akik az egyre erősödő antiszemitizmus miatt viszont már inkább külföldön próbáltak szerencsét. Közülük a legismertebb név talán a portugál Benficával komoly sikereket elérő Guttman Béla, de az olasz vagy éppen a svéd futball is sokat köszönhet a Magyarországról érkezett zsidó edzők szaktudásának.

Hogy a háború után mi történt a zsidó sportban Magyarországon, az egyáltalán nem világos. 1945 után már nem volt sok zsidó labdarúgó, és a többi sportágakban tevékenykedők sem igazán találták fontosnak hangsúlyozni ezt az identitásukat, és ezt nem is nagyon tartották számon sehol. Szegedi Péter szerint a zsidó sport, mint olyan amúgy is csak a háború előtti időszakban volt érdekes jelenség a zsidóság polgárosodási, asszimilációs törekvései szempontjából.

A Testévélési Egyetem K épületének aulájában Akikért a harang szólt… címmel látható kiállítás, amely a berlini olimpián részt vett magyar zsidó sportolóknak, illetve a holokausztban meggyilkolt sportolóknak állít emléket. A kiállítás április 15-ig megtekinthető.