Mi nem a sztereotip auschwitzi csontvázakat mutatjuk meg

Felvidéki magyar lány zsidó gyökerekkel. Eredetileg néptáncos akart lenni, végül a magyarországi zsidóság történetét feltáró Centropa Alapítvány egyik alapító munkatársa lett. Czingel Szilvia szerint a túlélőkkel készített interjúk során meg kell próbálni kívül maradni a tragédiákon, akár egy orvosnak.

Borgula András: Mindig is kulturális antropológus szerettél volna lenni?

Czingel Szilvia: Pozsonyban születtem, ott is éltem tizennyolc éves koromig. Néptáncos kultúrába születtem bele, így én is táncosnak készültem. Érettségi után döntenem kellett, és a néprajzot választottam. Felvidéki magyar lányként nőttem fel, de tudtam a zsidó gyökereimről is.

Borgula András: Bizonyíték vagy arra, hogy lehet valaki egyszerre büszke néptáncos és zsidó. Él egyfajta félelem ezzel kapcsolatban. Nálatok nem?

Czingel Szilvia: Nálunk volt szó a zsidóságról otthon, és ha gyerekként nem is mindent értettem, csak pozitív dolgokat hallottam a származásunkról.

Borgula András: Az egyetemen sem jelent meg ilyen típusú gyűlölködés?

Czingel Szilvia: Vettük sorra a népcsoportokat, és csodálkoztam, hogy a zsidóság nincs közte, mert felekezetnek számít, nem népnek. Éreztem a hiányt. Kiderült, hogy néprajzos szemmel még nem kutatták a témát. Domán István rabbi döbbentett rá erre a kincsesbányára. Ekkor elkezdtem dolgozni az ügyön, és múlt év decemberben jelent meg az erről szóló könyv Ünnepek és hétköznapok, zsidó néprajz a Kárpát-medencében címmel. 5 évvel ezelőtt született meg a fejemben, azóta gondolkoztam rajta, mert nem könnyű ez a fajta megközelítés. Hogyan ünnepelt, hogyan próbált a több, mint 600 parancsolatnak megfelelni egy kis faluban egy zsidó család. Persze nem tudtak, ezért hallatlanul kreatívan oldották meg a micvákat. Mindenki másképp ünnepelt, a hivatalos verzióhoz képest teljesen másféle megélése volt ez a vallásnak.

Borgula András: A képek nem illusztrációk, hanem a könyv fundamentumát képezik. Élet árad belőlük.

Czingel Szilvia: Ezek a fotók is a Centropa archívumából valók. A családok választottak ki 20-30 olyan képet, amelyek nekik valamiért fontosak voltak.

Borgula András: Tudom, nem könnyű képekről beszélni, de azért próbáljuk meg. Van egy kép, ami testvérpárt ábrázol magyar népviseletben.

Czingel Szilvia: Klein Böske és Aranka. A kép megtévesztő lehet, és akár a néprajzi múzeum falán is lóghatna. De nem kell komolyabb következtetéseket levonni belőle, akkoriban divat volt az adott vidék népviseletében fotózkodni. Szomorú, hogy a két lány Auschwitzban halt meg.

Kevesen tudják, hogy a matyó hímzés zsidó asszonyok által lett világhírű. Eltanulták a parasztasszonyoktól, majd a vásárra vitték eladni. Bizarr is, meg nem is ennek a hungaricumnak a születése…

Borgula András: Mivel foglalkozik a Centropa Alapítvány? Hogy alakult, honnan indult?

Czingel Szilvia: 2001-ben, egy amerikai fotós, Edward Serotta alapította, aki 80-as években érkezett Európába. Kalandos történet az övé. A Csehszlovák Nagyszövegségtől szeretett volna vízumot kapni, de nem adtak neki, mellette volt a magyar nagykövetség, ahol viszont azonnal megkapta. Mikor idejött, egy élő közösséget talált. A Bálint házba ment holokauszt-túlélőket fotózni, a túlélők viszont elkezdtek történeteket mesélni, és innen már nem volt megállás.

Borgula András: Miért? A túlélőket kevesen kérdezték meg akkoriban, mi történt velük?

Czingel Szilvia: Sajnos nem. A nyolcvanas években járunk, a háború után a zsidóság kérdése tabu volt. Itt egy trauma feldolgozás kezdődött, ami akkor folytatódott, mikor én is bekapcsolódtam a munkába.

Borgula András: Nemcsak a halálról, hanem az életükről is kérdeztétek az embereket. Mi történt velük a háború előtt, és a negyvenes évektől kezdve napjainkig. Létrejött egy egyedülálló gyűjtemény, egy kutatható anyag. Sokféle programotok van: oktatás, kisfilmek, kiállítások.

Czingel Szilvia: 2008-ban zárult le az interjúkészítés. Óriási adatbázis birtokába jutottunk, amivel valamit kezdenünk kellett. Történelem tanárok kerestek meg minket azzal, segítsük ezt a nehéz témát közelebb vinni a gyerekekhez. Ekkor rövidfilmeket forgattunk, és kidolgoztunk egy tanrendet, amit akkreditáltattunk. Mi nem a sztereotip Auschwitz-i csontvázakat mutatjuk, hanem azt a virágzó kultúrát, ami a tragédia előtt volt. A folyamatot próbáljuk érzékeltetni.

Borgula András: Ki keres kit? Ti a tanárokat, vagy fordítva?

Czingel Szilvia: Évente egy hétvégi képzést szoktunk meghirdetni. Nem mindig egyszerű elérni a tanárokat, de sokan már maguktól jönnek, mert hallottak rólunk. A képzés egyébként ingyenes, alapítványi pályázatokból finanszírozzuk. A legsikeresebb programunk a középiskolásoknak szóló kisfilm-pályázat, ami már hatodik éve kerül megrendezésre, „Saját városom zsidóságának története” címmel.

Készítünk utazó kiállításokat a családtörténeti archívumunkból, kávéházi beszélgetéseink során a fiatalok első kézből hallhatnak a holokausztról és zsidóságról.

Borgula András: A túlélők száma évről évre fogy. Ti hány emberrel vagytok kapcsolatban?

Czingel Szilvia: Tíz túlélővel tartom a kapcsolatot. 220 emberből 2001 óta ennyien maradtak. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk.

Borgula András: Nem egyszerű történetekről van szó. Mit gondolsz, milyen hatással voltak rád, megváltoztattak téged?

Czingel Szilvia: Nagyon mély nyomot hagytak bennem. Mikor elkezdtük a beszélgetést, minden idős ember elmondta a holokauszt-történetét, és csak utána beszélt arról, hogy például milyen sütit sütött, hogy telt egy széder este. Mint egy orvosnak, nekem is meg kellett tanulnom, hogy kicsit kívül maradjak a tragédiákon. Ez nem könnyű feladat, de lehet tudatosan kezelni.

Vannak olyan interjúalanyaim, akikkel össze is barátkoztam. Ha egy ideig nem keresem őket, ők hívnak. Szeretik elmondani az életüket a gyerekeknek, akik meglepő módon nyitottak a történeteikre. Olyan is előfordult, hogy egy néni szerelmi bánatában látott el bölcs tanácsokkal egy diáklányt.

A beszélgetés eredetileg a Klubrádió Katonadolog című műsorában hangzott el 2019. március 3-án 17 órakor.

Lejegyezte: Gulisio Tímea