A holokauszthoz hasonlította a venezuelai válságot egy helyi zsidó lány

Hogy maradhatunk csendben, amikor a Misna említi a Tikun Olam, vagyis a világ jobbítása parancsát, ami társadalmi cselekvést és az igazságért való harcot kíván tőlünk, teszi fel a kérdést Mihal Mizrahi, aki a külvilág segélyéért kiáltó esszét juttatott el szerkesztőségünkhöz.

Csend, mindenki hallgat, azok pedig, akik kiáltani akarnak, a föld alatt nyugszanak. Elnémították őket, és mi, akik még szólhatunk, félünk. Félünk, hogy minket is elhallgattatnak, hogy cenzúrázni fognak, hogy tönkre fognak tenni, annyira, hogy nem tudunk már lázadni sem.

A hallgatás mindannyiunk bűne. Hallgattunk a ruandai népirtás alatt, a szíriai háború alatt, és most ismét hallgatunk, amikor a venezuelai emberek kálváriája folyik.

Mindig becsukjuk a szemünket, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, egészen addig, amíg mindez nem velünk történik. Akkor csodálkozva nézünk körbe: hol vannak a többiek? miért nem figyel rám senki? És akkor jövünk rá, mekkora hibát követtünk el, amikor már késő.

A nevem Mihal Mizrahi. A fehér homokos tengerpartú országban születtem, ahol szorgalmas, melegszívű és barátságos emberek élnek, egy olyan országban, ahol vadon terem a banán és a kókusz, szeretett Venezuelámban, 2002. október 28-án. Tehát már a chavista mozgalom és az ún. bolivári forradalom ideje alatt. Igen, ez volt az a forradalom, amely azt ígérte, nem fogja leértékelni a bolivárokat, nem fogja cenzúrázni a médiát, eltörli a bűnözést, visszaadja a legszegényebbek hitét.

Ez volt az a rendszer, amely azt ígérte, nem fogja államosítani az ipart, a bankokat, visszafizeti a külső adósságokat, és amely 20 évvel később több mint 300.000 ember halálát követelte, 4 millió ember kivándorlásához vezetett, és amely az emberektől kapott hatalmat ellenük fordította.

És most itt állunk 2019-ben, 20 évvel a forradalom után, anélkül, hogy bármelyik felénk tett ígéret teljesítve lett volna, számtalanszor leértékelt nemzeti valutával, a bankok és az ipar szinte teljes körű államosításával, és nézzük, ahogy az évente elkövetett gyilkosságok 1500-ról 30000-re emelkedtek. A lakosság 80%-a fuldoklik a szegénységben, az infláció 1.000.000%-os, az árak a duplájára emelkednek minden második héten, és az emberek éheznek.

Valahogy furcsának tűnik, hogy úgy nőttem fel, hogy a nemzeti himnuszt énekelve azt ismételgettem, hogy soha nem engedünk az elnyomásnak, a törvények állnak majd mindenek felett és nem lesznek többé rabszolgák ebben az országban.

Nemrég a nyilvánosságra került néhány fotó, amire korábban senki sem figyelt fel, alultáplált gyerekekről, orvos-, eszközhiánytól szenvedő kórházakról, emberekről, akik a kórházak padlóján halnak meg megfelelő ellátás híján, orvosokról, akik fájdalomcsillapítás nélkül végzik a műtéteket. Akkor kezdünk csak felébredni, amikor már majdnem túl késő. De miért?

A venezuelaiak szenvedése csak elutasítást váltott ki a világból. Fellángolt az erőszak a venezuelai menekültekkel szemben Brazíliában és Ecuadorban, amikor egy venezuelai férfi megölte a feleségét Ecuadorban. A lakosság azt követelte, hogy a venezuelaiak hagyják el az országot. Ugye ismerősen hangzik mindez?

Most, 2019-ben a lakosság 87%-a szegénységben él, 60% mélyszegénységben, a víz koszos és egészségtelen, szinte sosincs áram, a boltokban hetente egyszer lehet élelmiszert és tisztasági termékeket venni a személyigazolvány felmutatásával. És ha ez nem lenne elég, Madura uralja a médiát, bebörtönöz mindenkit, aki ellene van. A börtönök ártatlan emberekkel vannak tele, ahol nap mint nap kínozzák és éheztetik őket. Ma már börtönben ül az a néhány ember is, akik még reményt jelentettek a változásra, Leopoldo López, Antonio Ledezma és Enrique Capriles, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy tiltakoztak a despotizmus ellen.

De egyszer mindennek vége szakad, és eljön az a pont, amikor már nincs mit veszítened, mert már semmid sem maradt. Amikor éhezel, beteg és fáradt vagy, amikor már egyáltalán nem vagy szabad, és amikor már csak a harc és a remény az egyetlen, ami maradt neked, és már a halál sem érdekel, mert a szabadság utáni vágy olyan alapvető igény az ember számára, hogy felrobbansz, segítségért üvöltesz, és azt mondod, itt vagyok, létezem, mentsetek meg!

De a kormány nem hallja meg az emberek imáit, el akarja őket hallgattatni, megöli őket, vegyi fegyvereket vetnek be,  emberiség ellenes bűnöket követnek el, és a világ nem tesz semmit. Ettől a kormány még erősebbnek érzi magát, és ez az a pont, ahol a kívülállók is bűnösökké válnak.

Mert ahelyett, hogy félrenéznének, tehetnének végre valamit. Sőt, mi több, ilyenkor rosszabbak vagyunk, mint Maduro, mert ha valaki semleges marad az igazságtalanság pillanatában, azzal az elnyomó mellé állt.

Hogy juthattunk el odáig, hogy a humanitárius segélyekkel megrakott teherautókat felrobbantják Maduro emberei? Hogy ehetünk naponta háromszor tudván, hogy itt mennyi ember éhezik? Mikor éri el az emberek szenvedése azt a pontot, amely átüti mások ingerküszöbét? Hol van ilyenkor az ENSZ? Hol vannak a tettek a szavak helyett? Talán soknak tűnik, de mindez csak az elmúlt 2 hét fejleménye. El tudják képzelni, milyen volt itt az elmúlt 20 év?

Ez a helyzet sok mindenben hasonlít a holokauszthoz. A világ akkor is csendben volt. És mi lett az eredmény? 6 millió halott. Talán sokan azt mondják majd, ez semmiben sem mérhető ahhoz a szenvedéshez, de akkor hadd idézzem ide Mark Twain-t: “a történelem nem ismétli önmagát, csak rímel rá”.

Nálunk jobban senki nem tudja, milyen károkat okoz a hallgatás, de mi mégis hallgatunk, pedig 14000 venezuelai zsidó is a szenvedők között van. Úgy tűnik, nem tudjuk a jelenre alkalmazni, amit megtanultunk, elfelejtjük a saját történelmünk, és azt, amit minden évben elmondunk: “jizkor velo jiskách” (emlékezzünk, és ne feledjünk semmit).

Hogy maradhatunk csendben, amikor a Tikun Olam parancsa egyértelműen ott van a Misnában. A Tikun Olam, vagyis a világ jobbítása társadalmi cselekvést és igazságszolgáltatást kíván tőlünk. Nem tűnik kissé képmutatónak a szimbolikus rítusokkal foglalkozni, amikor az alapokat nem vesszük komolyan? Mi számít egyáltalán? Mi értelme elmondani ugyanazokat az imákat nap mint nap, gyakorolni a szokásokat, ha a lényeg elveszik? Minek böjtölünk Jom Kippurkor, ha a következő nap elkövetjük a legnagyobb bűnt?

Talán azért van ez, mert elfelejtettük, mennyi mindent tett Venezuela a zsidókért.

Befogadta őket a második világháború és a spanyol polgárháború alatt, nem beszélve arról, mennyit tett Izraelért, mint országért. 1947-ben megszavazta az ország megalapítását, a Jom Kippuri háborúban sok venezuelai ment harcolni Izraelbe, holott az nem a saját hazájuk volt. Amikor pedig 1975-ben az ENSZ el akart fogadni egy olyan határozatot, hogy a cionizmus a rasszizmus és a faji diszkrimináció egy formája, Venezulea tartózkodott. A határozatot végül eltörölték.

Sokan most talán azt kérdezhetik, mit tehetnek egyszerű állampolgárként Venezueláért. Testvéreim! Minden lehetőségetek megvan, hogy cselekedjetek! Hallassátok a hangotokat, tudatosítsátok a környezetetekben, mi történik. A dezinformáció a legjobb eszköz arra, hogy egy ország lakosságát elzárják a külvilágtól. Ha az emberek azt sem tudják, hogy Venezuela létezik, honnan tudnának az ott zajló szörnyű krízisről? Tanítsátok a fiatalokat, hogy máskor ne történhessen meg ilyesmi. Igenis van lehetőségünk arra, hogy változtassunk.

Én mostantól nem hallgatok. 16 évig voltam csendben, de mától nem leszek cinkos, nem fogok asszisztálni a tömegmészárláshoz és vérfürdőhöz. És ti?