Auschwitzot átérezni nekünk, itt, most, talán lehetetlen

Ma van a holokauszt nemzetközi emléknapja. Ez pedig Gulisio Tímea beszámolója egy auschwitz-birkenaui látogatás után.

Nemrégiben jártam az auschwitz-birkenaui haláltáborban. Csak ott, abban az órában több százan álltak sorban a bejutásért.

Ha tetszik, ha nem, a náci rémtettek helyszíne turisztikai látványosság lett. A Világörökség része.

Valami, amit soha nem lehet és szabad elfelejteni. Amit valakik szerint, életében egyszer minden embernek látnia kell.

Egy turistacsoporttal mentem, A/4-es méretnél nagyobb táskát nem lehet bevinni, így inkább a buszban hagytam a csomagom. Az elvileg terrorbiztos átvilágítás és a fülhallgatók beélesítése után bejutottunk a tábor területére. Libasorban. Eszembe jutott, hogy épp így érkezhettek annak idején, mit sem sejtve. Az első barakkokban elhelyezett óriás fotográfiákon figyelem az arcokat. Egy nő profilja több helyről is visszaköszön. Arcán bölcs, már-már spirituális mélységű beletörődés. Némelyik gyerek sír, mások közömbösen menetelnek, azt gondolván, visszakapják a csomagjaikat. Még nem tudták.

Múzeumban érzem magam. Nagy a tömeg, barátnőmmel néhányszor le is maradunk. Várom a hatást. Hátha majd a következő barakkban. Mintha ez egy film lenne, az ijesztgetős fajtából. A mai kor emberének még egy csokit is valami sztorival adnak el. Minden a hatásra épül. Az se baj, ha csak photoshop. Csak üssön. Hát ezt vártam. Be is készítettem egy csomag zsebkendőt, ha esetleg…

Tovább folyt a táborlátogatás. Nem így képzeltem a barakkokat. A filmekben fából voltak. Ezek itt szép, egyemeletes, vörös téglaépületek. Katonás egyformaságban elhelyezve. Így, kívülről nézve egyáltalán nem rémisztőek. Az idő viszont nyomasztó, borús, és szemerkél az eső, december vége, szilveszter előtt egy nappal. Kezdek fáradni, és még mindig nem érzem azt, amit szerintem éreznem kellene. Az arcképcsarnokon átrohanunk, az idegenvezető kemény nő, fegyelmet tart. Csak néhány arcot látunk. Meggyötört, lekopaszított, fáradt, megalázott emberek arca. Mégis, néhányan mosolyognak. Vajon az őrülettől? Netán mert megszokták, hogy a fotómasinába vigyorogni kell? Vagy, mert tudták, hogy már nincs, nem lehet sok hátra. Így vagy úgy vége lesz a szenvedésüknek.

Fotók: Soltész Éva Edit

A fal. Ami előtt ezreket lőttek agyon. De most csak egy üres kőfal. Reprodukció, mert az eredetit a németek lebontották. A legtöbb építmény azonban igazi. Különösen iszonyatosak a pincében lévő kis bokszok, ahol a raboknak két héten át állniuk kellett. Ezeket a fejünkbe sulykolják, de most csak az üres priccset látjuk. Próbáljuk odaképzelni az embereket. Ez sikerül. De már szólnak, menni kell tovább. Kész őrület.

Erőltetett menetben továbbterelnek minket abba a terembe, ahol a meggyilkoltak tárgyait tartják. Halomba zsúfolták őket, mint egykori gazdáikat. Nagymamák, fiatalasszonyok, kislányok hajfürtjei gabalyodnak itt egymásba. Örökre együtt, azok, akik valószínűleg nem is ismerték egymást. Elnyűtt férfibakancsok, elegáns magassarkúk, gyermektopánkák. Olyan gyerekeké, akiknek az esélyt sem kapták meg arra, hogy felnőjenek. Akiknek a sorstalanság a sorsuk. A sok emberi tartozék egy színtelen masszává szürkült össze. Már nem lehet őket különválasztani, örökre egy üvegfal mögé zárta őket a kicsit sem óhajtott ismertség. Fényképezők kattognak, pedig itt tilos. Láttam már azt a képet, talán egy Valkó László festményen: Az egyszínű halmazból kiviláglik egy piros lányka cipő. Akár Spielberg filmjében az emblematikus-szimbolikus vörös ruhás kislány. Üde pipacs a halott, őszi mezőn.

Amit hiányolunk: a németek rezidenciái, összehasonlításképp. De ez már legyen a mi bajunk.

Kínai turisták tömkelege. Nekik vajon mit jelent a Holokauszt? Gyanítom, hogy csak egy látványosságot, egy pontot a megnézendő európai úti célok térképén. Bárki bemehet, aki megfizeti a belépő árát.

És hát miért ne menne? Ha van hozzá köze, ha nincs. Tágabb értelemben a Soához minden élő és valaha megszülető embernek van köze. Mert bár konkrétan a zsidóságot, cigányságot, homoszexuálisokat, politikai üldözötteket érintette, az emberiség elleni vétek. Hogy megtörténhetett. Hogy máskor is megtörténhet.

De visszatérve a táborlátogatáshoz. A gázkamra… Ha léteznek szellemek, itt biztosan több millióan lehetnek. A falak összekarcolva, talán a haláltusájukat vívók körmeinek nyoma. Mindig a gyengék, a nők, a gyerekek maradtak alul, az erős férfiak a hullahalom tetején helyezkedtek el. Nem tudom, mennyire etikus megosztani ilyen részleteket, de erre odafigyelnek. Ez „üt”. Néhányan arra vártak, hogy lehessen szörnyülködni.

A vacsoránál nagy hévvel mesélik, hogy érezték az égett hús szagát. Mi is ott voltunk, és érdekes, mi nem éreztük. Ahogy vannak katasztrófaturisták, akik a szökőárak és földrengések helyszínén érzik otthon magukat, itt is akadt pár, akik hiányolták a jajsikolyokat.

Rám legnagyobb „hatást” a birkenaui latrina-barakk tette. Ott nem lehet mondani, hogy nem volt szag. Római mintára készült tucatvécé, ahol napjában kétszer, harminc másodperc alatt kellett elvégezniük az embereknek a szükségletüket. Mindenki előtt. A megalázás, állati sorba taszítás magasiskolája.

Írom mindezt a meleg szobában, ölemben a laptoppal, Jossi Azulayt hallgatva, teljes kényelemben. Nem, nem lehet felfogni. Hiába van bűntudatom. Hiába olvastam utána, hiába néztem meg annyi filmet. Érteni, tudomásul venni nehéz. Átérezni nekünk, itt, most, talán lehetetlen.

A Vélemény rovatban közreadott cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség véleményét, álláspontját.

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook 0
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp