Következik: 

Kiszlév 14, 5779 · 2018. november 21, szerda

Haavara: Alku az életért, élet az alkuért

1933 augusztus 25-én alku köttetett a náci német Birodalmi Bank és a palesztinai cionista Anglo-Palestine Bank között, melynek célja német zsidók életének megmentése volt. 50 000 német zsidó valóban megmenekült, ám a terv atyja, Chajim Arlozorov cionista politikus ezért az életét adta cserébe. Cikkünk Arlozorov meggyilkolásának 85. évfordulóján tárja fel az ellentmondásos ügy részleteit.

Amikor Adolf Hitler német birodalmi kancellárrá vált, a zsidó világ megrökönyödéssel kezelte az antiszemita politikus felemelkedését az európai kultúra egyik fő otthonában. Kevesen jósolták meg Hitler birodalmi kancellárrá választását, s még kevesebben, hogy rövidesen teljhatalmú diktátorrá nevezi ki őt a Reichstag. A németországi cionisták kiadványa, a Jüdische Rundschau korábban már eljátszott azzal a gondolattal, hogy Hitler Reichskanzler lesz, és arra jutott, hogy ebben az esetben a német zsidóság nem tud majd tovább haladni az asszimiláció útján, hanem „hozzá kell szoktatniuk magukat az új realitásokhoz”.

A palesztinai Ha’arec kezdetben „nagyon negatív” hírként („fekete napok Németországban”) értékelte az eseményt, de néhány héten belül már abban reménykedett, hogy idővel Hitler mérsékelni fogja antiszemita politikáját. Az amerikai, az angol vagy éppen a magyar zsidó sajtóban a felháborodás azonban szinte egységes volt. Kevesen tekintettek túl a tiltakozás és a vészharang-kongatás lehetőségein, és még kevesebben tekintettek „lehetőségként” Hitler hatalomra jutására.

Ezen kevesek között volt a Zsidó Ügynökség politikai osztályának vezetője, az orosz-zsidó Chajim Arlozorov, aki néhány cionista társával radikális ötletet fontolgatott. Alkut akart kötni a nácikkal, mert úgy vélte a német zsidóságot halálos veszély fenyegeti, ezért ki akarták menekíteni őket Németországból. A zsidó történelem ezen kevéssé ismert fejezete ráadásul nem csak megdöbbentő, de tragikus is: Arlozorov, mint később Kasztner Rezső, életét adta életmentő ötletéért, éppen 85 éve.1

Horogkeresztes zászló Jeruzsálemben, 1933-ban a Fast Hotelben működő német konzulátuson

1933 márciusában, alig két hónappal Hitler hatalomra jutását követően a Zsidó Ügynökség jeruzsálemi tanácskozása

a „német krízisben rejlő palesztinai lehetőségeket”

vitatta meg. A tanácskozás egyik központi témája volt, hogy a német zsidóság Palesztinába vándorlását – alijázását – pénzügyi korlátozások nehezítették. Németország még 1931-ben helyezte tiltólistára a valuta kivitelét az országból, tekintettel a már akkor válságos pénzügyi helyzetre, s a rendelkezés lényegében lehetetlenné tette a tömeges német aliját.2 Az Ügynökségnek valahogy rá kellett vennie a németeket ezen korlátozás feloldására, és a megoldást Werner Senator német cionista vetette fel. Úgy vélte, a Hitler kancellárrá választását követő időszakban bezuhant német exportot megerősíthetnék a Palesztinába történő német kivitel megnövelésével. A terv szerint

Palesztina német termékeket vásárolt volna cserébe a német zsidók életéért és ingóságaiért.3

Az elképzelés nem csak forradalmi, de sok szempontból szentségtörő is volt: miközben számos nemzetközi zsidó szervezet a náci termékek bojkottálásával volt elfoglalva, addig a Zsidó Ügynökség német termékek vásárlásán törte a fejét.

További leküzdendő akadályok a brit kivándorlási korlátozások voltak: a britek sorompókat vezettek be a Palesztinába való bevándorlás terén, és azok a bevándorlók, akik nem rendelkeztek legalább 1000 fonttal (mai árfolyamon húszmillió forint), nem számítottak „kapitalistának,” vagyis tőkésnek, és csak korlátozott számban alijázhattak.4 Az Ügynökség célja az volt, hogy az alijázni készülő német zsidók 1000 fontnyi összeget vihessenek magukkal a vagyonukból, s azt legalább részben a palesztinai cionista projektbe fektessék be. Noha a Ha’avara, azaz „transzfer” néven elhíresült szerződés feltételei többször megváltoztak, a cionisták alapvető ajánlata ebből állt: a kivándorolni kívánó zsidók zárolt magánvagyonából Németországban német exportárukat vásárolnak, amiket aztán a zsidókkal együtt Palesztinába szállítanak, ott eladnak, és az alijázók így hozzájutnak a szükséges tőkéhez, hogy bemehessenek az országba.5

Német zsidók állnak sorban Berlinben a palesztinai kivándorlási iroda előtt 1939-ben

A megállapodásra, mely hivatalosan a német Birodalmi Bank és a cionista mozgalomhoz köthető Anglo-Palestine Bank (manapság Bank Leumi) között történt, augusztusban került sor. Logikus kérdés, hogy a szerződés milyen magas szintű támogatást igényelt a német és a cionista oldal politikumainak részéről. A rendelkezésre álló iratok egyértelműen mutatják mind Adolf Hitler, mind pedig David Ben-Gurion jóváhagyását.6 Hitler természetesen nem támogatta a zsidó állam gondolatát, ő csupán a zsidóktól akart megszabadulni. Ben-Gurion részéről pedig az első látásra meglepő tény mögött a cionista mozgalom egyedi és újító mentalitása állt: úgy vélték, a zsidóságnak saját kezébe kell vennie sorsát, ahelyett, hogy tovább folytatnák hányattatott sorsukat a diaszpórában vagy a nem-zsidók jóindulatára apellálnának. Berl Locker baloldali cionista vezető erről így írt Chajim Arlozorovnak, aki a Zsidó Ügynökség politikai osztályának vezetője és a Ha’avara kulcsembere volt:

„Tennünk kell valamit! Hallatnunk kell a hangunkat! . . . A lényeg, hogy Palesztina kérdését helyezzük az ügy középpontjába”.7

Pontatlanság lenne azonban elhallgatni, hogy az Ügynökséget nem csak a zsidók élete, de az is érdekelte, hogy a vagyonuk ne kerüljön német kezekbe.

*

Az Ügynökség pedig a kezdeti alkuval nem volt elégedett, mert az csupán hárommillió német márkáról szólt, Izrael létrehozásához azonban sokkal többre volt szükség. Arlozorov egy helyütt maga is elmondta, hogy kocsikat, építőanyagokat, festéket, gyógyszereket, szerszámokat, illetve más hasznos eszközöket kíván beszerezni. Ezen a ponton elképzelése ismét egyezett a németek elgondolásával. A nácik ekkor még nem fontolgatták a zsidók teljes kifosztását, viszont keresték a módját, hogyan tudnának a német zsidók magánvagyonának minél nagyobb részéhez hozzáférni. Ezért a jeruzsálemi náci konzul fel is vetette feletteseinek, hogy nem kéne-e egy a német zsidók teljes vagyonát felszámoló likvidációs, azaz mozgósító bankot létrehozni: „A [zsidó vagyon] hatalmas összegeihez képest . . . egymillió dollár [azaz hárommillió márka] macskaszar”.8 A találkozó érdekek mentén pedig a Ha’avara-szerződést egy nagyméretű likvidációs projektté alakították.

Kézenfekvő kérdés, hogy a németek miért nem vették el egyszerűen a zsidók vagyonát; a válasz az alku korai dátumában keresendő. A zsidók kizárása a gazdaságból, azaz az árjásítás csak az 1938-’39-es évekre teljesedett ki, és a Ha’avara-szerződés csúcsévei alatt a zsidókat még messze nem szorították ki teljesen az üzleti életből. Ebben az időszakban minden támadás és zaklatás ellenére a zsidó vagyon német kézre adása még papíron „önkéntes” alapon működött: a zsidók azért adták el üzleteiket és vagyonukat, mert elszegényedtek, bojkottok sújtották őket vagy mert nem kaptak hitelt.9

Uwe D. Adam német történész szerint

„a náci állam[nak] . . . az volt a célja a zsidók gazdasági kiszorításával, hogy a Németországból való kivándorlásra bátorítsa a zsidókat”.10

A Ha’avara-szerződést pedig pontosan úgy tervezték meg, hogy a kiáramló zsidók számára az utolsó kiskaput jelentse: a harmincas évek vége felé íródott cionista jelentés szerint a Ha’avara képezte „az egyetlen fénycsóvát” a zsidók számára. A zsidókat arra kellett bíztatni, hogy eladják üzleteiket, és máshol kezdjenek új életet; ehhez pedig kapóra jött a cionizmus hívó szava az új palesztinai életre.

A Haavara Rt. átruházási igazolása angolul és héberül

A kivándorló zsidók elveszett vagyonuknak csak egy töredékét kapták vissza kompenzáció formájában, hiszen egy átlagos kivándorlónak 1000 dollárból a Ha’avara Rt. és egyéb cionista intézmények részleteinek levonása után körülbelül 111 dollár maradt meg. Egy a témát feldolgozó történész szerint „mire a transzfernek vége lett, a kivándorló nem sok egyebet birtokolt, mint egy telket, némi szerszámot, egy farmot és egy pajtát”.11 Ha egy zsidó meggondolta magát, és mégsem akart alijázni, akkor vajmi kevéssé tudta visszaszerezni a pénzét: vagyonát ekkorra már Palesztinában találta, befektetve német mezőgazdasági gépekbe.

A Ha’avara Rt. csúcsidején egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató, Palesztina, Anglia és Németország-szerte irodákat működtető társaság volt, melynek funkciói messze meghaladták a filantrópiát. Hannah Arendt írónő megfogalmazásában

„Palesztinát elárasztották a »Made in Germany« feliratú árucikkek”,12

és ebben nem tévedett. A palesztinai zsidó piacon a német termékek még 1937-ban is monopolhelyzetben voltak a porcelán-, az acél-, a drót- és a szerszámáruk terén, illetve kiemelt helyük volt számos más mezőgazdasági és ipari árufajta esetében.13 A Ha’avarának az volt az eredménye, hogy 1935-re a Harmadik Birodalom lett a brit Palesztina második számú beszállítója, elképesztő növekedést mutatva a gazdasági élet egyes területein: pl. a német vasáru bevitele 800%-al, a fáé 600%-al és a ruháé 155%-al nőtt meg.14 1937-re pedig Palesztina elsőszámú kereskedelmi ellátópartnerévé a náci Németország vált. Az anglofil Palestine Post röstelkedve meg is állapította, hogy „Palesztina törvényes ura”, „Nagy Britannia most először csak a második helyre futott be”.15 A németek pénzügyi sikere a Szentföldön mai szemmel megdöbbentő szintig jutott el, ahogyan azt a Palestine Post rendszeres külkereskedelmi melléklete is mutatta 1939 nyarán. Alig másfél hónappal a második világháború kitörése előtt nagy betűkkel díszelgett a legnevesebb angol nyelvű palesztinai napilapon a felirat, hogy „Anglia és Németország az első helyért versenyeznek Palesztinában”. A versenyt ekkor Németország vezette.16

*

Építkezések Jeruzsálem Rehavia negyedében a harmincas években, ahol főként német zsidók telepedtek le

Mint ahogy az talán ebből is sejthető, a német és palesztinai bankok közötti szerződést nagy botrány kísérte a zsidó világban. A Ben-Gurionnal szembenálló jobboldali cionisták egyik lapja azt írta, hogy a baloldali cionisták „árulók . . . akik Hitler kormányának talpát nyalják”.17 1933 nyarán, hogy támogatást szerezzen a Ha’avara-szerződés számára, Chajim Arlozorov végigturnézta Európa cionista és zsidó lapjait, és ahol csak tudott, interjúkat adott tervéről. Minden külpolitikai érzéke és megfontoltsága mellett Arlozorv nagyfokú naivitásról tett bizonyságot: korábban egyetlen cionista politikus sem engedhette meg magának, hogy egy világlapnak nyilatkozgasson a cionista, brit, illetve olasz fasiszta és német nemzetiszocialista érdekek összekötéséről. Arlozorov a Jewish Telegraphic Agencynek mégis így beszélt:

Megérné kihagyni mindenfajta szentimentalizmust a Németországgal kötendő egyezmény kérdéséből. Németország ma azért küzd, hogy stabilizálja gazdasági helyzetét. Az is lehetséges lenne, hogy létrejöjjön egy vállalat, a német állam, illetve más európai, főleg brit és olasz érdekek részvételével, mely egy meghatározott időtartam alatt likvidálná a szóban forgó vagyonokat . . . Bárhogy is lesz, a kivezető út csakis a német kormánnyal való tárgyalásokon keresztül vezet. Bízom benne, hogy a világ közvéleménye a legnagyobb figyelemmel és szimpátiával fogja követni ezeket a tárgyalásokat, és remélem, hogy az összes érintett fél érdekeinek megfelelő valós megoldást egy fontos lépésnek fogja tartani a németországi zsidókérdés konstruktív módon történő kezelése felé vezető úton”.18

Alijázók száma 1920-1945 között (ezer fő)

Arlozorov a német zsidók megmentése iránt érzett felelősség miatt és a Ha’avara érdekében azt is fontolgatta, hogy kamaszkori barátnőjével, Magdalena Friedländerrel is felújítja kapcsolatait. A cionista politikus egykori barátnőjéből, a zsidók között nevelkedett Magdalenából eddigre Joseph Goebbels, a náci propagandaminiszter felesége lett.19 S Arlozorov mindezzel messze túlfeszítette a húrt a zsidó közvélemény előtt.

Kevesen osztották azt az elképzelést, hogy a zsidó életek megmentéséért akár az ördöggel is össze lehet fogni.

Vallásos-cionista ellenzéke, a mizráchi még csak pozíciójából akarta őt eltávolítani, egyes jobboldali cionisták azonban az élők sorából is. Alighogy Arlozorov hazatért európai útjáról, a Chazit Ha’am nevű jobboldali cionista lap zavaros cikket közölt, mely A Sztálin-Ben-Gurion-Hitler-paktum címmel látott napvilágot, s nem is igazán vette a fáradtságot, hogy céljait titkolja:

„Olvastunk . . . egy interjút Arlozorovval . . . Egyéb értelmetlen hülyeségek mellett – amelyben ez a kommunista svindler igen jó – azt mondta, hogy a zsidókérdés Németországban csakis egy Hitlerrel való alkuval oldható meg . . . Ez az alak egy kurva béréért adja el a náciknak a zsidó nép becsületét, jogait, biztonságát és az egész világ előtt való jó nevét . . .

A legmélyebb pontját érte el a gyávaság, amellyel a palesztinai munkáspárt eladta magát a világ legnagyobb zsidógyűlölőjének, ilyesmire nincs példa a zsidó történelemben . . .

A zsidóság Sztálin, Ben-Gurion és Hitler hármas szövetségét csakis a legnagyobb ellenállással és utálattal fogadhatja . . . A zsidó nép mindig is tudta, hogyan kell elbánnia azokkal, akik eladták nemzetük és Tórájuk becsületét, és ma is tudni fogja, hogyan reagáljon erre a hányingerkeltő tettre, melyet a teljes nyilvánosság és a világ szeme előtt követtek el”.20

Nem teljesen világos, hogy Sztálinnak mi köze volt a Ha’avarához (voltaképpen semmi), mint ahogy az sem, hogy a jobboldali cionistáknak mi baja volt a zsidó életek megmentésének ötletével. A lap ennek ellenére kvázi vérdíjat tűzött ki annak a férfinak a fejére, akire mindenki a majdani zsidó állam külügyminisztereként tekintett. Arlozorov hazaútját Berlinből egyébként is kellemetlenségek nehezítették: lekésett vonatok, elveszett pénztárcák, hátráltatások tarkítottak utazását. 1933. június 14-én hónapok után először láthatta családját, két napra rá este pedig feleségével sétálni ment Tel-Aviv tengerpartjára. Ekkor két fiatal férfi többször is elhaladt mellettük: felesége félt, de Arlozorov azzal nyugtatta őt, hogy azok is zsidók. „Egy zsidó sem ölne meg engem” – mondta. A két férfi ekkor harmadszorra is megközelítette őket, és megkérdezték rossz héberséggel, hogy mennyi az idő. Hirtelen fény villant az Arlozorov-házaspár arcába, és lövés dörrent. Sabbat este, egy elhagyatott tengerpartról több órába került a legközelebbi kórházba jutni, ahol persze nem volt orvos, s így a leendő zsidó állam várva várt csodaminisztere éjfélkor életét vesztette.21

*

A Hapoel Hatzair újság címlapja Arlozorov meggyilkolásának 10. évfordulóján

A gyilkosságért két jobboldali cionistát tartóztattak le, ítéltek el, majd mentettek fel. Ugyan máig nem bizonyos, hogy ők ölték meg a zsidó politikust, ám ismert tény, hogy a gyilkosságban használt fegyvert később a jobboldali cionista milícia, a Lechi használta más akciók során. A gyilkosság a cionista közösséget alapjaiban rázta meg, s a mozgalom baloldali szárnya sokáig aktívan ápolta a politikus emlékét. Arlozorov nevét ma számos utca és közterület viseli Izraelben, de róla nevezték el Haifa egyik kerületét és Kfar Chajim mosavot is. Meggyilkolásának helyszínén emlékmű áll. A gyilkosság ügye később Menachem Begin kormányzása alatt is felmerült. Mikor egy izraeli történész könyvében a jobboldali cionistákat vádolta meg a gyilkossággal, Begin vizsgálóbizottságot hozott létre az ügy újbóli kinyomozására. A bizottság a jobboldali cionistákat ártatlannak találta, ám nem sikerült felfednie a gyilkosok kilétét.

Érdekesebb kérdés, hogy a történész miképp tekinthet Arlozorov tervére, illetve a német és palesztinai bankok közötti megállapodásra. Amennyiben elfogadjuk az (akkoriban is divatos) elképzelést, miszerint az antiszemitizmussal szembeni küzdelem legjobb módszere, ha a zsidók a jogvédő szervezetekre hagyatkoznak és a világ népeinek jóindulatában reménykednek, akkor a Ha’avara-szerződés kétségkívül problematikus megítélésű lenne. Talán mérvadóbb az ügyben a baloldali cionista politikus, Mose Bejlinszon álláspontja, aki az Új zsidó államférfiúság című, egykorú írásában úgy érvelt, hogy a jogvédelemben való reménykedés kora lejárt, s hogy a zsidóság védelmének egyetlen ésszerű módja a zsidó állam felállítása. Bejlinszon úgy érvelt, hogy a cionista mozgalom a németekkel kötött alkuval „nem »árult el« senkit: diadalt aratott. Nem »rettegett« semmitől: épp ellenkezőleg, megvolt a bátorsága, hogy bevezesse az új zsidó államférfiúságot, a cionista államférfiúságot, melynek célja, hogy a zsidó népet Palesztinában gyűjtse egybe . . . [Az alku] úgy fog bekerülni a cionista történetírás könyveibe, mint merész és úttörő [döntés]”.22

 

Annyi pedig bizonyos, hogy a Ha’avara-szerződés nagyban hozzájárult Izrael létrehozásához. Összességében elmondható, hogy

a Ha’avara keretein belül Palesztinába vándorolt német zsidók a Szentföld zsidó lakosságának 15%-át tették ki 1939-re,

az általuk behozott hatalmas vagyon pedig mesterséges jólétet biztosított az egész világot sújtó válság ideje alatt, illetve nagyban hozzájárult a későbbi Izrael állam iparosodásához és gazdasági fejlődéséhez. A második világháború előtt Palesztinába áramló tőke több, mint felének forrása az átviteli szerződés volt.23 Ze’ev Sternhell izraeli történész megfogalmazása szerint

„az 1933-’39 közötti nagy német alija tette lehetővé a jisuv számára, hogy meghódítsa az országot”.24

Edwin Black amerikai történész „Izrael állam létrehozása” szempontjából hasonlóan „létszükségletnek” nevezte a Ha’avarát.25 A cég transzfer-tevékenysége végül pár héttel a második világháborús brit hadüzenet után került felszámolásra, mivel több német hajó már nem köthetett ki a brit fennhatóság alatt álló Palesztinában. 1933 és 1939 között több mint 50 000 zsidót szállítottak el Palesztinába. A cég számadást tartott: fennállása alatt mai értéken körülbelül 540 millió dollárnyi összeget kezelt.26  A német bevándorlók pénzügyeinek lezárásával azonban tovább foglalkozott a cég: 1940 telén még „teljes nyitva tartással” működtek jeruzsálemi irodáik, a „transzfer végső fázisainak befejezésén ügyködve”.27

Arlozorov emlékműve meggyilkolása helyszínén, a tel avivi tengerparton

 

Veszprémy László Bernát
történész és publicista
1 Hitler Reichskanzler?, Jüdische Rundschau, 1932. augusztus 12., 1.; Tom Segev: The Seventh Million. The Israelis and the Holocaust (New York: Henry Holt and Company, 2000) 17. (Há’árec).

2 Francis R. Nicosia: Zionism and Anti-Semitism in Nazi Germany (Cambridge: Cambridge University Press, 2008) 82-83.; Edwin Black: The Transfer Agreement. The untold story of the secret agreement between the Third Reich and Jewish Palestine (London: Collier, 1984), 82.

3 Black: Transfer, 253-254.

4 Nicosia: Zionism, 62, 82-83.

5 Black: Transfer, 249-250.

6 Documents on German Foreign Policy 1918-1945, Series D, Volume V: Poland, The Balkans, Latin America, The Smaller Powers (June 1937-March 1939) (London: Her Majesty’s Stationery Office, 1953), 783-785. (Hitler); Central Zionist Archives (Jeruzsálem), S/7 219.130. (Ben-Gurion).

7 Black: Transfer, 96-97.

8 Black: Transfer, 235-236.

9 Nicosia: Zionism, 103, 157, 160.

10 Uwe Dietrich Adam: Judenpolitik im Dritten Reich (Düsseldorf: Droste-Verlag, 1972), 172.

11 Nicosia: Zionism, 87, 120, 156, 160.; Debating the Issues of the Transfer: Is the Agreement Between the Zionists and Germany Justified? Call of Youth, 1936. január. 3-34.

12 Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben (Budapest: Osiris, 2001), 74. o.

13 A Jewish Agency for Palestine memoranduma a Magyar Nemzeti Bankhoz, magyar-palesztinai transzfer-egyezmény tárgyában (Budapest: Sport nyomda, 1938), 9-11. o. A memorandum egy példányát ma az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi.

14 Olvasás közben. Zsidó Szemle, 1935. február 1. 9.

15 German Trade in Palestine More Apparent Than Real. The Palestine Post, 1937. október 17. 2.

16 England and Germany Compete in Palestine. Race for the Top Place. Ua. 1939. június 16. 11.

17 Segev: Seventh, 24.

18 Dr. Arlosoroff Urges German Deal to Ease Palestine Migration, Jewish Telegraphic Agency, 1933. június 18.; Aeusserungen von Dr. Ch. Arlosoroff, Mitglied der Palaestina-Exekutive der Jewish Agency, Jüdische Rundschau, 1933. május 23. 4-5. o.

19 Frau Goebbels Was Childhood Friend of Dr. Chaim Arlosoroff, Jewish Telegraphic Agency, 1934. január 24.; Black: Transfer, 131.

20 Chazit Ha’am, 1933. június 15. 1-2. (ivrit, a fordításért köszönet illeti R. Kamannt)

21 Black: Transfer, 150-153.

22 Moshe Beilinson: The New Jewish Statemanship. Labor Palestine, 1934. február. 8-10.

23 Black: Transfer, 379.

24 Zeev Sternhell: The Founding Myths of Israel (Princeton: Princeton Univ. Press, 1988), 13.

25 Black: Transfer, 282.

26 Haavara Winds Up Reich-Palestine Transfer Operations. Jewish Telegraphic Agency, 1939. szeptember 10.

27 Settlement of Haavara’s Pre-War Transfer. The Palestine Post, 1940. január 16. 6.

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Facebook 0
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp
Kibic

FREE
VIEW