Zoltán Gábor: a budapesti nyilas terror vagy akár Auschwitz nem traumája a magyaroknak

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Zoltán Gábor az utóbbi években nagy hatású könyvekkel, a nyilas terror alatt játszódó Orgiával és az idén megjelent új könyvével, a Szomszéddal hívta fel magára a figyelmet. Mindkét műben saját, Városmajor utcai otthonán és önmagán keresztül eredt a múlt nyomába.  Alább a szerzővel készült interjú részletet ajánljuk az olvasók figyelmébe, amely eredetileg a litera.hu-n jelent meg.

Attól sem ódzkodsz, hogy naturális részletekbe menj, felrúgd a szabályt, hogy ne mutassunk meg mindent, mert egy szöveg annál erősebb, minél több sejthető mögé. Nem bízol szinte semmit az olvasó fantáziájára. Miért?

Olvasás közben dolgoznak bennünk a beidegződések. „Most az jön, hogy…” „Az író azt fogja csinálni, hogy…” Ha egész másképp alakulnak a dolgok az elbeszélésben, mint ahogy addigi olvasmányaink alapján vártuk, az védtelenné tesz. Erre a védtelenségre szerintem szükség van, főleg, ha arról beszélünk, hogy milyen az, amikor az ember kiszolgáltatott helyzetbe kerül.
Továbbá sok helyszínen ölnek, kínoznak, gyaláznak meg embereket ezekben a percekben is, ahogy ’44-45-ben. És noha a lényegüket tekintve ezek azonos dolgok, a részleteiket tekintve mégis különbözők. A horvát ferencesek a horvát koncentrációs táborban másképp vezényelték le a gyilkosságokat, kínzásokat, megalázásokat, szexuális bántalmazásokat, mint ahogy Kun páter csinálta itt Budapesten. Valószínűleg aközött is különbség van, ahogy a XII. meg az V. kerületi nyilasok csinálták. A konkrétumok azért fontosak, hogy ne vesszünk el az általánosságokban. Az egyes emberre meg az őt létrehozó kultúrára jellemzőek a különféle bántalmazások. Erre jöttem rá az esetleírásokból.

Orgia

A második világháború végnapjaiban játszódó regény a nyilasok szemszögéből mutatja meg, milyen is az, amikor valaki(k) egy eszme nevében önként, kéjjel öl(nek), nemcsak parancsra. Zoltán Gábor Budapesten született 1960-ban. A városmajori templomban keresztelték. Ahol nem sokkal korábban Kun páter prédikált. A Maros utcában nőtt fel. Ahol a nyilasok tömeggyilkosságokat rendeztek.

Meg más az ingerküszöb is…

Ezek a dolgok nem titokban történtek, hanem egy lakott területen, nagyvárosban. Voltak túlélők mindkét oldalon, kellett, hogy keringjenek történetek, sőt, a helyszíneken írók is jelen voltak. És akkor ezeket nem tudták megírni.

Mándyról beszélünk például.

Mándy több helyszínen is jelen volt. Ami keveset erről az időszakról írt, az nagyon szép. Gondolom, hogy benne is működött bizonyos esztétikai gátlás, korlátozták azok a szabályok, amik mentén íróvá nevelődött. Aztán a művelt közönség részéről sem volt igény az ilyen élmények megformálására. És még volt egy nagyon erős szabályzó intézmény, a könyvkiadás, és a kiadókat egyre jobban kontrolláló politikai hatalom. Pedig a háború után közvetlenül megjelenő újságokat olvasva azt is látni lehet, hogy az akkori embereket igenis foglalkoztatták ezek a jelenségek. Erősen felkorbácsolódtak az ösztönök. De más a tömegember igénye, és más a kultúremberé. A kultúrember viselkedik. A probléma az, hogy 1945 után egynéhány évig esetleg még nagyjából tudták, hogy mi az, ami nem lett leírva, mostanra meg már nem tudja szinte senki, úgyhogy olyan, mintha meg se történt volna.

A nyilasok kedvelték a legrészletesebben feltárni a történteket. Megnéztem egy filmfelvételt, a ’66-os zuglói nyilasperről. Kísértetiesen hasonló jelenetek jönnek elő. Azon a bizonyos tárgyaláson pedig rezzenéstelen arccal, a világ legtermészetesebb módján, részletekbe menően mesélik, mit tettek, hova, hány lövést adtak le, hányan feküdtek kiterítve. Azt gondoltam, nem lehet másképp, a részleteket kötelesség bemutatni.

A kötelességnél hadd vessem közbe, nem gondolom, hogy kortársaimnak kötelességük ezt megismerni, az ilyen igény távol áll tőlem. Még csak azt sem merném mondani, hogy tessék, tessék, itt van egy lehetőség. Nem, ahhoz mindig vissza kell térni, hogy minden szavam egy izolált gondolkodó szava, viszont ennek a gondolkodónak nagyon sokat jelent, hogy voltak és vannak, akik elolvassák, amit írt, és azt mondják, hogy hasznos volt, örülnek, hogy elolvasták.

Szomszéd – Orgia előtt és után

A Szomszéd folytatása és előzménye is Zoltán Gábor 2016-ban megjelent Orgia című regényének. A jelentős érdeklődést keltett könyv a tizenkettedik kerületi nyilasok 194-45-ös tetteit mutatta be úgy, ahogyan azt eddig más irodalmi alkotás meg sem kísérelte. A szerző, aki a helyszínen nőtt fel, próbálja megérteni és megértetni, hogy mi vezetett a véres eseményekhez.

 

[…]

Az interjú előtt a gangon beszélgettünk kicsit a hallgatás kultúrájáról, arról, hogy a traumafeldolgozás folyamatában nagy szerepük van a közösségeknek, mert közösségteremtő élmény megtapasztalni, hogy az emberi élet törékeny, az ember állat, bármelyik pillanatban szelíd lényből gyilkossá változik. A neked szóló visszajelzések is valami ilyesmiről beszélnek, nem?

Ez igaz lehet, ugyanakkor azok az események, amikről beszélek, a magyar populáció számára nem jelentettek traumát. Semmiképpen sem okozott mindez traumát az elkövetőknek és az elkövetők leszármazottainak vagy az eseményeket tétlenül vagy egyetértőn végignézőknek.

Akkor sem válik traumává, amikor valami így robban a felszínre, és a teljes valóságában szembesül vele az ember?

Ki kell mondani, hogy a budapesti nyilas terror vagy akár Auschwitz nem traumája a magyaroknak. Rácsodálkozunk, hogy az az emlékműnek nevezett dolog a Szabadság téren az arkangyallal hogy kerülhetett oda. Hát így. Ezt nem lehetne megcsinálni, ha a magyar népesség számára az, ami 1944-ben történt, trauma lett volna. A magyar társadalom számára ami egyértelmű trauma, az Trianon. Helyesebben nem a békekötés és annak feltételei, hanem a háborús veszteségek. A minden családot érintő halálesetek, a szörnyű sérülések, az anyagi elnyomorodás. A háború utáni tömeges munkanélküliség. Most pedig azzal kéne szembenéznünk, hogy a legutóbbi erős traumát a rendszerváltás jelenti. Megtörtént, nem a magyar nép hozta létre, hanem a körülmények, és fájdalmas folyamatok jártak vele, amiknek még nem vagyunk a végén. Valószínűleg az egy nagy közös trauma. Ha felemelem a fejem a budai eseményekből, és körbenézek, hogy mi zajlik az országban, akkor azt látom, hogy szó szerint a földet húzzák ki emberek talpa alól, a föld kerül valakiknek a birtokába, az erdő, a tó, úgy, mint ötszáz vagy ezer éve. Valakik használtak egy erdőt mint vadászok, kitermelték a fát, és most azt mondják nekik, hogy a továbbiakban nem ti vadásztok ott, nem ti vágjátok a fát, hanem valaki más. Ez olyasmi, mint Angliában a középkor végén, amikor bekerítették a földeket, elűzték az addig ott tevékenykedő parasztokat. Olvastuk ezt régen, de azt gondoltuk, nem is olyan érdekes meg releváns a téma. Kiderült, hogy az. Ez történik Magyarországon.

A társadalmi szolidaritással régóta hadilábon állunk.

Nyilván mindenki szolidáris valamennyire. De van, akivel könnyű szolidárisnak lenni, más valakivel nehezebb.

A teljes interjú Zoltán Gábor íróval itt olvasható:

Zoltán Gábor: Nem tudom másképp látni a világot, mint úgy, hogy az ember szabad – Litera | Az irodalmi portál

Nem tudom már elfogadni, ha egy író csak azért kanyarítja egy bizonyos irányba a történetet, mert azt szeretik az olvasók, vagy mert ő már olvasott olyasmit, és tetszett neki. Igen, miközben a felelősség letételéről beszélek, ebben a dologban sokkal nagyobb felelősséget várok el. Az írók írjanak igazat. Ne szépelegjenek.

 

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp