Izrael egy gazdasági és katonai szuperhatalom, akkor minek még mindig siratni a lerombolt szentélyeket?

A tisa beáv a múlt azon hibáira emlékeztet, amikor még Izrael népét belső konfliktusok sora gyengítette. Egyben arra figyelmeztet, hogy a mostani Izraelben miért fontos megőrizni a zsidó és a demokratikus értékek közötti egyensúlyt.

Holnap este kezdődik tisa beáv (áv hó 9.) napi böjt, amely a két elpusztított jeruzsálemi szentélyre emlékező gyászidőszakot zárja le. Ebből az alkalomból gondolkodott el Shuki Friedman, az Izraeli Demokrácia Intézet a vallás, a nemzet és az állam összefüggéseit kutató központjának az igazgatója azon, hogy miért kell még mindig a lerombolt szentélyeket meggyászolni, amikor Izrael mára a világ egyik legnagyobb gazdasági és katonai hatalmává nőtte ki magát.

Igaz, hogy egy mecset található a Templomhegyen és nem egy zsidó szentély, és az is igaz, hogy közel sem minden tökéletes az országban, de Izrael Állam jelenleg akkor is a zsidóság történelmének csúcspontját jelenti. Akkor viszont miért kell még mindig a réges-rég lerombolt szentélyeket siratni, és miért ne lehetne megváltoztatni a szokásokat és végleg felhagyni a tisa beáv-i böjtöléssel? – teszi fel a kérdést Friedman.

A legenda szerint, amikor Napóleon tisa beáv napján belépett egy zsinagógába, nagyon meglepődött a földön ülő, síró zsidók látványától. Amikor viszont megtudta, hogy a zsidók egy 1700 évvel azelőtti tragédiát gyászolnak, akkor azt mondta: annak a nemzetnek van jövője, amelyik tiszteli a múltját. Friedman szerint a zsidó ünnepek és emléknapok szinte mind olyan történelmi eseményekhez kapcsolódnak, amelyek a zsidó nép háromezer éves nemzettudatát alakították. Ide tartozik a peszach, a savuot, a szukkot, a hanuka és a tisá beáv is, amely a zsidóság történetének legsötétebb időszakára tekint vissza.

A két szentély és az Izrael földjén élő zsidó közösség pusztulásának története ugyanis olyan szörnyű politikai és vallási konfliktusokról szól, amelyek aztán brutális polgárháborúkba fulladtak – folytatja Friedman. Mert igaz ugyan, hogy a szentélyeket a babilóniaiak és a rómaiak pusztították el, de amikor ezek a hatalmak a zsidók királysága ellen vonultak, akkor ott egy olyan korrupt és belső viszályoktól szétszabdalt társadalmat találtak, amely képtelen lett volna bármilyen külső ellenséggel megküzdeni.

A mai Izrael helyzete azonban több szempontból is sokkal jobb az akkorinál – véli Friedman. Izrael ugyanis egy független állam, és nem egy római provincia, mint a második szentély idején, és nem is egy kis, szegény hegyvidéki királyság, mint amilyen az első szentély idején volt. A 70 évnyi függetlensége alatt Izrael egy gazdasági és katonai szuperhatalommá nőtte ki magát, míg szuverenitása és ereje majdnem teljes nemzetközi elismerésben részesül. Ezzel együtt Izrael, csakúgy mint a szentélyek idejében, most is kisebb „törzsekre” tagolódik, amelyek között vallási, erkölcsi és kulturális szakadék tátong. A nyilvánosság tele van gyűlölettel, a közbeszédet pedig állandó feszültség jellemzi, amely időnként verbális erőszakba torkol.

Ebből a szempontból Izrael nem különbözik a szomszédos országoktól, hiszen súlyos vallási és etnikai feszültségektől a térség többi állama sem mentes. Viszont több országban ezek a konfliktusok fizikai erőszakban vagy – mint például Szíriában, Irakban, Jemenben vagy Líbiában – akár háborúkban nyilvánulnak meg. Ezen országok vezetői emberéletek tíz- és százezrei árán is ragaszkodnak hatalmuk megtartásához, még ha ez nem is mindegyikőjüknek jött össze a közelmúltban.

Friedman szerint a legfontosabb különbséget a mostani Izrael és a szentélyek idején létezett királyságok, illetve a térség többi országai között Izrael kormányzati és erkölcsi hagyományaiban kell keresni. Az első és második szentély zsidósága az ókori világban élt, ahol nem léteztek egyéni jogok. Csakúgy mint a mostani Izraelt körülvevő országokban, amelyekben az iszlám hagyománya szerint a kardot legitim eszköznek tekintik a különböző csoportok közötti viszályok megoldására.

A zsidó és demokratikus Izrael azonban mindennek a teljes ellentéte, egy olyan ország, amely létezése a nemzedékről nemzedékre szálló zsidó hagyományon alapul. Izrael erkölcsi alapja ezzel együtt éppen úgy gyökerezik a liberális demokráciában és a humanista hagyományban is, amelyek viszont a modern nyugati világ politikai gondolkodásának termékei. A zsidó és a nyugati hagyomány egybeforrasztása garantálja Izraelnek, hogy az ott élő „törzsek” erkölcsi és etnikai különbségei ellenére is létezni tudjon. Mindezt oly módon, hogy az egyének és kisebbségek jogai ne sérüljenek, miközben a közbeszédben megjelenő éles ellentétek sem csapnak át fizikai erőszakba.

Vannak azonban olyanok, akik a mai izraeli államban a nyugati demokratikus hagyományok befolyását próbálják csökkenteni, miközben elsődleges vagy kizárólagos státuszt adnának a zsidó hagyománynak. Friedman ezért úgy látja, a gyászidőszak és a tisa beáv-i böjt egy komoly figyelmeztetés arra, hogy milyen mélyre is süllyedhet Izrael, ha nem tud egyensúlyt teremteni a kettő között, és az egyik hagyományt a másik elé helyezi. Csak a zsidó és a demokratikus értékek közötti egyensúly megőrzése teszi lehetővé az izraeli társadalom számára, hogy továbbra is létezzen és virágozhasson.

(Times of Israel)