Következik:  
Elul 9, 5778 · 2018. augusztus 19, vasárnap

Cserbenhagyott zsidóság – 80 éve zárult az Éviani Konferencia

Az 1938-as Éviani Konferencia az európai zsidóság cserbenhagyása mementójaként vonult be a történetírásba. A nyugati világ, Kelet-Európa és a zsidó vezetők túlnyomó többsége egyaránt képtelenek voltak felismerni a közelgő holokauszt fenyegető rémét. A tanácskozás emlékét máig szégyenlősen takargatják az érintettek történelmi emlékezetében.

80 éve nemzetközi menekültügyi konferencia ült össze a Genfi-tó francia partján található Évian-les-Bains apró városkájában. Az Egyesült Államok által összehívott, 1938. július 6-15 között megtartott konferencia célja a Németországból menekülni próbáló zsidók (eufémisztikusan “politikai menekültek”) áradatának kérdésére való valamifajta válasz keresése volt. A gyűlésen 32 ország1 vett részt, illetve velük még számos felszólalási jog nélküli megfigyelő – köztük Magyarország -, köztük közel 20 zsidó szervezet.

A konferencia az európai zsidóság cserbenhagyása mementójaként vonult be a történetírásba,

s ennek tükrében meglepő lehet, hogy a korabeli közvélekedés egyáltalán nem kezelte negatívan a konferencia „eredményeit”. Az alábbiakban elsősorban új levéltári források alapján vizsgáljuk meg a konferencia előzményeit, fogadtatását és utóéletét.

Evian Conference

Uploaded by Karen Aimeé De Anda on 2011-02-10.

Hogy utólag bukásként szokás kezelni a konferenciát, annak sokkal inkább van köze a holokauszt mára ismert végkifejletéhez, mint a konferencia tényleges konklúziójához. A kilenc napos tanácskozást egynéhány konkrét javaslat –a Dominikai Köztársaság és Costa Rica hajlandó lett volna zsidókat több tízezres számban befogadni -, egy londoni bizottság felállítása, illetve számos további konferencia követte. Mindez ekkor még pozitívumnak tűnhetett: ugyan a németországi zsidóság – az év márciusától az osztrák zsidósággal kiegészülve – így is naponta szenvedett el atrocitásokat, de ne feledjük, hogy ekkor még hónapokkal a Kristályéjszaka, és évekkel a népirtás előtt járunk. Ez lehetett az oka annak, hogy Franklin D. Roosevelt amerikai elnök küldötte úgy vélte nyilatkozatában, hogy

„a lehető legnagyobb sikerrel végződött a konferencia”.2

Ezt azonban nem csak az amerikai delegált látta így (akinek nyilván kellemetlen lett volna azt mondani, hogy az USA-által gründolt konferencia semmi érdemire sem jutott), hanem egyes magyar-zsidó megszólalók is. Bár az Egyenlőség című neológ lap nem szentelt kiemelt figyelmet az eseménynek (saját tudósítójától az első riportot a 9. oldalon hozta az ügyben!), a konferenciát végső soron pozitívan látta. Az Egyenlőség egyetlen, a témában közölt címlapja készpénznek vette az összes, nyugatiaktól elhangzott humanitárius beszédet, egyedül a szavuk mellett kitartó két közép-amerikai országot nem idézve végül. A lap hasábjaira Gál Jenő zsidó parlamenti képviselő is írt: “Jóleső megelégedéssel regisztráljuk, hogy a konferencián nem képviseltette magát Magyarország és nem kért helyet a tanácskozó asztalnál a magyar zsidóság. Ez a felfogásunk magyar lelkiségünkből fakad és szigorú következetességet jelent magatartásunkban.” Gál ugyanis úgy vélte, hogy a hivatalos jelenlét azt a látszatot keltené, hogy a magyar zsidók külföldi hatalmak védelméért folyamodnak hazájukkal szemben.  A magyar megfigyelők – köztük Sós Endre zsidó író, későbbi közösségi vezető – szintúgy pozitívan értékelték a végeredményt.

S noha számos helyen állítják, hogy a nácik elégedettek voltak a konferencia „bukásával”, a Jewish Daily News Bulletin mégis úgy idézte a náci Angriffet – jellemzően a zsidó lap ötödik oldalán -, miszerint

Évian „tragikus kísérlet” volt.3

A német orgánum szavai logikusak, tekintve, hogy a német külügy álláspontja szerint a németországi „zsidókérdés” eleve német belügy volt, melybe semmilyen más nemzetnek sem lehetett beleszólása. A nácik egyetlen feltétel mellett lettek volna hajlandóak elfogadni a német zsidók kollektív „elengedését” – ez pedig az a forgatókönyv volt, mely szerint „minden zsidó vagyon Németországban központi” – német – „irányítás alá kerülne”. Ebbe az ekkor még radikális tételbe Nagy-Britannia berlini követe állítólag hajlandó lett volna belemenni, mondván, hogy a németországi zsidókérdés „kizárólag gazdasági probléma”. A követ ezzel szó szerint vette át Hitler technokrata pénzügyminiszterének, Hjalmar Schachtnak szóhasználatát, aki ugyanezekkel a kifejezésekkel írta le a németországi helyzetet. A világ országai – köztük Nagy-Britannia – azonban jobban is figyelhettek volna Schachtra. A szókimondása miatt a német külügy által is megrótt politikus az Éviani Konferencia előtt végigturnézta a nyugati országok londoni követségeit, s igen őszintén beszélt a német zsidóság jövőjéről. A holland követnek például azt mondta:

„Egyértelmű, hogy a zsidóknak nincs jövőjük Németországban, hogy ki lesznek űzve, és addig is, ha csak nem változik valami, nagyon rosszul fognak bánni velük”.4

*

Hogy Nagy-Britannia mégis így reagált, utólag beilleszthető a Hitlert engedményekkel kibékíteni akaró korabeli brit politikába. Az viszont már nyugtalanítóbb kérdés, hogy miért nem reagált erélyesebben a többi nyugati hatalom? A már fent idézett Jewish Daily News Bulletin egyik cikke további kellemetlen talányokra ad okot: a lap szerint

„a zsidó küldöttségek többsége jó hangulatban és reménykedve távozott Évianból”.

Hasonló híreket hoztak a palesztinai héber nyelvű lapok, a Davar, Ha’olam és a Ha’poel Ha’cair is. Gál Jenő fenti eszmefuttatása még érthető lett volna, tekintve, hogy a hazai zsidóság hivatalos vezetősége a numerus clausus óta a külföldi segítség hangos elutasításával próbálta meg demonstrálni magyarsághoz tartozását. (Noha a háttérben segítették a jogfosztást külföldről ostorozó megszólalókat)5

De vajon miért távoztak elégedetten Évianból a cionista küldöttek, akiket semmifajta hasonló asszimilációs kényszer nem korlátozott? Kérdéseinket sorrendben kezelve:

a nyugati hatalmak semmifajta sürgető veszélyt nem éreztek Évian és a „zsidókérdés” kapcsán.

Bár a konferenciát összehívó Egyesült Államok azon az állásponton volt, hogy „valamennyi ember előtt mindenképpen meg kell nyitnunk kapuinkat”, ám azt is belátta, hogy „egyetlen országot sem lehet megkérni, hogy még több bevándorlót fogadjon be”. Álláspontjában amerikai diplomáciai iratok szerint osztozott Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Svédország, Norvégia, Olaszország és Svájc is. (Utóbbi országnak pedig legnagyobb gondja azt volt, hogy a konferenciát a genfi tó francia oldalán, és nem pedig Svájc területén tartsák meg). S míg a konferencián a holland nagykövet azt a nézetet képviselte, hogy hazája századok óta „nagylelkűen otthont teremtett a hasonló menekülteknek”, a háttérben egészen más jegyzékek érkeztek a holland kormánytól Londonba. Egy 1938 novemberi memorandum szerint túl sok zsidó menekültről volt szó, akiknek ezért más országokba kellett volna távozniuk. Alig fél évvel a második világháború kitörése előtt pedig tisztázták, hogy csak azokat a menekülteket engedik be a továbbiakban, akik vízummal rendelkeznek más országokba, azaz csak átutazóként tartózkodnak majd Hollandiában. „A kormány arra jutott, hogy elértük a határt” Hollandiában – írta a londoni holland követség.6

Lord Winterton a brit küldöttség vezetője a konferencián

A napi politika láthatóan felülírta a zsidók mentésének ügyét: az 1937 óta feszült brit-ír viszony okán az Egyesült Államok eredetileg ki akarta hagyni Írországot a konferenciából. Az írek végül részt vettek, ám jelenlétükben nem sok köszönet volt: az egyik ír küldött állítólag egyszerűen azzal intézte el a zsidók szenvedésének ügyét, hogy az írek is épp ennyit szenvedtek, mikor az angolok az anglikán hitre próbálták téríteni őket, „és senki sem segített rajtunk”. A kelet-európai országok sem voltak sokkal megértőbbek. A volt osztrák kormány tagjai a németek és az angolok közötti megegyezésért lobbiztak, a lengyelek elutasították a konferencia ötletét a Népszövetség genfi gyűlésén tett felszólalásuk során,

a románok pedig mindössze annyit kértek, hogy ők is annyi román zsidótól szabadulhassanak meg évente, ahány zsidó születik az országban.

(Így effektíve mínuszba lökve a zsidó népszaporulatot az országban). A leginkább jellemző azonban az a náci német külügyi összegzés volt, mely szerint az amerikai, angol és francia diplomaták egymást győzködték, hogy valamelyik ország egyezzen meg a németekkel.7

Az ekkor már javában dúló palesztinai arab zavargási hullám ráadásul szintúgy rányomta bélyegét a konferenciára; például alig néhány hónappal a konferencia lezárása után is zsidóellenes pogrom tört ki Tibériásban. A korabeli sajtócímeket, melyek terrorról, dzsihádról és legyilkolt zsidó kisgyerekekről szólnak, emlékezetébe vésheti mindenki, aki a ’67-es izraeli területnyereségek (máshol: „megszállás”) számlájára írja az arab terror jelenségét.

A britek így hát – nem akarván tovább dühíteni a palesztinai arab lakosságot – eleve elzárkóztak minden olyan javaslattól, mely Palesztinát, mint a zsidó kivándorlás lehetséges célpontját említette volna.

Az amerikai követet hasonlóan úgy okították, hogy ha nem muszáj, ne hozza fel Palesztina kérdését. A törökök szintúgy nem akartak segíteni a zsidókon, amíg azok nem léptek vissza a zsidó állam létrehozásának tervétől: addig is csak a bécsi egyetem zsidó professzorainak voltak hajlandóak katedrát adni Isztambulban. Egy bécsi zsidó professzor, aki az egykori osztrák főváros zsidó közösségét képviselve jelen volt Évianban is, valóban külföldön tervezett tovább dolgozni: héthársi Neumann Henrik professzor azonban születési országát, Magyarországot fontolgatta. (A professzor végül, szerencséjére, az Egyesült Államokba ment).8

Myron Taylor amerikai küldött

*

Ám mint fentebb utaltunk rá, a nemzetközi zsidó szervezetek vezetői is megosztottak voltak Évian ügyében. A vita okát ismét a Palesztina-kérdés, azaz inkább az azzal szembeni brit averzió okozta. A konferencián részt vevő zsidó küldöttek – akiknek döntő többsége cionista volt – tisztában voltak a már előre bejelentetett brit állásponttal, mely szerint a Palesztinát birtokló Nagy-Britannia elzárkózott az alijázás növelésétől. Mindez nem lenne egyértelmű a zsidó vezetők emlékiratait olvasva. Golda Meir későbbi izraeli miniszterelnök-asszony haragjáról írt, melyet az után érzett, hogy végighallgatta a 32 meddő beszédet; Náchum Goldmann neves cionista diplomata arról beszélt, hogy a konferencia „botrányos és szégyenteljes volt”; Chajim Weizmann, Izrael későbbi első államelnöke pedig azt a frappáns mondatot fogalmazta meg, hogy

„a zsidók számára két részre oszlott a világ: azokra az országokra, ahonnan kiebrudalnak minket, és azokra az országokra, ahová nem engednek be.9

A fentiek tükrében érdekfeszítő elolvasni a Zsidó Ügynökség ügyvezetősége jeruzsálemi ülésének 1938. június 26-ai jegyzőkönyvét, mely elérhető a Központi Cionista Levéltárban. Itt ugyanis számos cionista politikus – köztük Jichak Grünbaum, Izrael későbbi első belügyminisztere, illetve maga David Ben-Gurion, a zsidó állam alapító atyja és első miniszterelnöke is – azon a véleményen volt, hogy ha az Éviani Konferencia nem fogadja el Palesztinát, mint a zsidó kivándorlás egyetlen legitim célpontját, akkor a cionista mozgalomnak egyáltalán nem szabad támogatnia a tanácskozást. Grünbaum maga úgy fogalmazott, hogy „az Éviani Konferencia hatalmas kárt okozhat nekünk: Erec Izrael” – azaz Izrael földje, Palesztina – „megszűnhet a zsidó kivándorlás célországának lenni . . .

Fennáll a veszély, hogy találnak valamilyen új országot, ahová a zsidó kivándorlás áramolhat. Meg kell védenünk az elvünket, miszerint a zsidó letelepedés csakis Erec Izraelben lehet sikeres”.

Grünbaum után egy orosz cionista, Menachem Ussziskin szólalt fel: mint mondta, az Éviani Konferencia „nagyon aggasztja”, és „hatalmas csapásként” tekint rá. Ben-Gurion pedig a feljegyzés szerint arról beszélt, hogy „attól fél, mint Grünbaum és Ussziskin, hogy ezen a ponton a konferencia nagy kárt okozhat Erec Izraelnek és a cionizmusnak”. Ben-Gurion reményét fejezte ki, hogy a konferencia nem fog döntéseket hozni, és csupán majd valamifajta bizottságot állít fel.10

Jichak Grünbaum

A jegyzőkönyv sorai összezavarhatják a szemlélőt, már amennyiben elsőre hitelt adott a fent idézett emlékiratoknak. Az igazság azonban az, hogy a fent idézett Golda Meir a tanácskozás egyetlen ülésén sem vett részt – ugyanis eleve a tanácskozások lezárulását követően érkezett a helyszínre -, Goldmann korabeli sajtónyilatkozatai szerint szintúgy elégedett volt a konferencia végeredményével, Weizmann pedig el sem ment a konferenciára, noha meghívást kapott rá. Miért ellenezték a konferenciát a korabeli cionista vezetők, és később miért állítottak mást?11

Talán az utóbbi kérdésre a legkönnyebb felelni: a holokausztot követően, mikor ezek a politikusok kiadták emlékirataikat,

kínos lett volna beismerni, hogy ők sem ismerték fel a soá fenyegető veszélyét.

Az előbbi viszont már összetettebb kérdés, és alapvetően a cionizmus egyik központi szellemi tételéhez kapcsolódik. A cionista mozgalom alapvető gondolata volt, hogy a zsidóság nem élhet a diaszpórában: számos cionista érvelt úgy, hogy amíg a zsidóság más népek között él, addig sosem lesz biztonságban. A cionista mozgalom vezetői tehát a más országokba való kivándorlásra félmegoldásként, rosszabb esetben az antiszemitizmus „exportálásaként” tekintettek. Az ő felfogásukban egyetlen válasz volt az antiszemitizmusra: a zsidó állam. S noha zsidó államra valóban szükség volt, a holokauszt minden korábbi borzalmon túltevő kataklizmáját ők sem tudták előre látni. Ha tudták volna, akkor talán beleegyeztek volna egyfajta „ideiglenes kivándorlási hely”, Max Nordau magyar születésű cionista szavaival: Nachtasyl, azaz „éjjeli menedék” koncepciójába – na, nem mintha bárki kérdezte volna a véleményüket. A cionisták Izrael állam létrejötte előtt nem rendelkeztek semmilyen hatalommal a zsidó nép sorsa felett, így elítélni sem lehet őket véleményük okán, mely vélemény is maradt.12

Még a zsidóság vezetői között is kevés akadt, aki valóban felfogta, mit is jelentett a náci Németország által jelentett veszély. A kevés kivétel közé tartozott Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij, az ekkoriban még marginális jobboldali cionizmus orosz-zsidó szellemi atyja. Zsabotyinszkij következetesen elutasította a brit alija-ellenes politikának való meghunyászkodást, és így örömmel csapott le arra a lehetőségre, hogy az Éviani Konferencia okán rávegye a világ vezetőit:

adják oda a zsidóságnak Palesztinát, és cserébe a cionista mozgalom ráveheti a Közép- és Kelet-Európai zsidókat a kivándorlásra.

A hágai holland Nemzeti Levéltárban megtalálható egy beadvány, melyet Zsabotyinszkij a londoni holland követségnek juttatott el: mint kérte, vessék fel a teljes német zsidóság és legalább félmillió kelet-európai zsidó kitelepítését Palesztinába, „és így számolják fel a jövőbeli antiszemita fejlemények veszélyét”. Tervével – mellyel bizonyítatlan állítások szerint Horthy Miklóst is megkereste – lehetőséget adott a holland kormánynak, hogy a zsidó nép hányattatott sorsán segítő kevés ország soraiba lépjen, ám mint más nyugat-európai országok, így Hollandia sem érdeklődött az ötlet iránt. A Zsabotyinszkij által alapított londoni cionista szervezet iratai között azonban még grandiózusabb terv is található: az Évian előtt egy hónappal készült jegyzék azt javasolta, hogy mivel a világ ezen pontjain a legnagyobb az antiszemitizmus veszélye, ezért

Közép- és Kelet-Európából 5 és félmillió, Észak- és Dél-Európából 850 ezer, a Közel-Keletről és Észak-Afrikából pedig 480 ezer zsidót kellene Palesztinába telepíteni, megelőzendő a helyzet eszkalálódását.

A szöveg ugyanúgy feliratkozott a „csakis Palesztina”-elvre, mint Ben-Gurionék, ám sürgető hangnemében és éleslátásában kétségkívül forradalmi volt. Mindössze valamivel több, mint 10 év kellett, hogy a memorandum által felsorolt összes zsidó közösség megtizedelődjön vagy elpusztuljon népirtás vagy kiűzetés által.13

Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij

Zsabotyinszkij tehát előre látta volna a második világháborút és a holokausztot? Nem teljesen: a második világháború kitörését Zsabotyinszkij nem tartotta elképzelhetőnek, hiszen még 1939 augusztusában – kevesebb, mint egy hónappal Lengyelország német lerohanása előtt! – is arról írt levelet nővérének, hogy „semmi esélye a háborúnak”. A holokausztot – vagy inkább egy soha eddig nem látott méretű zsidóüldözést – azonban igenis megjósolta. Alig egy hónappal az Éviani Konferenciát követően Zsabotyinszkij Varsóba utazott, ahol egy beszédében Éviánt bukásnak, Nagy-Britannia szégyenének nevezte, majd pedig így fordult lengyel-zsidó hallgatósága felé:

„Figyelmeztetlek titeket lengyel zsidók, kik a zsidóság koronája vagytok: katasztrófa közeleg . . . Kedves testvéreim, nem látjátok a vulkánt, amely rövidesen felöklendezi mindent felfaló láváját? . . . Mentse magát mindenki, amíg még van idő! És sajnos nagyon kevés időnk maradt”.14

*

A korabeli források és újságcikkek vizsgálata meglepő képet adhat az Éviani Konferenciáról. Ellentétben a későbbi értékelésekkel, az akkori résztvevők és szemlélők egyáltalán nem tekintettek egyetemesen negatív dologként a határozatlan végeredményre. Sőt, tekintve ideiglenes politikai céljaikat, egyesek éppen az eredménytelenségnek örülhettek. Az Éviani Konferencia tehát sokkal inkább volt a politikai tehetetlenség, az intrikák és a szűklátókörűség példája, mint az antiszemitizmusé – mely ugyan kétségkívül létezett a nyugati országokban is.

Nem szabad elfelejteni, hogy 1938 nyarán, még a holokauszt eseményei előtt jóval kevésbé lehetett érezni az európai zsidóságot fenyegető veszélyt (noha voltak kivételek, lásd Zsabotyinszkijt). Különösen érvényes ez a szempont a palesztinai cionista vezetőkre: ezek a politikusok, akik ekkor még vajmi kevéssé voltak tényleges hatalom birtokában, később aktívan vetették magukat a mentési munkálatokba. A holokauszt során Ben-Gurion a palesztinai ideiglenes nemzetgyűlésben (Va’ad Le’umi) szólalt fel, hogy a civilizált világ nyissa meg kapuit a zsidó menekültek előtt, Weizmann Auschwitz bombázását követelte, Grünbaum pedig személyesen vezette a Zsidó Ügynökség mentőbizottságát.

Mindez azonban a negyvenes években volt; ekkor pedig még 1938 júliusát írták. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia folytatták szigorú bevándorlás-politikájukat. Zsabotyinszkij forradalmi javaslatát elrakták a londoni holland követség iratainak egyik számozatlan, terjedelmes paksamétájába. Ben-Gurion tovább dolgozott az önálló zsidó állam építésén. Az Egyenlőség tovább hirdette az örök magyar-zsidó sorsközösség vágyálmát. Adolf Hitler pedig terjeszkedésének újabb fejezetét, Csehszlovákia bekebelezését tervezte.

Veszprémy László Bernát
történész és publicista, korábban a Szombat állandó külsős szerzője, jelenleg a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa
1 Argentína, Ausztrália, Belgium, Bolívia, Brazília, Kanada, Chile, Columbia, Costa Rica, Kuba, Dánia, Dominikai Köztársaság, Ecuador, Franciaország, Guatemala, Haiti, Honduras, Írország, Mexikó, Hollandia, Új-Zéland, Nicaragua, Norvégia, Panama, Paraguay, Peru, Svédország, Svájc, Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Uruguay, Venezuela.

2 Csató Mihály: Az eviani konferencia (1938. július 6-15.) korabeli dokumentumokban, cikkekben, tanulmányokban és könyvekben. In: Egyén és nemzet Európa történelmében. Budapest: Heraldika, 2009. Szerk. Strausz Péter, Zachar Péter Krisztián. 62-77, itt 70. 45. l. j. Csató tanulmánya felsorolja a releváns, ám szegényes magyar szakirodalmat és forrásokat is, melynek ismétlésétől itt eltekintünk. Lásd: Uo. 62. 1. l. j.

3 Százezrek sorsáról tanácskoznak a genfi tó partján. Egyenlőség, 1938. július 7. 9. (első riport); Gál Jenő: Evian után. Egyenlőség, 1938. július 21. 3.; Csató: Eviani konferencia. I. m. 74-75. (Soós); Nazi Organ Hits “Roosevelt’s Eviangelism”. Jewish Daily News Bulletin, 1938. július 15. 5.

4 Yad Vashem Archives (Jeruzsálem [továbbiakban YVA]), M.9/345. Linzi Zsidó Történelmi Központ iratai. 18-19. (német külügy álláspontja); Ua. O.65/26. Német külügyi iratok gyűjteménye, 1937-1938. 56. („minden vagyon”), 40. (brit követ), 44. (Schacht korábbi szavai). Nationaal Archief (Hága [továbbiakban NA]), Gezentschap in Groot-Britannie. 2.05.44. Inv. nr. 1150. Jegyzetek dr. Schachttal készült interjúról („egyértelmű”).

5 S. Bejt-Cvi: Ha’cijonut Ha’poszt-Ugandit be’masber ha’soa (Tel-Aviv, 1977), 151. (zsidó lapok [ivrit]); Veszprémy László Bernát: A numerus clausus fogadtatása a zsidó sajtóban, megjelenés előtt álló kézirat (numerus clausus elleni neológ háttér-diplomácia).

6 YVA, O.65/30. Amerikai külügyi iratok. 47. („valamennyi ember”), 42. (többi ország); NA, Gezentschap in Groot-Britannie. 2.05.44. Inv. nr. 1150. A holland kormány memoranduma a brit külügy részére, 1938. november 18.; Uo. A nagy-britanniai holland követség válasza ismeretlen számára, 1939. április 3.

7 YVA, O.65/30. Amerikai külügyi iratok. 44. (Írország); https://www.irishtimes.com/culture/culture-shock-in-saving-jews-from-the-nazis-hubert-butler-saved-ireland-from-shame-1.2076949 („senki sem segített”); YVA, O.65/26. 35. (osztrákok); Ua. O.65/35. Népszövetségi iratok. 17. (lengyelek); Ua. O.65/30. 42-43. (románok); Ua. O.65/26. 40. (egymást győzködték).

8 Terror Strikes Haifa. 23 Dead and 79 Wounded. The Palestine Post, 1938. július 7. 1.; Százezrek sorsáról tanácskoznak. I. m. (angol, török álláspont); YVA, O.65/30. 44. (amerikai követ utasításai); Prof. Neumann. Egyenlőség, 1938. július 14. 2.

9 A három emlékiratot idézi: Bejt-Cvi: Ha’cijonut Ha’poszt-Ugandit. I. m. 139, 396. (ivrit).

10 Central Zionist Archives (Jeruzsálem [továbbiakban CZA]). A Zsidó Ügynökség ügyvezetőségének jegyzőkönyvei, 1938. június 26-ai ülés. 6-7.

11 Ezekről lásd: Bejt-Cvi: Ha’cijonut Ha’poszt-Ugandit. I. m. 151, 395-396. (Goldmann, Meir); CZA. A Zsidó Ügynökség ügyvezetőségének jegyzőkönyvei, 1938. augusztus 21. 7. Arthur Ruppin felszólalása. (Weizmann).

12 Lásd NORDAU, MAX szócikk. In: A Historical Dictionary of Zionism. Szerk. Rafael Medoff, Chaim Waxman (Lanham, M. D.: Scarecrow, 2000). 102.

13 NA, Gezentschap in Groot-Britannie. 2.05.44. Inv. nr. 1150. Zsabotyinszkij levele Johan Paul van Limburg Stirum holland nagykövet részére; Zsidók a magyar társadalomban. Írások az együttélésről, a feszültségekről és az értékekről (1790-2012). Szerk. Komoróczy Géza (Pozsony: Kalligram, 2015), 1:52. (Horthy); Jabotinsky Institute (Tel-Aviv)G4-1/5. Új Cionista Szervezet londoni iratai. 152, 154.

14 Joseph B. Schechtman: Fighter and Prophet (New York: T. Yoseloff, 1956), 366. („semmi esélye”); Daniel Kupfert Heller: Jabotinsky’s Children: Polish Jews and the Rise of Right-Wing Zionism (Princeton, N. J.: Princeton University Press, 2017), 253. (Varsó).

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Facebook 0
Twitter
Tumblr
Email
WhatsApp