Kamu holokauszt múzeum egy Dohány utcai pincében

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

yi Zsuzsanna szerint a borzongás iránti ősi vágy erősebb, mint a józan ismeretszerzés igénye. Az egyre több turistát vonzó kis múzeumban ugyanis a marketing anyagok szerint Theodor Herzltől Adolf Eichmannon át Szenes Hannáig mindenki megfordult. 

Aki nem tudná, miről van szó, annak megpróbálom összefoglalni. Nem azért mert a Shoah Cellar érdemes erre, hanem hogy megkíméljem az érdeklődőket a meglehetősen drágán mért sokktól. Pontos árat nem tudok mondani, mert ahány ismerősöm csak lement, mindenkinek más volt a belépőjegyár (500-2000 Ft között), amiért cserébe egy fénymásolt cetli és a büdös pince élménye jár. Tárlatvezetéssel vagy anélkül.

A technikai kellékek mellett nemrégiben beépített Dexion-Salgó elemekből összerakott lépcső és pozdorja-lapokkal kialakított folyosó és fülkék vannak. A falakon körben és a falemezeken van a kiállítás, ami néhány roppant igénytelenül fénymásolt, körbenyírt cetlikkel teletűzdelt falat jelent. Amit a tárlatvezetés és a fénymásolt leaflet állít, az minden képzeletet felülmúl.

A marketing-anyagokban ugyancsak a „világ egyetlen, náci bunkerben megnyitott múzeuma”-ként nevezik meg a helyet, de a leaflet és a tárlatvezetés szerint sok egyéb is zajlott itt. Ez az épület és a pince volt a központja a 18. században alapított pesti gettónak, majd itt született 1860-ban Theodor Herzl, aki a Dohány utcai zsinagógában tartott bar micvó avatását követően itt a pincében fogyasztotta el az ünnepélyes családi vacsorát. Az első világháború sem múlt el jelentős, a pincét érintő történelmi momentum nélkül, itt ülésezett ugyanis az osztrák–magyar haderő parancsnoksága, majd 1944-ben a pince végre igazi náci bunkerré vált, ahonnan Adolf Eichmann és Kurt Becher irányították a deportálásokat. Ha ez még nem lenne elég, a leaflet szerint itt kínozták meg és végezték ki Szenes Hannát is. Ezek annyira nyilvánvaló baromságok, hogy kár is lenne a szót vesztegetni rájuk, ha nem lennének honfitársaink és pláne külföldi turisták, akik a megfelelő információk hiányában képesek mindezt elhinni.

A ház olyannyira nem volt a 18. századi pesti gettó központja, hogy sem a ház, sem az utca, sem a pesti gettó nem létezett még akkor. Gettó vagy zsidónegyed sem volt, csak ma hívjuk annak, és ez sem helyes, hiszen a korabeli összeírásokból nyilvánvaló, hogy a zsidó népesség mellett szép számban éltek itt mások is.

Theodor Herzl innen körülbelül négyszáz méterre született (kb. a Wesselényi utca végében lévő zebra helyén), de mivel igen jól ment az üzlet a papájának, amikor a bar-micvóját tartották a Dohány utcai zsinagógában, akkor az ünnepélyes vacsorát már nem az akkor még nem létező pincében, hanem a mai Vigadó téren álló elegáns Thonet-házban lévő lakásukban tartották.

A korabeli adminisztráció felületes ismeretével, vagy akár csak a józan paraszti észre támaszkodva is elég kacifántos ügy lett volna kibérelni a szenespincét egy magánbérházban Franz Conrad von Hötzendorf és stábja számára a zsidó hitközség székháza és a lányiskola között. Az meg végképp elképzelhetetlen, hogy Adolf Eichmann és stábja a Majestic szállóban (Karthauzi utca, Budán) berendezett kényelmes iroda helyett miért ült volna naphosszat az ablaktalan, levegőtlen pincében, a potenciális fertőzésekkel és hullahegyekkel teli gettóban. Szegény Szenes Hannát sem ennek a bérháznak a vízvezeték és csatornacsövei között, hanem a Margit körúti fegyházban kínozták meg és végezték ki, amint erre az ott álló emlékmű is emlékeztet. A pincében tálalt történelem itt ért véget, amikor én ott jártam, a nyár végén.

Miért van, aki ennyi baromságot elhisz? Miért nem kezd el gyanakodni, amikor sebtiben összehordott, elképesztően gagyi minőségben összetákolt valamiket lát? Miért nem fog gyanút, amikor bombasztikus hírként tálalják, hogy megtalálták Eichmann eredeti iratait, és arról sehol máshol sem olvashat, hallhat, csak egy büdös, nedves pincében nézheti meg egy mindennapi étkezőasztalra fektetve? A megborzongás iránti ősi vágy erősebb, mint a józan ismeretszerzés igénye? Ha szeretjük Budapestet, a történelmét, a kultúráját, nem kellene valami elemi minőséget számon kérni azokon, akik megpróbálják mindezt aprópénzre váltani? Nem kellene az ilyen közös múltunkat, halottaink emlékét meggyalázó szélhámosságokat azonnal ellehetetleníteni, számon kérni, érdektelenségbe fullasztani? Talán még nem késő elolvasni néhány alapművet, sétálni a városban, megnézni az emléktáblákat, helyszíneket, beszélgetni a nagyszülőkkel, s mindeközben kritikusan gondolkodni is. A zsidó tradíció egyik legszebb és legmegfontolandóbb hagyománya, hogy a halottakra tanulással emlékezik. Soha sem késő elkezdeni!

A teljes cikk itt olvasható.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp