Kádárék nagyon is számontartották, hogy ki a zsidó

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Magyarország és Izrael között nem mindig volt ennyire felhőtlen a viszony, ötven évvel ezelőtt, a hatnapos háború miatt ugyanis minden kapcsolat megszakadt a két ország között. A Kádár-rendszer ugyan nem kezdte üldözni a zsidókat, de azért nagyon is számontartották, hogy ki a zsidó.

Az Indexen jelent meg a héten egy érdekes cikk a keleti blokk és azon belül is Magyarország viszonyáról Izraelhez és az országban élő zsidósághoz. Az írás Kovács András új, egyelőre csak angol nyelven megjelent Communism’s Jewish Question (Zsidókérdés a kommunizmusban) című könyvére támaszkodva készült. A könyv ugyanis jórészt korábban nem publikált pártállami és állambiztonsági források alapján mutatja be a Kádár-rendszer „zsidópolitikáját”, így elég jó betekintést ad a témáról.

Izraeli tankok a hatnapos háborúban
Izraeli tankok a hatnapos háborúban

Mivel a Szovjetunió a hatnapos háború idején az arab országokat támogatta, ezért aztán Magyarország is ezt a politikát vitte, és 1967-ben megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Az országban élő, Izraelt támogató zsidók pedig egycsapásra gyanús elemekké váltak. Annak ellenére, hogy a Kádár-rezsim idején tabutémának számított a zsidó származás, az ország vezetését nagyon is érdekelte, hogy ki a zsidó, Kádárék 150-200 ezer körülire becsülték a zsidó származásúak számát Magyarországon.

Hogy akkoriban hogyan is nézett ki a zsidókhoz való viszonyulás, jól mutatja Kádár Jánosnak az MSZMP Politikai Bizottsága előtt tartott beszéde is 1967-ből:

„A párttagság bizonyos kisebb része – ne értsen félre senki – de bizonyos területen létező és nagy hatással bíró része nem kommunista módon viselkedett. S én ebből semmiféle faji dolgot nem akarok kihozni, és megértem, hogy nem mindenki előtt elég világos, ki az agresszor, a támadó, bizonyos aggodalmat meg lehet érteni, de ez nem jár együtt azzal az engedéllyel, hogy vitassák a párt és a kormány álláspontját ilyen döntő kérdésben, hogy ki mellett vagyunk, és ki ellen harcolunk…. Ezt én nem hagynám szó nélkül. Ez a mi rendszerünk életkérdése, hogy a párt intakt legyen és szilárd. És ha kevesebb lesz a párttag, az kisebb veszély, mintha ingadoznak. Ezt nem szabad tűrni és megengedni. …. Ha nagyon elszaporodnak ezek a tendenciák, rendszabályokat kell foganatosítani. Mert hogy mi jó állásokban hizlaljunk embereket, akik kritikus helyzetekben így lépnek fel, az nem engedhető meg!”

Ebben a beszédben Kádár azokra az Izrael-barát hangokra hívja fel a figyelmet, amelyek nem illenek a párt által diktált irányvonalba. A cikk megjegyzi, hogy a Kádár szavaiban is némiképp tetten érhető bújtatott antiszemitizmusnak és a kódolt zsidóellenességnek megvolt a hagyománya a baloldali rezsimekben. Magyarországon ugyan nem volt olyan durva ‘anticionista’ kampány, mint mondjuk Lengyelországban, de, a hatnapos háború után a zsidó származásúak lojalitását azért sokszor megkérdőjelezte a hatalom. A magyar belügyből, a Külügyminisztériumból és a hadügyi vezetésből is távolítottak el ezért zsidó származásúakat.

„A cionizmus jellemzője az antikommunizmus, a szovjetellenesség, a nemzetközi imperializmus kiszolgálása, a kapitalista Izrael dicsőítése, a zsidók felsőbbrendűségének hangoztatása és a zsidók Izraelbe csalogatása” – olvasható egy 1967-ből származó állambiztonsági iratban. Érdekesség, hogy egy Salom fedőnevű titkosszolgálati akcióból 1968-ban bírósági ügyet is csináltak, amelynek végén két rabbiképzős diákot ítéltek el és börtönöztek be „cionista tevékenység” címén. A valódi cél azonban Scheiber Sándor eltávolítása volt, mivel a rabbiképző vezetője nagy szellemi tekintélynek, a függetlenség őrének számított, akire ezért ügynökök hadát állították, többek között a Dohány utcai zsinagóga rabbija jelentett róla.

Az Izraellel való komolyabb kapocslatfelvételre ezután még vagy húsz évet kellett várni, de mivel a nyolcvanas évek eleji, államcsőd közeli helyzetben minden pénzforrásra szükség volt, így hirtelen már Izrael is jó partner lehetett. A „nemzetközi zsidó tőke” bevonása mondjuk elég felemásra sikeredett, hiába próbált akkoriban Simon Peresz húsz amerikai-zsidó üzletember bevonásával 300 millió dolláros befektetési csomagot összehozni, az üzlet nem alakult a legkedvezőbb módon. A diplomáciai kapcsolat megújulása pedig csak a rendszerváltás környékén valósulhatott meg, ekkor járt itt 1988-ban Jichák Samir, és ez volt Netanjahut megelőzően az utolsó olyan alkalom, hogy izraeli miniszterelnök Magyarországra látogatott.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp