Következik: 

Svát 11, 5779 · 2019. január 17, csütörtök
Menu

Miért van olyan sok magyar zsidó olimpiai bajnok?

A zsidó test Magyarországon is csenevészként, gyávaként és férfiatlanként él(t) a fejekben. A zsidókat afféle könyvmolynak, okostojásnak, kockának (volt) szokás elképzelni. Idehaza mégis mindenki jól tudja, hogy rengeteg a híres zsidó sportoló a holokauszt előtti magyar sporttörténet aranykönyvében.

„Melyik a világ legrövidebb könyve?” „A zsidó sportlegendák.” E szakállas amerikai poénnal Magyarországon aligha lehet elkezdeni egy zsidó sportolókról szóló cikket. Pedig élnek ugyanazok a sztereotípiák.

Az asszimilációs magyarázat

Mivel szokás magyarázni a sztereotípiákhoz képest feltétlenül meghökkentő zsidó sportsikereket? A kutatók asszimilációs magyarázatot adnak rá. Ha szabad így mondanom, a pályán elért eredményeket magyarságteljesítménynek tekintik.

Hajós Alfréd
Hajós Alfréd

Szabó Lajosnak, a Sportmúzeum igazgatójának megállapítása jellemző: „talán (…) az asszimilációs akarat (…) az oka a magyar zsidó sportemberek világraszóló sikereinek”. Alighanem Hadas Miklós és Karády Viktor fejtette ki a tételt legalaposabban. Futball és társadalmi identitás című cikkükben a zsidók által elért sporteredményeket „az asszimilációs társadalmi szerződés történelmi sikerének bizonyítékaként” ábrázolják. Azt írják, „rendkívül jellemzőnek tekinthetjük (…), hogy a sport nemzetközi erőterében a magyar érdekeket és kompetenciákat gyakorta éppen a bizonyítási kényszerük által serkentett allogén (értsd: nem »ősmagyar«) társadalmi csoportok képviselik a leghatékonyabban”. Erre példaként említik, „hogy 1896-ban, az első újkori olimpián az első két magyar aranyérmet szintén egy zsidó származású sportoló (úszó, atléta és futballista), Hajós Alfréd nyeri”.

A zsidó sportsikereknek tehát, különösen az olimpiaiaknak, amelyekről írni szeretnék, az a kizárólagos értelmezésük: az termelte meg őket, hogy a zsidót nemzetbe fogadásának bizonytalansága, testének lebecsültsége, magyarsága igazolásának lehetősége fokozott erőfeszítésekre késztette, pluszhajtóerőt jelentett neki a sportpályán. Munkált benne az asszimilációs bizonyítási vágy.

Ez szép, meggyőző, szóval igen vonzó érvelés. Ha azonban alaposabban megfontoljuk, vannak problémák vele. Az asszimilációs magyarázat inkább csak egy logikus feltevés, mintsem empirikusan kipróbált tétel: jól illeszkedik a modern zsidó társadalomtörténet szokványos elbeszélésébe, és főképp nincs forgalomban alternatív magyarázat. Itt az ideje, hogy ellenőrizzük a tézist, újragondoljuk a zsidók olimpiai szereplését, méghozzá ezúttal a testnevelés-órai zsidó-nem zsidó versengéshez képest.

A zsidó érmesek száma

Az első probléma az elmélettel az: igazából nem olyan biztos a tudásunk arról, hogy „a magyar olimpiai sikerekből a zsidóság messze társadalmi súlya fölött” részesedett, mint azt a szakirodalom érzékelteti.

Egyfelől úgy látom, nem tudjuk pontosan, hány olimpiai érmet is szereztek a zsidók. A különböző listák ugyanis bájosan eltérnek egymástól. Vegyük példának a szempontunkból talán legérdekesebb olimpiát, az 1936-os berlinit, tehát a Harmadik Birodalom ­olimpiáját. ­Andrew Handler hat, magyar színekben aranyérmet szerző zsidó sportolót sorol fel. A Wikipédia vagy Reményi Gyenes István magyar zsidó arcképcsarnoka ellenben ötöt. George Eisen adatgyűjtése már csak négyet. A széles körben megbízhatónak tekintett Encyclopaedia Judaica második kiadásának – első látásra is megkérdőjelezhető pontosságú információkat, hadd ne mondjam: marhaságokat közlő – Olympic Games címszava hármat. És nem kell sokat keresgélnünk a neten ahhoz, hogy olyan felsorolást találjunk, amely csak egyet.

Az eltérések összesítésben is érzékeltetik hatásukat. A holokauszt előtt a nyári és téli olimpiákon a magyar egyéni aranyak 31 százalékát szerezték zsidók a Wikipédia szerint, 27 százalékát Eisen szerint, 23 százalékát az Encyclopaedia Judaica szerint. Eisen lajstroma alapján az ezüstök 10 százaléka, míg a bronzérmek 20 százaléka került zsidók nyakába. Az Encyclopaedia Judaica szerint viszont az ezüstöknek mindössze 5 százaléka, míg a bronzoknak csak 10 százaléka.

Miből adódnak a különbségek? Bizonyára vannak definíciós nehézségek. Most mégis megkímélem az olvasót attól, hogy felmondjam, hányféleképp lehet valakit zsidóként azonosítani. Vagy az olyan problémák taglalásától, hogy az úgymond félzsidók fél aranyát a keresztényekének számítsuk-e. A probléma ugyanis, meglátásom szerint, már ez előtt kialakul. Nem találtam ugyanis olyan publikációt, amely rendesen adatolná a magyar olimpikonok zsidó mivoltát, amelyben anyakönyvi bejegyzésekkel, más dokumentumokkal alátámasztva derül ki, kicsoda és – ha mondhatom így – mennyire zsidó. Úgy látszik, hallomásszerű adatokról van szó. Másfelől az sincs tisztázva, mihez kellene mérnünk a zsidó olimpiai érmesek számát, így nem is tudhatjuk megítélni, tényleg olyan magas-e ez a szám. A holokauszt előtt az ország lakosságának mintegy öt százaléka volt zsidó vallású. Ehhez képest a zsidók látványosan felülképviseltnek tűnnek a sikeres élsportolók közt, ennél nyilvánvalóan magasabb volt a részesedésük az érmekből. Erre azonban a zsidók asszimilációs bizonyítási vágya önmagában nem ad kielégítő magyarázatot, hanem azt részben vagy egészben a zsidók társadalmi helyzetének más jellegzetességei termelték.

Először is, annak idején az élsportolás alapvetően városi, sőt világvárosi jelenség volt. A zsidóság márpedig erősen urbanizált volt, különösen Budapesten képezték jelentős hányadát a lakosságnak az izraeliták (a minket érdeklő olimpiák idején a népesség negyedét-ötödét). Ehhez képest nem is olyan megdöbbentő a zsidók olimpiai szereplése, ez máris megokolhatja vagy jelentős részben magyarázhatja a minket érdeklő jelenséget. Másodszor, az élsportolás, legalábbis amíg az amatörizmus eszményét komolyan vették, a jómódúak passziója volt, hiszen csakis azok mozoghattak, akiknek rendelkezésükre álltak fölös kalóriák és órák. A zsidók márpedig felülképviseltek voltak a tehetősek között. Harmadszor és legfőképp, a zsidó érmesek számát ahhoz kellene hasonlítani, mekkora hányada volt zsidó az igazolt sportolóknak. Márpedig erről, ha nem tévedek, az égvilágon semmit sem tudunk.

Kárpáti Károly
Kárpáti Károly

Összességében nem tűnik minden kétségen felül állónak, hogy a zsidók annyian vannak az érmesek között, mint vélni szoktuk, és ha mégis, pláne nem biztos, hogy ez annyira meglepő, különös jelenség, mint amilyennek az asszimilációs magyarázat feltételezi. Pontosabban ez csak a zsidó testre vonatkozó sztereotípiákhoz képest biztosan váratlan.

Mit tehetünk ilyen körülmények között? Azt, hogy a bizonytalansági tényezőket komolyan vesszük. Egyrészt ezúttal akkor fogalmazunk pontosan, ha a megmagyarázandó jelenséget kellőképp homályosan írjuk körül: sok volt a roppant sikeres zsidó sportoló a holokauszt előtti Magyarországon, de azt nem mondanám meg, hogy pontosan mennyi. Másrészt le kell szögeznünk, hogy az adatsorok önmagukban semmi olyasmit nem mutatnak, ami előírná, hogy a zsidó sportolók eredményességének okát a zsidóság különleges sportolási igyekezetében, sajátos, sportpályán érvényesülő szellemiségében, tehát például az asszimilációs bizonyítási vágyban fedezzük fel. A zsidó részesedés az érmekből ugyanis nem feltétlenül váratlan a zsidóságnak a társadalmi struktúrában elfoglalt helyéhez képest.

Zsidók a tornateremben és az olimpián

Az asszimilációs magyarázattal még egy nagy probléma van, és ebből az ellenérvből igyekszem kifejteni saját tételemet. Amikor ez az elmélet az asszimilációs bizonyítási vágyat fedezi fel a zsidók sportbeli érvényesülése hátterében, elfelejt figyelembe venni egy kényelmetlen tényt. Megfeledkezik arról, hogy ebben az országban a zsidók a testi versengésben folyton, mégpedig súlyos vereségeket szenvedtek. Sportban a zsidókat a keresztények hétről hétre tönkreverték. Ez a zsidó kudarc méghozzá alaposan dokumentált. Karády Viktor kutatásai tárták fel, hogy a zsidók a magyar iskolarendszerben a testgyakorlásórán csúnyán leszerepeltek. Az izraelitáknak ugyanis jelentősen rosszabbak voltak az osztályzataik, mint a keresztény diákoknak a dualista korszaktól, tehát a kötelező testnevelés bevezetésétől egészen a holokausztig. Ez a körülmény első látásra feltétlenül ellentmondásban van az asszimilációs vágyon alapuló zsidó sportsikeresség tételével. Az ellentmondást valahogy fel kell oldanunk.

Legyen a kiindulópontunk a feledhetetlen tételmondat a társadalmi érvényesülésről egyik miniszterünktől: „aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”. Aki meg vitte valamire, az annyit. Nos, kétségtelenül ez mindannyiunk erkölcsi ideálja. Jó lenne, ha így lenne. Ám soha nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban így van. A társadalmi érvényesülés ugyanis – fájdalom – olyasmi, amit nem elég kiérdemelni, sőt erre akár egyáltalán nincs is szükség, hanem odaítélik, mindig mások döntésein múlik. A jó állás megszerzéséhez kell egy főnök. Az üzleti sikerhez vevők. A kitűnő bizonyítványhoz egy tanári kar. A teljesítményeket tehát mindenkor a társadalom ruházza fel jelentéssel, és soha sincs biztosíték arra, hogy nem elfogultan, részrehajlóan, pártosan vagy ahogy a Biblia sokkal szebben mondja: személyválogató módon ítél valakit sikerre vagy kudarcra. A boldogulás egy társadalomban pontozásos sportág.

Szerencsére azonban a legtöbb sportág nem pontozásos. A sportpálya az egyetlen hely a társadalomban, ahol mód van produkcióink tervezhetően tárgyilagos összemérésére. Belegondoltak már, miért lelkesedünk annyira a sportért? Mert a sport az egyetlen terep a társadalomban, ahol teljesítményeink beárazása tervezhetően igazságosan zajlik, egyedül itt valósul meg tudhatóan az erkölcsi ideálunk.

Hogy miért vélem így? Gondoljuk meg, a legtöbb sportban nem az győz, akit a bíró jobbnak ítél, hanem az, aki az adott szabályok keretei között – szimbolikusan – végez ellenfelével: túljuttatja a labdát a gólvonalon, kiüti a másik bokszolót, elsőnek éri el a célszalagot, messzebbre ugrik a többieknél. Játékvezető persze ezekben a sportágakban is van. De őt csak pongyolaságból nevezzük bírónak is. A játékvezető szerepe csupán rendfenntartói (na persze némi csalási lehetőséggel megfejelve), nem pedig értékelői. Nincs az a megbundázott játékvezető, akinek módja lenne gólt ítélni, ha az általa előnyben részesített csapat nem gyömöszöli valahogy a hálóba a labdát, aki befújhatna egy tizenegyest, ha az az együttes, amelyik javára elfogult, nem jut el az ellenfél tizenhatosáig. A sport az érdemelvűség kicsiny szigete a részrehajlás világóceánján.

Innen már könnyen beláthatjuk, mi a különbség a tornaórán és az olimpián folyó versengés között. Az olimpiai sportok döntő többségének eredménye objektív, az éremtáblázat teljesítménykülönbségeket fejez ki. A tornaórai versengés ellenben a sporton kívüli világban és a pontozásos sportágakban folyó rivalizálásra hasonlít, amennyiben a tornatanár osztályzataitól függ az eredmény, tehát az nem szükségképpen a teljesítmények egyszerű kifejeződése, mert a személyválogatás közbeszólhat.

Két lehetőség adódik. Az első az, hogy azt találjuk, a tornatanárok igenis pártatlan bírók voltak, tehát amíg a zsidók jól szerepeltek az olimpián, tényleg rosszul „muzsikáltak” a tornaórán. Erre magyarázatot adhat, ha kissé finomítunk az asszimilációs megokoláson a következőképpen: a tornateremben az asszimilációs bizonyítási vágy ereje jelentéktelen(ebb) volt. Ellenben az olimpián jelentős pluszt jelentett a zsidó élsportolóknak, mert ott – a tornaórával ellentétben – nemzeti színekbe öltöztetve tehették közszemlére kidolgozott testüket, azt a nemzet javára mozgathatták, a nemzetnek szerezhettek ezzel dicsőséget, és a nemzet előtt bizonyíthatták, hogy testük többé nem egy gyönge zsidó, hanem egy vitéz magyar daliás teste.

A második lehetőség az, hogy azzal szembesülünk: a tornatanárok bizony részrehajlóak voltak, méghozzá az „értelmes, de satnya testű zsidó” sztereotípiája zavarta meg észlelésüket, vagyis előítéletességük folytán nyamvadtabbnak, lassúbbnak, ügyetlenebbnek ítélték a zsidókat, mint amilyenek valójában voltak. Ha így volt, akkor azért vagy azért is szerepeltek a zsidók sokkal jobban az olimpián, mint a tornaórai értékelésben, mert az olimpián hiába vehette körül őket akár éppoly előítéletes közeg, mint a középiskolákban, az ott nem hátráltatta őket, hiszen a sportpályán tárgyilagosan dőlt el, hányadik helyezést érnek el.

Bizonyítási vágy?

Hogyan deríthetnénk ki, igazságos bíró volt-e a tornatanár? Alapötletem egyszerű: mérjük meg, mekkora volt a teljesítménykülönbség a tornaórán zsidók és keresztények között, aztán figyeljük meg, ennél nagyobb volt-e az eltérés a két fél tornaosztályzatai között. Azt kell megvizsgálnunk, indokolta-e valós teljesítménykülönbség a teljesítményekről alkotott ítéletek közti különbséget.

Az első öt olimpia idején, tehát az első világháborúig több magyarországi középiskola értesítője közölt ún. erőmérési táblázatokat. Ezeket a tornatanárok készítették az év eleji és végi felmérés alapján. A táblázatok rögzítették többek közt azt is, mennyit voltak képesek elvégezni az egyes diákok különböző gyakorlatokból, rendszerint húzódzkodásból, tolódásból és sarkazásból. Ezeknek az eredményeknek a súlyozott átlagát erőpontértéknek nevezték. Ebből következtethetünk a diákok teljesítményére. Az értesítők közlik a diák testgyakorlásból kapott érdemjegyeit is, azaz a tanárnak az egyes tanulók teljesítményéről alkotott ítéletét. És ugyaninnen feltárhatjuk a felekezetüket is. Minden rendelkezésre áll a mérés végrehajtásához, amit hét gimnázium teljes diákságán végeztem el.

Elek Ilona és Kabos Endre
Elek Ilona és Kabos Endre

A számítás részleteiben nem szükséges elmerülnünk. Legyen elég annyi, hogy számos bonyodalom adódott. Ki kellett derítenem például, nem csupán azért jártak-e pórul a zsidók a tornaórai osztályzáskor, mert ők jobbára nem pórok, hanem aszfaltbetyárok voltak. Utánajártam tehát, hogy a keresztény–zsidó tornaórai egyenlőtlenség hátterében vajon nem „tökös parasztgyerekek” és „városbéli puhányok, nyavalyások” eltérő fizikai adottságai álltak-e. Az is felmerült, vajon nem az hozott-e sikert a keresztényeknek, hogy nem ettek se sokat, se keveset, azaz normális tápláltságúak voltak, míg a jómódú, túlevő zsidókat földhöz szegezték zsírpárnáik, amikor húzódzkodni kellett volna.

Ám mindezek a bonyodalmak nem akadályozzák meg, hogy kinyomozzuk: vajon a zsidók és keresztények közti teljesítménykülönbség vagy a tanári részrehajlás okozta-e, hogy a zsidók sokkal rosszabb osztályzatokat kaptak tornából. Az alkalmazott statisztikai módszer alapelve a következő volt: úgy puhatoltam ki, semlegesen ítélkezett-e a tornatanár, hogy megfigyeltem, vajon az azonos teljesítményt nyújtó zsidók és keresztények osztályzatai között észlelhető-e különbség. Az érdekelt tehát, rendre rosszabb tornajegyet kapott-e egy zsidó, mint a vele egyformán produkáló keresztény, mert ha igen, az csakis a teljesítmények személyválogató elbírálása miatt lehetett.

Nézzük az eredményeket! A tornatanárok öt gimnáziumban rendre alulbecsülték a zsidó test teljesítményét, a zsidók korántsem voltak olyan rossz tornászok, mint amilyennek a tanárok ítélték őket. A zsidók és keresztények közti ­osztályzati különbség döntő hányadát, tudniillik háromötödét-négyötödét, azaz jellemzően negyed osztályzatot, a puhány zsidókról és edzett keresztényekről szóló fantáziálás termelte. Mindez attól függetlenül megfigyelhető, az ország mely részében feküdt a megvizsgált gimnázium, ki volt a fenntartója, a diákok túlnyomó többsége katolikus vagy protestáns volt-e, a zsidók többsége a városban ortodox, neológ vagy status quo volt-e. Sőt az előítéletesség egyáltalán nem csak a zsidókkal szemben nyilvánult meg. Ahol volt jelentős protestáns vagy katolikus kisebbség, ott őket is alulértékelték. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a zsidók igenis rosszabb tornásznak bizonyultak ebben az öt gimnáziumban, csak nem annyival, amennyivel rosszabb jegyet kaptak.

Szerényebb produkciójuk az osztályzati lemaradásuknak csak kisebb hányadát magyarázza. Logikus értelmezés lenne legalább azt, hogy a zsidók a tornateremben kicsivel rosszabb sportteljesítményt nyújtottak a keresztényeknél, annak betudni, hogy az élsportban erősebben fűtötte őket az asszimilációs bizonyítási vágy, mint tornaórán. Ám a maradék két gimnázium adatai ellentmondani látszanak ennek. Ezekről a tornatanárokról az derült ki, hogy nem ítélkeztek részrehajlóan. Igen ám, de ezekben a középiskolákban nemcsak a tanári elfogultság volt zérus, hanem a zsidó és keresztény diákok közötti teljesítménykülönbség is. Ott volt tehát csakis eltérés a produkciók között, ott voltak csak rosszabb tornászok a zsidók, ahol szembesülniük kellett az előítéletességgel. Ez a nyom, ha nem is bizonyítja, de mindenesetre arra utal, hogy a zsidó vallásúak tornaosztályzati hátrányának kisebb, teljesítménylemaradással indokolt hányadáért is a részrehajlás felelhetett mint önbeteljesítő jóslat.

Úgy tűnik, ahol a tornatanár gyengének feltételezte a zsidókat jó előre, ott valamelyest azzá is lettek, mert belátták erőfeszítéseik hiábavalóságát, és a fekvőtámaszozás helyett inkább az atomfizika időszerű kérdéseinek megválaszolására irányították figyelmüket, a tornaórai vetélkedést pedig feladták.

Milyen értelmet nyer ezeknek az eredményeknek a fényében a zsidók jó olimpiai szereplése? Azzal, hogy a zsidó olimpiai érmeket a hétköznapok zsidó testi kudarcaihoz képest vizsgáltuk, arra sikerült rávilágítani, hogy igazából nem a zsidók olimpiai szereplése igényel magyarázatot, hanem tornaórai leszerepelése. A középiskolák tornatermében történt valami különös: ott az izomgyenge zsidó – tanári előítéletesség formájában megjelenő – közképével is meg kellett küzdeniük a zsidóknak. Így jó olimpiai szereplésük a rossz tornaóraihoz képest annak folyományának tűnik, hogy a sportpályán a fantáziák a zsidó atléta testének alsóbbrendűségéről nem gátolhatták érvényesülésüket, mert csakis érdemeiktől, azaz edzésmunkájuktól, tehetségüktől, na meg persze szerencséjüktől függött a siker. Így szerezhetett aranyat az 1936-os berlini olimpia horogkeresztes zászlóerdejében Kabos Endre kardvívó vagy Kárpáti Károly birkózó.

Zárszó

Vizsgálatom végeredménye tehát nem elégíti ki a lelkes magyar hazafiak fülledt vágyait. A tornaórai versengés megfejtésének fényében úgy látszik, a zsidó olimpikonok eredményességét nem mindent legyőző magyarosodási óhajuk okozta. De nem kedvez a büszke zsidóknak sem, hiszen nem az derült ki, hogy a zsidók másoknál keményebb legények voltak. Antiszemita honfitársaim világképébe meg pláne nem illik bele, amit leltünk. A zsidó olimpiai szereplés ugyanis nem tűnik a várhatónál nagyobb és ezért antiszemita szempontból aggasztó, túlzott zsidó térnyerésnek. Végkövetkeztetésem azonban, azt hiszem, jó hír minden embernek. A nyomok alapján az a hihető magyarázat a zsidók olimpiai eredményeire, hogy a zsidó test épp ugyanarra volt képes, mint a nem zsidóké.

A szerző történész

(Ez a cikk eredetileg a Népszabadságban jelent meg október elején. Amikor még volt Népszabadság.)

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook 0
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp