Következik: 

Svát 14, 5779 · 2019. január 20, vasárnap
Menu

Zsidó borkereskedők és bortermelők Tokaj-hegyalján

Mivel az édes hegyaljai boroknak (aszú, máslás, szamorodni) Szilézia és Poroszország mellett Lengyelország és Oroszország volt a felvevő külpiaca, a 17. századtól Krakkóból, Lembergből, Lublinból, Tarnowból stb. gyakran jártak zsidó kerekedők bort vásárolni Hegyaljára. Megjelenésük egyik legkorábbi dokumentuma a kassai polgárok 1609-ben kelt, Abaúj vármegyéhez írott levele.

A lengyelországi vásárlókat és fogyasztókat legfőképpen az aszú érdekelte, amelynek feldolgozási feltételeit Hegyalján már 1655-ben meghatározták – ezt a borfajtát nagy tételekben lehetett eladni nekik. A zsidó kereskedők intenzív üzleteket bonyolítottak a Hegyalján, ahonnan Bártfát és Késmárkot érintve a Dunajec, a Poprád és a Visztula folyókon szállították a hegyaljai bort a Lengyel Királyságba. A 18. század második felétől a külhoni kereskedők mellett a borvidék mezővárosaiba mind nagyobb számban beköltöző zsidók is nagy és egyre növekvő szerephez jutottak Tokaj-Hegyalja szőlőművelésének, de különösen borkereskedelmének fellendítésében.

Északkelet-Magyarországon a feudális viszonyok között a korcsmabérlés és szeszfőzés mellett a borkereskedés adta a zsidóság egyik legfontosabb megélhetési forrását. Ők mérték ki a helyszínen a nagybirtokok borát, illetve forgalmazták azt a borvidéken kívülre. A régióban megtelepült zsidók túlnyomó többsége a 18–19. század folyamán bérlőként – vagy azok alkalmazottjaként –, esetenként már önálló birtokosként, valamint kereskedőként tett szert jövedelemre. A kereskedők között még a 19. század utolsó harmadában is az állandó üzlettel nem rendelkező házalók voltak döntő többségben.

A 18. század második felétől a magyarországi zsidó kereskedők is nagy mennyiségben szállítottak bort Hegyaljáról a Lengyel–Litván Unió és az Orosz Birodalom városaiba. Ennek az áruforgalomnak az irányítói hosszú ideig a „görögnek” nevezett balkáni – az Ottomán Birodalomban honos, keresztény vallású görög, délszláv, román, örmény, albán – kereskedők voltak, s mint nem magyar származásúakra a tiltó rendelkezések hosszú ideig ugyanúgy vonatkoznak rájuk, mint a zsidókra.

A század végétől azonban a rendi-nemesi társadalomba beilleszkedő, a kereskedéssel egyre inkább felhagyó „görögök” néhány évtized alatt tért vesztettek, és a borkereskedésben (is) a vezető szerepet a régióban mind nagyobb számban betelepülő, a szabad kereskedelmet hirdető kapitalizmus előhírnökeként megjelenő zsidóság vette át. Gazdasági súlyuk megnövekedését jól mutatja, hogy a 18–19. század fordulójától a különböző szabályozó rendelkezésekben már önállóan, a más jogállású „görögök”-től függetlenül szerepelnek.

Ellentétben a görög kereskedőkkel, akik tevékenységüket elsősorban nem az ingatlanok megszerzésére alapozták, a zsidók folyamatosan törekedtek szőlőterületek és borospincék tulajdonjogára, részben éppen a görögök szőlőit megvásárolva, és közvetlenebbül, több szálon kapcsolódtak a mezőgazdasági termelés különböző ágazataihoz. A zsidók nemcsak kereskedőként, hanem árendásként is aktívan jelen voltak a borvidéken. A 19. század végére jelentős mértékben béreltek uradalmi szőlőket, a régió összes földbérletének 20-30%-a zsidó befektetők kezében volt.

A 18–19. század fordulóján a zsidók többféle kapcsolatban is álltak, állhattak a tokaj-hegyaljai szőlővel és borral. Voltak akik szőlőparcellákkal rendelkeztek, azt művelték vagy inkább vincellérrel megműveltették, s pincéjükben nagy mennyiségű bort tároltak, aszúbort, sőt esetenként eszenciát is készítettek. Nagyobb számban voltak részben helyi, részben lengyelországi borkereskedők („kupecek”), akik szőlővel ugyan nem, de pincével már sok esetben rendelkeztek. A harmadik csoportot a faktorok alkották, akik a termelők/eladók és a térben távoli fogyasztók közelében működő kereskedők között közvetítettek. A faktorok többsége helyben élő zsidó volt, mivel a közvetítéshez nagy helyismeretre s nem utolsósorban helyi kapcsolatrendszerre volt szükség.

A legtöbb faktor korcsmát is működtetett, hiszen az idegenből érkező borkereskedők oda tértek be, ott szálltak meg. A faktorok elleni ismétlődő panaszok lényege az volt, hogy ezek a közvetítők többnyire nyomott áron vásárolták fel és értékesítették tovább a borokat, ráadásul mind az eladónak, mind a vevőnek jutalékot számoltak fel. Megesett az is, hogy a faktorok idegen, rosszabb minőségű borokat hoztak a borvidékre, s azt értékesítették hegyaljaiként. Nem csoda, hogy tevékenységüket már a 18. század végétől a vármegyei és városi hatóságok – főként a legértékesebb aszúborokat illetően – a borminőség védelmére hivatkozva ismételten korlátozták, illetve szigorúan szabályozták (1826, 1830, 1835).

A 18. század elejétől – számottevő mértékben csak a század második felétől – kisebb-nagyobb zsidó gyülekezetek alakultak a térségben, többnyire ott, ahol a kereskedelem és a forgalom a legnagyobb volt. A szűkebben vett Hegyalján a szőlőtermelő birtokok közelségében: zsidó árendátorok (kisebb regálék – pálinka- és sörfőzés, korcsma, fogadó, mészárszék – haszonbérlői) éltek Abaújszántón, Bodrogkeresztúron, Erdőbényén, Mádon, Olaszliszkán, Tarcalon, Tállyán, Tokajban, Tolcsván stb. 1759-ben 585 volt a Tokaj-Hegyalja mezővárosaiban és falvaiban élő zsidók száma, 1770-ben 895, ami a borvidék összlakosságának mintegy 2-2,2%-át jelentette. (A II. József által elrendelt népszavazáskor egész Zemplén megyében 3%-ot regisztráltak.)

A hegyaljai zsidóság társadalmi-kulturális szerkezete nem volt homogén. A vagyoni, vallási differenciáltság mellett hosszú ideig a származási különbség is megosztotta. A betelepülő zsidók korai rétege legfőképp Cseh- és Morvaországból, valamint Sziléziából származott, ahonnan III. Károly „családi törvénye” miatt – a zsidó családokból csak egy-egy fiú házasodhatott – sokan vettek vándorbotot a kezükbe.

Az első bevándorlási hullámnál lényegesen jelentősebb volt az az áramlat, amely a Lengyel Nemesi Köztársaság ismételt felosztásai (1772, 1792, 1795) után Galícia felől érte el Tokaj-Hegyalját. Az (észak)kelet felől érkezők letelepedését gyakran nemcsak a beözönléstől tartó hatóságok próbálták gátolni, hanem sok esetben maguk a korábban gyökeret vert, életkörülményeik romlásától tartó zsidók is igyekeztek megakadályozni. Az újonnan jöttek általában a legszegényebb rétegekhez tartoztak; megjelenésükben, hagyományokhoz ragaszkodó szokásaikban jóval tradicionálisabbak voltak nyugati származású hitsorsosaiknál. Különös színfoltként említhető a haszidizmus térhódítása és a legendás csodarabbik működése.  A két bevándorlási hullám lassú összeolvadásának eredményeként a 19. század utolsó harmadára kialakuló, egységesebb arculatot öltő hegyaljai zsidó hitközségek a hagyományőrző, a modernizációs törekvéseknek csak lassan és módjával teret engedő szigorú ortodoxia táborát gyarapították.

(A cikk folytatása ide kattintva érhető el.)

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook 0
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp