Zsidó borkereskedők és bortermelők Tokaj-hegyalján

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Mivel az édes hegyaljai boroknak (aszú, máslás, szamorodni) Szilézia és Poroszország mellett Lengyelország és Oroszország volt a felvevő külpiaca, a 17. századtól Krakkóból, Lembergből, Lublinból, Tarnowból stb. gyakran jártak zsidó kerekedők bort vásárolni Hegyaljára. Megjelenésük egyik legkorábbi dokumentuma a kassai polgárok 1609-ben kelt, Abaúj vármegyéhez írott levele.

A lengyelországi vásárlókat és fogyasztókat legfőképpen az aszú érdekelte, amelynek feldolgozási feltételeit Hegyalján már 1655-ben meghatározták – ezt a borfajtát nagy tételekben lehetett eladni nekik. A zsidó kereskedők intenzív üzleteket bonyolítottak a Hegyalján, ahonnan Bártfát és Késmárkot érintve a Dunajec, a Poprád és a Visztula folyókon szállították a hegyaljai bort a Lengyel Királyságba. A 18. század második felétől a külhoni kereskedők mellett a borvidék mezővárosaiba mind nagyobb számban beköltöző zsidók is nagy és egyre növekvő szerephez jutottak Tokaj-Hegyalja szőlőművelésének, de különösen borkereskedelmének fellendítésében.

Északkelet-Magyarországon a feudális viszonyok között a korcsmabérlés és szeszfőzés mellett a borkereskedés adta a zsidóság egyik legfontosabb megélhetési forrását. Ők mérték ki a helyszínen a nagybirtokok borát, illetve forgalmazták azt a borvidéken kívülre. A régióban megtelepült zsidók túlnyomó többsége a 18–19. század folyamán bérlőként – vagy azok alkalmazottjaként –, esetenként már önálló birtokosként, valamint kereskedőként tett szert jövedelemre. A kereskedők között még a 19. század utolsó harmadában is az állandó üzlettel nem rendelkező házalók voltak döntő többségben.

A 18. század második felétől a magyarországi zsidó kereskedők is nagy mennyiségben szállítottak bort Hegyaljáról a Lengyel–Litván Unió és az Orosz Birodalom városaiba. Ennek az áruforgalomnak az irányítói hosszú ideig a „görögnek” nevezett balkáni – az Ottomán Birodalomban honos, keresztény vallású görög, délszláv, román, örmény, albán – kereskedők voltak, s mint nem magyar származásúakra a tiltó rendelkezések hosszú ideig ugyanúgy vonatkoznak rájuk, mint a zsidókra.

A század végétől azonban a rendi-nemesi társadalomba beilleszkedő, a kereskedéssel egyre inkább felhagyó „görögök” néhány évtized alatt tért vesztettek, és a borkereskedésben (is) a vezető szerepet a régióban mind nagyobb számban betelepülő, a szabad kereskedelmet hirdető kapitalizmus előhírnökeként megjelenő zsidóság vette át. Gazdasági súlyuk megnövekedését jól mutatja, hogy a 18–19. század fordulójától a különböző szabályozó rendelkezésekben már önállóan, a más jogállású „görögök”-től függetlenül szerepelnek.

Ellentétben a görög kereskedőkkel, akik tevékenységüket elsősorban nem az ingatlanok megszerzésére alapozták, a zsidók folyamatosan törekedtek szőlőterületek és borospincék tulajdonjogára, részben éppen a görögök szőlőit megvásárolva, és közvetlenebbül, több szálon kapcsolódtak a mezőgazdasági termelés különböző ágazataihoz. A zsidók nemcsak kereskedőként, hanem árendásként is aktívan jelen voltak a borvidéken. A 19. század végére jelentős mértékben béreltek uradalmi szőlőket, a régió összes földbérletének 20-30%-a zsidó befektetők kezében volt.

A 18–19. század fordulóján a zsidók többféle kapcsolatban is álltak, állhattak a tokaj-hegyaljai szőlővel és borral. Voltak akik szőlőparcellákkal rendelkeztek, azt művelték vagy inkább vincellérrel megműveltették, s pincéjükben nagy mennyiségű bort tároltak, aszúbort, sőt esetenként eszenciát is készítettek. Nagyobb számban voltak részben helyi, részben lengyelországi borkereskedők („kupecek”), akik szőlővel ugyan nem, de pincével már sok esetben rendelkeztek. A harmadik csoportot a faktorok alkották, akik a termelők/eladók és a térben távoli fogyasztók közelében működő kereskedők között közvetítettek. A faktorok többsége helyben élő zsidó volt, mivel a közvetítéshez nagy helyismeretre s nem utolsósorban helyi kapcsolatrendszerre volt szükség.

A legtöbb faktor korcsmát is működtetett, hiszen az idegenből érkező borkereskedők oda tértek be, ott szálltak meg. A faktorok elleni ismétlődő panaszok lényege az volt, hogy ezek a közvetítők többnyire nyomott áron vásárolták fel és értékesítették tovább a borokat, ráadásul mind az eladónak, mind a vevőnek jutalékot számoltak fel. Megesett az is, hogy a faktorok idegen, rosszabb minőségű borokat hoztak a borvidékre, s azt értékesítették hegyaljaiként. Nem csoda, hogy tevékenységüket már a 18. század végétől a vármegyei és városi hatóságok – főként a legértékesebb aszúborokat illetően – a borminőség védelmére hivatkozva ismételten korlátozták, illetve szigorúan szabályozták (1826, 1830, 1835).

A 18. század elejétől – számottevő mértékben csak a század második felétől – kisebb-nagyobb zsidó gyülekezetek alakultak a térségben, többnyire ott, ahol a kereskedelem és a forgalom a legnagyobb volt. A szűkebben vett Hegyalján a szőlőtermelő birtokok közelségében: zsidó árendátorok (kisebb regálék – pálinka- és sörfőzés, korcsma, fogadó, mészárszék – haszonbérlői) éltek Abaújszántón, Bodrogkeresztúron, Erdőbényén, Mádon, Olaszliszkán, Tarcalon, Tállyán, Tokajban, Tolcsván stb. 1759-ben 585 volt a Tokaj-Hegyalja mezővárosaiban és falvaiban élő zsidók száma, 1770-ben 895, ami a borvidék összlakosságának mintegy 2-2,2%-át jelentette. (A II. József által elrendelt népszavazáskor egész Zemplén megyében 3%-ot regisztráltak.)

A hegyaljai zsidóság társadalmi-kulturális szerkezete nem volt homogén. A vagyoni, vallási differenciáltság mellett hosszú ideig a származási különbség is megosztotta. A betelepülő zsidók korai rétege legfőképp Cseh- és Morvaországból, valamint Sziléziából származott, ahonnan III. Károly „családi törvénye” miatt – a zsidó családokból csak egy-egy fiú házasodhatott – sokan vettek vándorbotot a kezükbe.

Az első bevándorlási hullámnál lényegesen jelentősebb volt az az áramlat, amely a Lengyel Nemesi Köztársaság ismételt felosztásai (1772, 1792, 1795) után Galícia felől érte el Tokaj-Hegyalját. Az (észak)kelet felől érkezők letelepedését gyakran nemcsak a beözönléstől tartó hatóságok próbálták gátolni, hanem sok esetben maguk a korábban gyökeret vert, életkörülményeik romlásától tartó zsidók is igyekeztek megakadályozni. Az újonnan jöttek általában a legszegényebb rétegekhez tartoztak; megjelenésükben, hagyományokhoz ragaszkodó szokásaikban jóval tradicionálisabbak voltak nyugati származású hitsorsosaiknál. Különös színfoltként említhető a haszidizmus térhódítása és a legendás csodarabbik működése.  A két bevándorlási hullám lassú összeolvadásának eredményeként a 19. század utolsó harmadára kialakuló, egységesebb arculatot öltő hegyaljai zsidó hitközségek a hagyományőrző, a modernizációs törekvéseknek csak lassan és módjával teret engedő szigorú ortodoxia táborát gyarapították.

(A cikk folytatása ide kattintva érhető el.)

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp