A zsidó orr feltalálása

Bár az antiszemitizmus közismerten „ősi gyűlölet”, i.sz. 1000-ig a nyugati világ képi ábrázolásain nemigen különböztethetőek meg a zsidók, s még annál is kevésbé találkozunk a sztereotip sötét bőrű, horgas orrú zsidó képével.

1940-ben a nácik egy propagandafilmet készítettek Az örök zsidó címmel. A film azt állítja, hogy a zsidókat „eredeti állapotukban” ábrázolja, „mielőtt még magukra öltötték volna a civilizált európai álarcát”. A vásznon zsidó rituálék bemutatása váltakozott olyan képekkel, amelyeken kipás-kaftános zsidók csoszognak zsúfolt sikátorokban – a jelenetek mind a zsidó élet primitívségének bemutatását szolgálták. A készítők mindenekfelett a zsidó arcokra koncentráltak. Az operatőr premier plánban pásztázott föl-alá a szemeken, orrokon, szakállakon és ajkakon, abban a biztos tudatban, hogy bizonyos sztereotip vonások ábrázolása utálatot és megvetést fog kiváltani.

Az örök zsidó plakátja
Az örök zsidó plakátja

A filmplakát tervezője szemmel láthatólag ugyanezen a véleményen volt; nem alkalmazott semmilyen más, a zsidóságra utaló jegyet, kipát, pajeszt vagy Dávid-csillagot, mindössze egy sötét, görbe orrú, húsos arcot ábrázolt. A plakáton a cím szinte fölöslegesnek tűnt. Az 1940-es évek Európájában a zsidóság effajta ábrázolása igen elterjedt volt, plakátokon, röpiratokban, újságokban, de még gyermekkönyvekben is.

Ám nem mindig ábrázolták így a zsidókat. Bár az antiszemitizmus közismerten „ősi gyűlölet”, i.sz. 1000-ig a nyugati világ képzőművészeti alkotásain nemigen különböztethetőek meg a zsidók, s még annál is kevésbé találkozunk a sztereotip sötét bőrű, horgas orrú zsidó képével.

A korábbról származó emlékeken és kéziratokban láthatunk héber prófétákat, Izrael népének hadait és zsidó királyokat, de ők csak a környezet által különböztethetőek meg; semmiben sem térnek el más bölcsektől, katonáktól vagy királyoktól. Még az olyan hírhedt zsidó szereplőket, mint például az Egbert Kódex (i.sz. 980) képein megjelenő főpapok, akik azt követelték Pilátustól, hogy feszítse meg Krisztust, sem ábrázolják különösnek; csak a feliratokból szerezhetünk tudomást zsidóságukról.

Jézus a Pilátus és a katonák előtt, Egbert Codex circa 985
Jézus a Pilátus és a katonák előtt, Egbert Codex circa 985

A keresztény művészet legelőször nem testi jellegzetességeik, arcvonásaik vagy rítusaik ábrázolásával különböztette meg a zsidókat, hanem fejfedőikkel. I.sz. 1100 körül, amikor az érdeklődés a bibliatudomány és a múlt iránt jelentősen növekedni kezdett és a művészetben nagyszabású újítások bontakoztak ki, az alkotók figyelmüket ismét az Ószövetség képi világa felé fordították, mely a kora középkor művészetében addig háttérbe szorult az újszövetségi ábrázolásokkal szemben. Ekkor kezdtek megjelenni a hegyes süveget viselő héber próféták alakjai a gazdagon illusztrált bibliaoldalakon és a nyugati keresztény világban akkoriban épülő román stílusú templomok kőfaragványain.

Később, a XII. sz. második felében a vallásosság új irányzata, mely a halandó, szenvedő Krisztus ábrázolását helyezte előtérbe, a művészi érdeklődést a zsidó arcokra irányította. Egy 1170-ből származó zománcozott fémkazettán a keresztre feszített Krisztustól balra elhelyezkedő csoportban a középen álló zsidót nagy, horgas orral ábrázolják, amely mind a figura saját arcához, mind a többi alak orrához képest aránytalanul nagy. Noha a groteszk arcél a modernkori antiszemita karikatúrákhoz hasonlít, jelentése még nem azonos azokkal. Az addigi keresztény szövegekben nem található semmilyen utalás sem a zsidók sajátos testi jellemzőire, sem arra, hogy létezne „zsidó orr”. Az ábrázolás nem a fajgyűlöletet közvetíti; a zsidó alak arcának rútsága a korabeli kereszténység aggodalmait tükrözi.

A zsidók Franciaországból való elűzését ábrázoló miniatúra. A zsidóknak itt nincs görbe orruk; a görbe orrú alak a király hűbérese, akinek durva vonásai alacsony társadalmi státuszát mutatják. (A Grandes Chroniques de France c. műből, 1182)

A XIII. századra azonban a realizmusra irányuló törekvés és a test ábrázolása iránti érdeklődés arra ösztönözte a művészeket, hogy az etnikai hovatartozást is megjelenítsék. A zsidóknak tulajdonított vonások összessége egy meglehetősen meghatározott, egyszerre groteszk és naturalista arccá formálódott – megszületett a horgas orrú, hegyes szakállú zsidó karikatúrája.

Az ábrázolás többféle célt szolgált. Életszerűségével, realisztikus megjelenésével a keresztény szemlélő számára a zsidó arca a testi, szekuláris, anyagi világot szimbolizálta; azt a tartományt, mellyel a keresztény diskurzus a zsidókat mindig is összefüggésbe hozta. VII. Henrik német császár világi hatalmát megjelenítő képen azért ábrázolják az uralkodót úgy, mint aki éppen egy karikaturisztikusan megformált zsidó alaktól vesz át egy tekercset.

VII. Henrik törvénytekercset fogad el egy római zsidó kódexből, 1341
VII. Henrik törvénytekercset fogad el egy római zsidó kódexből, 1341

Más esetben a karikatúra az erkölcsi eltévelyedést, a hitetlenséget közvetíti. A XIV. zsoltárnak („Az bolond így szól az ő szívében: Nincsen Isten” [Szenczi Molnár Albert ford.]) egy XIV. századi illusztrációján nincs szükség fejfedőre, hogy felismerjük a zsidót a bort nyakaló Bolond alakjában, hisz mivolta már vonásaiból szembeötlő. A kép nem kizárólag a zsidó hitetlenséget marasztalja el. A XIV. zsoltárban szereplő Bolondot általában bottal hadonászó eszelősnek, bűnösnek, bugrisnak, pojácának festették le, így az oldalon szereplő másik figura is láthatólag Bolondot formáz. De ahogyan a karikatúraszerűen ábrázolt zsidó mellett látjuk őt, egészen más jellegű – teljesen átlagos – vonásait szemlélve csakis a „keresztény” (legalábbis nem zsidó) hitetlen Bolondot láthatjuk benne. A komisz zsidóellenes karikatúra ellenére tehát a kép nem különbözteti meg a zsidókat a keresztényektől. Valójában bonyolultabbá teszi a zsidó fogalmát az, amikor a kereszténység erkölcsi „árnyékaként” ábrázolják, s ezáltal hangsúlyozzák a tökéletlenséget mind a zsidó, mind a keresztény hitben.

Az 52. zsoltár illusztrációja, A Bolond azt mondja a szíve mélyén, hogy nincs Isten, 1340 körül
Az 52. zsoltár illusztrációja, A Bolond azt mondja a szíve mélyén, hogy nincs Isten, 1340 körül

Ez az ökumenikus erkölcsiség azonban nem vigasztal. A képek ereje – a karikatúrán ábrázolt zsidó arcának életszerűen „valódi” mássága – legyőzte a rejtett spirituális mondanivalót. Az saját benső világhoz, a hithez és Istenhez való keresztény viszonyulás kevésbé észrevehetően változott meg a középkor során, mint a zsidókhoz való keresztény viszonyulás. Az a négyszáz év, amelynek során csupa hegyes süvegű, nagy orrú szakállas zsidót láttak a művészi ábrázolásokon, rászoktatta a keresztényeket arra, hogy másnak, társadalmilag távolinak tekintsék a zsidókat. Ha pedig a valóságban nem találták nyomát az effajta különbségnek és távolságnak, akkor megteremtették azt a törvény által: a zsidókat megkülönböztető jelzésekről szóló szabályokkal, a törvényekkel, amelyek a zsidókat városszéli negyedekbe és csekély jelentőségű foglalkozásokba kényszerítették, vagy akár a teljhatalom fitogtatásával, amikor egész birodalmakból űzték el a zsidókat.

Az „örök zsidó” és az „ősi gyűlölet” egyaránt félrevezető kifejezések. Sem a zsidóság maga, sem a hozzá való viszonyulás nem volt soha egyforma és változatlan. Még a látszólag azonos képek is hordozhatnak egymásnak szögesen ellentmondó jelentést.  Egy dolog azonban mégis kirajzolódik a zsidóellenes ikonográfia történetéből: mégpedig az – és ezt a náci propaganda jól ismerte – , hogy a képi ábrázolás milyen mélyen hat az ember gondolkodására.

Forrás: nybooks.com

  • Ha tetszett a cikkünk, támogass minket! Ezzel hozzájárulhatsz ahhoz, hogy zsidó közösségi portálként minél több és színesebb anyagot közölhessünk a Kibicen. Minden adományt szívesen veszünk! Bankszámlaszám: CIB 10701324-67817975-51100005


    Egyszeri támogatás:

    Havi támogatás:

Share on facebook
Facebook 0
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp