„Imádok zsidónak lenni”

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Darányi András jogász, kommunikációs és civil aktivista. Vezette többek között a Holokauszt Emlékközpontot, amelynek szerint sokkal aktívabb szerepet kellene vállalni a jelenlegi társadalmi kérdések kezelésében. Később kortárs judaikák tervezésébe kezdett az EightDays Design csapatával. Szerinte a hazai zsidóság ugyanolyan megosztott, mint az egész magyar társadalom. Őt ez a kortárs, diffúz zsidóságélmény érdekli. Most éppen a design-ban.

(Az alábbi interjú-részlet 2013-ban készült, és a Beszélgetések, 18 portré a magyar zsidóságról című kötetben jelent meg a Haver Alapítvány, a Szombat és a MAZSÖK együttműködésében. A könyv megvásárolható a Ferenciek Tere 7-8.-ban, 1900 forintért. Előzetes egyeztetés szükséges [email protected] címen.)

Úgy tűnik, hogy viszonylag sűrűn váltogatod a munkahelyeidet, miért nem tartottál ki annak idjén a Holokauszt Emlékközpont mellett?

Ezt a legelején, egy eléggé turbulens időszakban vállaltam el. Alapvetően egy konfliktusos ember vagyok, és abban a helyzetben jóformán minden konfliktusok mentén alakult ki, hiszen egyáltalán nem volt egyértelmű a döntéshozóknak, az érintetteknek, hogy Budapestnek kell-e egy ilyen múzeum, épp ott a Páva utcában, és hogy azok csinálják, akik akkor csinálták. Egy adott pillanatban pedig úgy gondoltam, hogy most már nem segíthetek túl sokat, a szerepemnek vége. Sok konfliktusom volt mind a zsidó közösséggel, mind az akkori kulturális kormányzattal, de próbáltam az érdekeinket érvényesíteni, ami szerintem inkább „értékérvényesítés” volt. Ezt az épület megnyitásáig tudtam kezelni. Ehhez persze számos konfliktust kellett leküzdeni, de ilyenkor a konfliktusok nagyon hatásosak és értékesek. Például végig lehetett lobbizni olyan dolgokat, amiket amúgy nem lett volna könnyű megoldani. De ezek az ellentétek a nyitás után is megmaradtak, ezért lassan kiderült, hogy nekem nem itt állítják majd ki a nyugdíjpapírom. De ezt nem bánom. Azóta pedig világosan látszik, hogy teljesen rossz irányba ment a „múzeum”, egy olyan irányba, aminek így kevés értelme van.

Darányi András
Darányi András

Milyen múzeumot képzeltél el?

Én egy aktivista múzeumot szerettem volna létrehozni. Nem is a múzeum a jó szó erre, ezért is találtam ki az „emlékközpont” elnevezést. Ami persze nem volt egy hatalmas találmány – a Memorial Center fordítása –, de itthon előtte még nem használták. Már ez is konfliktust okozott, mert többen nem akarták elfogadni az aktív szerepet, sokan meg kifejezetten egy levéltárszerű dokumentációs központnak képzelték el, de ebből nem engedtem. A legegyszerűbb az lett volna, ha múzeumnak hívjuk, de ezt egy idő után már meghaladtuk, és a magyar jogi szabályozás szerint sem használhattuk volna állandó gyűjtemény nélkül ezt az elnevezést. Persze a feladat nagyon összetett lett, és jóval több, mint amit egy múzeumtól elvárnak. Egy olyan helyet vizionáltunk, ami napjaink rasszista tendenciáira is választ akar és tud adni. És akkor sikerült is. De ebből állandóan botrány kerekedett, és ez így van jól: a holokausztról nem lehet és nem is szabad botránymentesen beszélni.
Azóta sincs az intézménynek érezhető társadalmi szerepe, az Emlékközpont visszaállt egyfajta hagyományos múzeumi és protokolláris státuszba, mondván, hogy az ő feladatuk a 40-es évek közepétől be is fejeződött. Én pedig azt gondolom, hogy egy ilyen típusú intézmény feladata egyáltalán nem fejeződik be 1945-nél, de a tegnapnál sem. Mára paródiája lett annak, amilyen társadalmi szerepet egy ilyen intézménynek fel kellene vállalnia.

Még ma is előszeretettel hangoztatott, és elég szűklátókörű distinkció, hogy ha „ezeknek” van Holokauszt Emlékközpontjuk, akkor „azoknak” legyen ott a Terror Háza. Mintha a kettő nem is találkozhatna egymással.

A soha el nem múló turáni átok leágazása, hogy ez az én intézményem, az meg a tiétek. A mi holokausztunk, a ti Trianonotok, a mi Gulagunk, a ti Auschwitzotok. Ez borzasztó, és rossz értelemben magyaros jelenség. Azt persze nem bánom, hogy ez a két intézmény külön dolgozik, sőt annál jobban tudnak működni, minél fókuszáltabb a munkájuk. A probléma inkább az, hogy ez a különválás inkább a jelenkori ideológiák megerősítésének, kivetítésének az eszköze lett. A Holokauszt Emlékközpontnak sok projektet kellene együtt csinálnia a Terror Házával, de mivel két szekértábor alakult ki, így alapvetően emberi tényezők akadályozzák meg a közös munkát.

Hasamra ütve mondok egy témát: miért menekült el annyi zsidó család ’56 dicsőséges napjaiban, azaz 11-12 évvel a holokauszt után? Szóval rettenetesen sok kérdés vetődik fel, és ezeket kellene több szempont figyelembevételével feldolgozni. Az Emlékközpontnak igenis ki kellene beszélnie (vagy inkább beszéltetnie) olyan kérdéseket, mint most a Jobbik szerepe, azÉlet Menetének megzavarása, a Gyöngyösi Márton-féle összeírós beszéd a Parlamentben, vagy ugyanott atiszaeszlári mítosz újbóli felszínre kerülése. Ezek valódi mozgatórugói gyakorlatilag a politika szőnyege alá vannak söpörve. Ennek oka lehet az is, hogy az ilyen protokolláris vagy szakterület-specifikált intézmények erről nem tudnak tisztességes és közérthető társadalmi vitát generálni. Holott beszélni kell a témáról, kivinni az utcára, megvitatni a tévében és érvelni róla. Aktivista módon. Lehetőleg proaktívan. De ez nem történt meg, hanem bezárkóztak a Páva utca falai közé, és azt mondták, hogy megcsináltuk, és ezzel a dolog ki lett pipálva.

Az EightDays Design csapata: Kecskés Orsi (balra lent), Hajdu Eszter, Darányi András (balra fent), Égi Márton
Az EightDays Design csapata: Kecskés Orsi (balra lent), Hajdu Eszter, Darányi András (balra fent), Égi Márton

Nem inkább valamilyen politikai megfelelni vágyásról van szó?

A politika mindkét oldalról rosszul kezelte a kérdést. Ideológiák vannak, és az intézmények szépen meg akarnak felelni ezeknek. Ezért senki sem mer kimondani paradigmaváltó dolgokat, mert félnek, hogy nem tudnak megfelelni a politika kimondott vagy sugalmazott elvárásainak. Így pedig nem lehet a holokausztról beszélni. A kuratórium igyekszik minden botrányt elkerülni, de közben maga a holokauszt a botrány, ahogy Pilinszky is írja. És nem lehet olyan politikai érdek, hogy ez ne legyen kibontva a maga teljességében, mélységében, és lehetőleg széles körben átbeszélve. Én javasoltam egy háttéranyagban, hogy a 2004-es megnyitón a miniszterelnök szájából hangozzék el, hogy itt nem zsidók és romák estek áldozatul náciknak, hanem magyar állampolgárok más magyar állampolgárokat kergettek a halálba. Mi ez, ha nem botrány?

Hogyan képzeled az Emlékközpont aktív szerepét?

Mint Amerikában. Mondok egy példát: ott állati jól csinálják, hogy kitisztult fejű volt neonácikat, skinheadeket, egykori rasszistákat engednek a washingtoni múzeumba tárlatot vezetni. Ez a személyes példa hatványozottan erősebb számos esetben – ahogy azt az Amerikai história X című filmben is láthattuk. Olyan fickók gondolkoznak ezen és visznek fiatalokat a washingtoni Holokauszt Múzeumba, akiknek talán még ma is ott a horogkeresztes tetkó a mellkasukon. És ez szerintem egy olyan remek lehetőség, amit mindenképpen meg kellene csinálni Budapesten, de azóta sem csinálták meg. Erre lennének aktuális lehetőségek: itt volt ez a szerencsétlen Szegedi Csanád-ügy, vagy az Élet Menetén a volt jobbikos megszólalása az Index videójában. Ezeket az embereket használni kellene, kérdezni őket, terepet adni nekik, felkutatni megvilágosodott, egykori rasszistákat, és erre a Holokauszt Emlékközpont nagyon jó platform lenne. Ezt senki nem használja ki. Ezek persze csak kiragadott példák, még számos, az informális oktatásban, a kortárs művészetben, az irodalomban stb. gyökerező módja van a téma feldolgozásának.

Miután otthagytad a Holokauszt Emlékközpontot, nem is vállaltál zsidósághoz köthető munkákat?

Meg kell mondjam, ekkor eléggé megcsömörlöttem. Ugyan egész életemet sok zsidó között élem, de megfogadtam, hogy lehetőleg nem dolgozom olyanokkal, akik munkaidőszerűen 9-től 5-ig zsidók. Viszont a kortárs művészeti témában mégis visszatértem ehhez, és egy olyan projektbe kezdtünk, ahol a judaikát, a zsidó élet tárgykultúráját kortárs szemléletben újragondoljuk. Van is egy jól sikerült próbálkozásunk, amiben a hanuka gyertyatartót terveztük át, és ez igazán sikeres projektté kezd válni. Ebbe is azért tértem vissza, mert magába sűrít mindent, amit ma Magyarországon kevesen értenek: mi a kortárs zsidó élmény. Ez persze nemcsak a tárgykultúrára vonatkozik, hanem az egész közösségi életre.

És van befogadókészség a tárgyaitokra?

Van. Például az Iparművészeti Múzeum tervez egy dizájngyűjteményt, és a gyűjteménygyarapításuk első darabja a mi menóránk lett, amire állati büszkék voltunk. Próbálunk nemzetközi szinten is megjelenni, ami persze nem könnyű, de mindenhol, ahol megjelenünk, csillogó szemekkel találkozunk. Noha itthon komoly dizájnélet van, de a judaika valahogy eddig elsikkadt. 

Szerinted milyen szerepe van a közösségeknek, a hitközségnek a kortárs zsidó élet alakításában?

Izraelben ez kurrens kérdés, és itt az ideje, hogy Magyarországon, Európa egyik legnagyobb zsidó közösségében is elgondolkodjunk, hogy egyetlen hitközségi szövetség valóban képviselheti-e a közösséget. Hiszen a zsidóság ugyanannyira megosztott, mint maga az egész társadalom. Ez persze így van jól, de sokáig ez kevésbé volt látható, mert a zsidók a zárt kapukon belül vitáztak egymással, és jobbnak tűnt nem kiteregetni a szennyest. Ez hiba. Mert igenis látni kell, hogy van debreceni kereszténydemokrata zsidó, az egyetemfoglalók között milyen sok a progresszívan gondolkodó zsidó, van női rabbink, vannak modern ortodox közösségek, kulturális egyesületek stb. Nevessük ki őket, legyintsünk, de ha nem is értünk velük mindenben egyet, akkor is legyünk rájuk büszkék. Engem ez a kortárs, diffúz zsidóságélmény érdekel. Most főleg a dizájn, a tárgykultúra.

Én ugyan nem vagyok vallásos, de imádok zsidónak lenni. Bár istenben nem hiszek, megpróbáltam megérteni azt a belső hitet, amiből ez fakad. Megértettem, de nem érintett meg. Útközben pedig rájöttem, hogy nem is kell erőltetnem, hiszen tökéletesen megélhetem a zsidóságomat úgy is, hogy nem vagyok istenhívő. Ugyanúgy elmehetek a zsinagógába, részt vehetek az istentiszteleteken, hiszen szeretem a liturgiát, a dallamokat, de legfőképpen az embereket és a miliőt. Lehetek büszkén zsidó, lehetek itthon a kedvenc Budapestemen, ugyanakkor érezhetem otthon magam vagy lehetek mindig idegen Jeruzsálemben, és lehetek jó zsidó és kiváló európai-magyar istenhit nélkül is. Ez egy fantasztikus felfedezés volt, a személyes Eldorádóm.

 

Darányi András

Jogász, kommunikációs és civil aktivista. Részt vállalt a Milla kommunikációs platformjainak felépítésében, a Kitchen Budapest innovációs labor kommunikációs vezetője volt; évekig vezette a Pesti Est szerkesztőségét; a Holokauszt Emlékközpont megalapításában tevékenyen részt vett, majd az intézmény első igazgatója lett. Üres óráit az EightDays Designnal tölti, amelyben kollégáival kortárs hanukai gyertyatartócsaládokat terveznek. Utál magázódni, és hülye szóvicceket talál ki.

A beszelgetesek.haver.hu projektről

Az oldalon tizennyolc szubjektív portré jelenik meg tizennyolc olyan emberről, akiknek életkoruk, hátterük, munkásságuk, a világhoz való viszonyulásuk akár homlokegyenest eltérő is lehet, ám egyvalami mégis közös bennük: mindegyikük kötődik valamilyen módon a zsidósághoz és Magyarországhoz. A beszélgetések célja – a Haver Alapítvány filozófiájához hasonlóan – bemutatni a zsidóság és a zsidó identitások sokszínűségét.

Az oldal természetesen minden érdeklődőnek szól, de tekintettel a Haver Alapítvány oktatási tevékenységére, kiemelt figyelmet fordítottunk az interjúk oktatási közegben való feldolgozására. Éppen ezért a beszélgetések mellett egy oktatási felület is megjelenik, amely a tanárok számára módszertani segítséget, a diákoknak pedig konkrét feladatokat, kutatási témákat nyújt és diskurzusra ösztönöz.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp