Elhunyt Réz Pál

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Életének 86. évében elhunyt Réz Pál Széchenyi-díjas irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő. “Réz Pál nélkül másként alakult volna a 20. század második felének magyar irodalma” – fogalmazott Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója. A magyar irodalom legendás alakját szerdára virradó éjjel, hosszan tartó súlyos betegség után, Budapesten érte a halál. Réz Pál 1951-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1989-től 2014-es megszűnéséig a Holmi című irodalmi folyóirat főszerkesztője volt. Kiváló tanulmányokat írt, elsősorban a XIX. és a XX. század magyar és francia irodalmával foglalkozott.

Több mint félszáz művet fordított magyarra, francia, német, román prózát és lírát, többek között Balzac, Saint-Simon, Baudelaire, Semprun, Sartre, Malraux, Hans Fallada, illetve Kundera műveit.

Főbb művei: Proust (1961), Szomory Dezső alkotásai és vallomásai tükrében (1971), Kulcsok és kérdőjelek (tanulmányok, 1973), Apollinaire világa (1974), Voltaire világa (1981), Kosztolányi Dezső (összeáll., 1993), Erőltetett menet. In memoriam Radnóti Miklós (1999), Tengertánc. In memoriam Örkény István (2004), Az irgalom hegyén. Szomory Dezső emlékezete (2004).

2000-ben megkapta a Nemes Nagy Ágnes-díjat. 2004-ben Széchenyi-díjat kapott “az utolsó évtizedek hazai irodalmában rendkívüli súlyú szerkesztői tevékenységéért, a magyar klasszikusok kritikai kiadásaiért, továbbá nagyon jelentős kritikai munkásságáért.” 2015-ben Budapest XIII. kerületének díszpolgára lett.

2015-ben Réz Pál Bokáig pezsgőben című “hangos memoárjának” kiadásával folytatta a Magvető az 1970-es és 1980-as években kultikus szerepet kivívó Tények és Tanúk sorozatot. A kötetben Réz Pál és Parti Nagy Lajos 23 évvel ezelőtt készült rádióbeszélgetésének aktualizált, kiegészített és szerkesztett változata olvasható.

A könyv megjelenésekor Nyáry Krisztián, a kiadó vezetője az MTI-nek elmondta, hogy az 1952-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként, majd 25 éven át a Holmi folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó irodalmár nem csupán tanúja, hanem aktív alakítója is volt a magyar irodalom egy nagy korszakának, irodalomszervezői tevékenysége megkerülhetetlen jelentőségű.

“Réz Pál nélkül másként alakult volna a 20. század második felének magyar irodalma” – fogalmazott Nyáry Krisztián.

Ottlik Géza és Réz Pál
Ottlik Géza és Réz Pál

 

Részlet a 2015-ben megjelent Bokáig pezsgőben című kötetéből:

Szép Ernő.

Őt is nagyon-nagyon szerettem és sokat olvastam már gyerekkoromban. Apámnak megvolt tőle minden, azt hiszem. Aztán az egyik albérletemben, ami is a Szende Pál utcán volt, és egy Visontay nevű ügyvédnél laktunk Szűccsel együtt, egyszer kimentem a fürdőszobába, ahol összeütköztem egy öregúrral, aki bottal járt, alacsony volt, és az egyik szeme nagyon rossz volt, hályog volt rajta. Összeütköztünk, erre ő megállt, és bemutatkozott, hogy Szép Ernő. Én is bemutatkoztam – ez lehetett ’51-ben –, és kérdeztem, hogy az író? Hebegtem. Ő mondta, hogy igen, hát ismered, fiam, a nevemet? Mondom, hogyne, hát én mindent olvastam. És akkor nagyon meg volt hatva, és kérdezte tőlem, hogy tudod-e, mit jelent az, hogy napokat enni? Mondtam, hogy nem. Te tudod? Tudod.

Réz Pál
Réz Pál

Móricztól.

Igen. Azért elmondom, mert nem biztos, hogy mindenki tudja. Mikor a szegény gyerekek bekerültek a városba, a város gazdag polgárai vállalták, hogy az egyiknél ebédelt hétfőn, a másiknál kedden, a harmadiknál szerdán és így tovább. Főleg zsidóknál volt szokás, de keresztényeknél is. És ezt hívták így, hogy napokat evett. Ő Hajdúszoboszlón, majd Debrecenben nevelkedett és járt iskolába, és ezt mondta ott nekem a fürdőszoba előtt, hogy gyerekkoromban napokat ettem Debrecenben, most öregkoromra megint napokat eszem. Vagyis minden szerdán a Visontay doktor úréknál vacsorázom, tette hozzá kis szomorúsággal. És akkor ott találkozgattunk az előszobában. De rögtön elkezdett magyar nyelvből vizsgáztatni. Nagyszerűen tudott magyarul. Ő falun nőtt föl, ami azért nagy előny, ugyanakkor átitatta a legrafináltabb pesti aszfaltnyelv. Hát, ennek a kettőnek a találkozásánál nagyobb szerencse írót nem érhet. Hozza faluról a népköltészetet meg a népnyelvet, aztán tizennyolc-húsz éves korában ráesik a pesti zsargon, amelyik ugyancsak zseniális volt abban az időben, és ebből kikeveri a Lila ákácnak a nyelvét, amit a legjobban szeretek tőle. Aztán később a Szépirodalmiba is elkerült, és valamikor ’51-ben vagy ’52-ben beadott egy novelláskötetet a régi novelláiból. Talán egy-két újabb írás is volt benne, de főleg régebbiek, a minisztérium hat ívet engedélyezett, szóval megszabták, hogy nagyon kicsi lehet. A Lila ákác is megjelent régebben, majd betiltották. Ezt például abszolút nem tudom, hogy miért. Hogy a Lila ákácban mi volt a szocializmusra veszélyes? Na, és akkor én mondtam neki, hogy a szociális tárgyú novellákat tessék beletenni. Kihagyattam vele a költőibb írásokat, és beleraktam a falusi meg szociális tárgyúakat, és válogattam és vacakoltam vele, könyörögtem, hogy többet engedjenek, szóval rengeteg gondom volt ezzel. Nagyon nyomorgott, úgyhogy nagyon fontos volt ez a kötet. Az volt a címe, hogy Vétkeztem. Meg is jelent, és kaptam tőle egy példányt. Úgy van dedikálva, hogy Réz Pálnak köszönöm ezt a könyvemet. Nagyon szeretem ezt a kötetet. Amúgy őneki nagyon agresszív dedikációi voltak. Kellér Bandinak úgy dedikálta a könyvét, hogy „Kellér Andornak egyetlen tisztelője: Szép Ernő”. Bandi megkapta a könyvet, ő mesélte, megkapta, és először nagyon köszönte. Aztán spétreakcióval esett le neki, hogy tulajdonképpen mit is írt bele Szép Ernő. Nagyon érdekes figura. Nagyon szeretem egy másik történetét is, a koreai háborút. Mikor 1950 júniusában kitört a koreai háború, behívták az írókat az Írószövetségbe, hogy írjanak a koreai háborúról. Máté Györgynek hívták a párttitkárt, újságíró volt. Szép Ernőt is behívták, Máté leültette, és mondta neki, hogy hát Szép elvtárs, ami már maga is komikus volt, a titulus, ugye kitört ez a koreai háború, az amerikaiak megtámadtak bennünket, vagyis hát a koreai elvtársakat, és kéne írni valamit erről. Magának, ugye nem jelennek meg a régi versei meg novellái, de ha írna valami szépet erről, ha letenné a garast, akkor talán azok is megjelennének, szóval írjon nekünk valami szépet a koreai háborúról. Azt mondta Szép Ernő, hogy jó, majd gondolkozom rajta, Máté úr, és fölállt, és elment. Eltelt néhány hét, és nem jelentkezett. Máté küldött neki táviratot, erre ő megint bement szépen. Máté leültette, és kérdezte, hogy hát, Szép elvtárs, hát mi van? Ő meg erre azt mondta, hogy nézze, nagy baj van, Máté úr. Micsoda? Én nagyon utálom a háborút, hát gondoltam, valamit csak tudok erről írni, ha már ennyire nem szeretem a gyilkolást. Ez igaz volt, volt egy híres ügye, az első világháborúban azt íratta a kardjára, hogy „leben und leben lassen”, vagyis élni és élni hagyni. És elmentem a Brazil kávéházba, folytatta Szép Ernő, és oda leültem, az ugye egy lovis presszó, és jöttek be az öreg zsidók meg ilyen lóversenyezők, és hát mondtam nekik, hogy ezt a feladatot kaptam a Máté úrtól. És tudja, mit mondanak Pesten, Máté úr? Hogy mi kezdtük ezt a háborút. Hát én akkor nem tudok róla írni! Ha ezt mondják a Brazilban, hogy mi kezdtük. Azért ezt képzeld el ’50-ben, hogy micsoda félelmetes civil bátorság volt ezt mondani. Mert nem volt ő hülye. Tudta, hogy itt mi történik. Sőt, rá is játszott erre a gyermeki naivitásra. Ezt mondták a Brazilban. Hát akkor ő nem írhat erről a háborúról. Máté javára legyen mondva, hogy nem csukatta le, meg nem csinált semmit, ott elájult, felmosták, és aztán Szép Ernő elment.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp