Mamika – a szupernagyi

A fotós, Sacha Goldberger azért kezdte fotózni nagymamáját, Frederikát, mert az asszony rosszul viselte a nyugdíjas éveket. A 91 éves fotómodell, Mamika többek között egy futógépen repül, fél kézzel megemel egy autót, úszógumival a fején olvas a tengerparton és kivasalja ölebe bundáját.

A 91 éves fotómodell, Mamika a lépcsőházban síel, a jégszekrényben tartja cipőit, a sárgarépát hajcsavarónak használja, szobabiciklizik az Etoile-téren és banánnal cigarettázik. Mindez azonban nem az időskori szenilitás következménye, hanem azért teszi, mert „örömet akarok szerezni az unokámnak”.

A fotós, Sacha Goldberger azért kezdte fotózni nagymamáját, Frederikát, mert az asszony rosszul viselte a nyugdíjas éveket. „Arra gondoltam, talán ha újra hasznosnak érezné magát, akkor visszanyerné a régi kedvét”, mondja Sacha, ezért elhatározta, hogy a nagymamája lesz az ügynöke, a honlapján ő fogja bemutatni azokat a Clairefontaine-írószereket, füzetet, noteszt, radírt, tolltartót és egyebet, amelyekhez az 2004-ben megjelent könyvének, a „Bye-bye mon amour”-nak a címlapképét használták fel.

Négy évvel ezelőtt kezdték a közös munkát. „Mivel nagyanyám eléggé kiszámíthatatlan és bohókás asszony, egyszer fotózás közben a kezébe adtam egy hajlakkot, és kértem, csináljon úgy, mintha telefonálna, ő pedig a világ legtermészetesebb módján a füléhez emelte és társalogni kezdett, ahogy a barátnőivel szokott. Később megkérdezte, „nem akarod, hogy felvegyem a bukósisakodat?” És már fel is tette a fejére. „Mert tudtam, hogy ez neked tetszeni fog” — szól közbe a modell.

Mamika, azaz Goldberger Frederika bárónő, magyar és zsidó. Ezzel a három jelzővel tulajdonképpen már az életét is összefoglaltuk, és arra is magyarázatot kaptunk, miért olyan fontos számára a humor. Frederika a 18. század első felében Magyarországon letelepedett, a korszerű magyar textilipart megteremtő Goldberger-család leszármazottja, a Mauthausenbe deportált és ott elpusztult dr. Buday-Goldberger Leó leánya. Nevelőnőitől megtanult angolul, németül és franciául, de ettől eltekintve szinte proletárként nevelték, busszal járt iskolába, veteményeskertet gondozott, dolgozott a gyárban, megtanult szőni. „Azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy mindent túléltem, pedig a politika mindig beleszólt az életembe.” A háborús években a nácik és a nyilasok üldözték, a felszabadulás után pedig, mint nagytőkést, a kommunisták akarták letartóztatni. Az első esetben bátorságának és találékonyságának köszönhetően másfél éves kislánya és saját élete mellett több más üldözöttét is sikerült megmentenie, a börtön és a kitelepítés elől pedig 1948-ban, akkor már két kislányával, Párizsba emigrált. Annak ellenére, hogy nyugdíjba vonulásáig a legnagyobb francia és amerikai divatházakkal dolgozott, küzdelmes életük volt, hiszen emigránsnak lenni nehéz, az ember mindig idegen marad, és állandóan kísérti a félelem, hogy egyik napról a másikra megint mindent elveszíthet. „Felülemelkedni a tragédiákon, ellenállni a megpróbáltatásoknak, megbirkózni a mindennapi nehézségekkel, mindenezeken a humor segített át”, mondja.

Sacha Goldberger, aki vezetéknevét a nagyanyja iránti tiszteletből vette fel, hosszú éveken keresztül egy jó nevű reklámcég művészeti vezetője volt, aztán egy szép napon úgy döntött, hogy hátat fordít sikernek-pénznek, és fotósként folytatja pályafutását. Nehéz évek következtek, tanulni kezdett, a főnökből gyakornok lett. Mindig eljön egy pillanat az ember életében, amikor felteszi a kérdést, vajon egész életemben ezt akarom csinálni? Sokaknak nincs meg a bátorságuk hozzá, hogy váltsanak, nekem szerencsére volt. Sokkal kevesebbet keresek, mint korábban, de elégedett vagyok.

Goldberger már Franciaországban született, de az iskolában korán megértették vele, hogy nem közülük való. „Bármi történjék is, előbb-utóbb mindig tudomásodra hozzák, hogy idegen vagy, más vagy. Bevándorló leszármazottjának lenni azt jelenti, hogy sok értékes dolgot kapsz egy másik kultúrából, és mellé félelmet, szorongást, az idegenség érzetét is. Mindez együtt, valószínűleg a fotóimba is beépült”, mondja.

Az immár négy év óta folyó közös munka távolról sem konfliktusmentes, nagymama és unokája sokat vitatkozik, ami Goldberger véleménye szerint abból fakad, hogy mindketten önfejűek.

Sacha Goldberger fotóit a kortárs fotóművészet figyelemreméltó alkotásai, az áttörő szakmai és közönségsikert ugyan a szóbanforgó album hozta meg szerzőjének, kettős olvasatú humorával és a téma feldolgozásának szokatlanságával, de portréit és divatfotóit is ugyanaz a frissesség és eredetiség jellemzi.

A Mamika-albumon végig érződik Goldbergernek az a szándéka, hogy megmutassa, Mamika bármilyen helyzetben, bármit csinál, bármit vesz  magára, mindig elegáns és méltóságteljes, és egyúttal szerettem volna másképpen beszélni az öregségről is. Humoros, meglepő, abszurd és elgondolkodtató képek sora követi egymást: Mamika bankot rabol, kaktuszt borotvál, szoláriumban barnul, Mamika a (majdnem) minden akadállyal megbirkózó Superwomen, akinek ugyan a mosásban összemegy a köpenye, de ha nem tud repülni, hát taxiba száll.

A teljes cikk itt olvasható.