„Nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg”

Darvas István rabbi szerint az antiszemitizmusnál sokkal több aggodalomra ad okot a romák vagy a mélyszegénységben élők helyzete. Azt gondolja, hogy minden zsidónak kötelessége érzékenységgel fordulni ezen problémák felé. A beszélgetést a Haver Alapítvány jóvoltából tesszük közzé.

(Az alábbi interjú a Beszélgetések, 18 portré a magyar zsidóságról című kötetben jelent meg a Haver Alapítvány, a Szombat és a MAZSÖK együttműködésében. A könyv megvásárolható a Ferenciek Tere 7-8.-ban, 1900 forintért. Előzetes egyeztetés szükséges a julia.des@haver.hu címen.)

Darvas István az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem zsinagógájának rabbija. Ezt megelőzően több helyen – a székesfehérvári, illetve a budapesti Hunyadi téri, a Nagy Fuvaros utcai és a Dózsa György úti zsinagógákban dolgozott. Az utóbbi években kialakult egy társaság, melynek tagjai minden állomáshelyére elkísérik, ők alkotják a mostani közösség magját is. Néhány éve ezt írták róla és a közösségről: „Ha a tragédia évei, és a szőnyeg alá söprés évtizedei után maradt még a múlt századforduló hangulatát pontosan idéző közösség és személyiség, annak, aki ezt keresi, ott, és Darvas István társaságában, meg is találja”.

Mennyire a vallás határozza meg a közösség kereteit?

Tekintettel a tényre, hogy zsinagógai közösség vagyunk, a vallási törvényeknek meghatározó szerepük van a gyakorlatban. Úgy látom, hogy a Tóra szeretete hozza össze a legkülönbözőbb embereket nálunk. Nem egy ember mondta már a közösségemben, hogy biztos nem futottak volna össze a civil életben, mert más helyekre járnak, más az életszemléletük. De ezen a helyen, amely a Tóra köré szerveződött, találkoztak.

Rabbiként milyen tanácsokat tudsz adni a közösség tagjainak, hogy felkészülhessenek a zsidóságukat ért esetleges támadásokra?

A fizikai támadás szerencsére nagyon ritka, az én közösségemben legjobb tudomásom szerint nem volt rá példa. Erre azt hiszem, nem lehet felkészíteni a híveket, esetleg a feldolgozásban lehet segíteni, ha valakit ilyen atrocitás ér. A sajtóból meg a Parlamentből érkező támadásokkal szemben pedig nem találtam jobb megoldást, mint hogy pozitív munícióval kell feltölteni az embereket. Azt vettem észre – persze ez korántsem tudományos megállapítás –, hogy aki elég örömet talál a zsidóságában, az sokkal kevésbé foglalkozik ezekkel a negatív hangokkal. Az nagyon ritka, hogy valaki öntudatos és a hagyományától talán boldogabb ember legyen, és ugyanolyan intenzitással foglalkoztassák szélsőjobbos megnyilvánulások. Szerintem nekünk, rabbiknak az a feladatunk, hogy megértessük, nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg. Világossá próbáljuk tenni – és ez kötelességünk is –, hogy a zsidó hagyományok megismerése és gyakorlása a jobb minőségű, tartalmasabb élet lehetőségét kínálja. S ha valaki képes ezt a hagyományt beépíteni az életébe, akkor egész egyszerűen ellenállóbb lesz. Mert erőt ad.

És mit tanácsolsz azoknak, akik a szellemi, esetleg fizikai támadások miatt el akarnák hagyni az országot?

Ha valaki verbális vagy fizikai erőszak hatására kívánja elhagyni Magyarországot, akkor azt hiszem, túl azon, hogy ennek nehézségeire felhívom a figyelmét, mást nem nagyon tehetek. Hozzá kell tennem, hogy az én ismeretségi körömben nincs olyan ember, aki az antiszemitizmus miatt akarna távozni, általában a gazdasági kényszer játszik szerepet.

Vajon eleget, keveset vagy netán sokat beszélünk Magyarországon a zsidóságról, zsidó kérdésekről?

A mennyiséggel nem lenne baj, a probléma inkább az, hogy javarészt az antiszemitizmus kapcsán folyik a beszélgetés. Vannak nagyon komoly gondok ma Magyarországon. Az antiszemitizmus is ilyen, de meglátásom szerint sem a magyar zsidóságnak, sem az országnak nem az antiszemitizmus az elsődleges problémája. Sokkal több aggodalomra ad okot a romák vagy a mélyszegénységben élők helyzete. Azt gondolom, hogy minden zsidónak kötelessége érzékenységgel fordulni ezen problémák felé.

Foglalkoznak-e a zsidó közösségek a roma kultúrával, annak megismerésével?

Legjobb tudomásom szerint szervezett keretek közt biztosan nem. Talán érdemes lenne a zsidó iskolákban, intézményekben, zsinagógákban elkezdeni beszélgetni a kérdésről. Fel kellene mérni, hogy állnak a zsidó közösség tagjai az előítéletesség terén. Magam voltam fültanúja olyan beszélgetésnek, ahol egyértelműen kiderült, hogy volna mivel foglalkoznunk.

Van esély az ilyen beszélgetésekre?

Bízom benne, hogy van.

Sokan a holokausztból eredő frusztrációval élik meg a zsidóságukat. Miként tudja ezt a közösség feloldani?

Olyan lehetőségeket próbálok kínálni, amikkel ha valaki él, ha ezekbe a lehetőségekbe energiát fektet, akkor már önmagában az energiabevitel intenzitása eltereli a figyelmét a sérelmeiről, kételyeiről. Egész egyszerűen, ha valaki az általam vezetett közösségnek a tagja, akkor megszületik benne a késztetés, hogy tanuljon meg héberül olvasni, tanuljon meg minél többet a hagyományról, éljen a hagyományok szerint, hozzon áldozatokat a közösségért. És ha valaki ezt elkezdi, akkor óhatatlanul háttérbe szorul minden más szorongása. Nem mondom, hogy ez megszüntet minden gondot, de én alapvetően nem tudok jobb gyógyszert, mint az örömre való törekvés rögös, munkaigényes útját. Azt láttam, hogy az ilyen utat választó emberek masszívabbá és kiegyensúlyozottabbá váltak. Nem gondolom, hogy ez az egyedüli megoldás, de mást nem tudok helyette.

Számtalan, főként fiatal közösség szerveződött a zsinagógákon kívül is az elmúlt bő két évtizedben.

Igen, ez igaz, de ezek a kezdeményezések – bár kifejezetten sikeresek is voltak köztük – néhány év után eltűntek. Egyáltalán nem biztos, hogy ez törvényszerű, könnyen lehet, hogy a napjainkban születő, vagy már néhány éve működő próbálkozások tartósak lesznek. Ha valakinek sikerül aktivizálni a magyarországi zsidóságot, akkor az elmondhatja majd, hogy komoly bravúrt hajtott végre, mert napjainkban sem a hagyomány, sem a héber nyelv megismerésének vágya, sem az izraeli vagy diaszpórai zsidó kultúra, de még egy erős zsidó gyökérrel bíró focicsapat sem mozgat meg tömegeket. Vannak kampányszerű fellángolások, de állandó érdeklődés – ez a felsorolt területek mindegyikéről elmondható – csak keveseket jellemez.

Te magad hagyománytisztelő családból érkeztél?

Nem. Nagymamámnál még bizonyos elemek felismerhetőek voltak, de az utolsó a családban, aki vallásos neveltetést is kapott, a nagyapám volt, akit én már sajnos nem ismerhettem.

Akkor téged hogyan érintett meg mindez?

Egyszer valahogy felmerült bennem a vágy, hogy szeretném megismerni a hagyományainkat, és a tanulmányaim elkezdése után olyan meglepő események történtek, amelyek erősítették bennem ezt a vágyat. Például két héttel azután, hogy elkezdtem a Rabbiképzőben tanulni, jött egy megkeresés, hogy visszatelepül egy ortodox tanító azzal a céllal, hogy az ortodoxiát Magyarországon népszerűsítse, és tanítványokat keres. Nagy hatással volt rám, óriási lökést jelentett utam elején.

Honnan eredtek korábbi zsidó élményeid?

A családon kívül természetesen rengeteg zsidó barátom volt, de a meghatározó élményt Izrael jelentette.

(Bán Dávid, 2013. április)

A beszelgetesek.haver.hu projektről

Az oldalon tizennyolc szubjektív portré jelenik meg tizennyolc olyan emberről, akiknek életkoruk, hátterük, munkásságuk, a világhoz való viszonyulásuk akár homlokegyenest eltérő is lehet, ám egyvalami mégis közös bennük: mindegyikük kötődik valamilyen módon a zsidósághoz és Magyarországhoz. A beszélgetések célja – a Haver Alapítvány filozófiájához hasonlóan – bemutatni a zsidóság és a zsidó identitások sokszínűségét.

Az oldal természetesen minden érdeklődőnek szól, de tekintettel a Haver Alapítvány oktatási tevékenységére, kiemelt figyelmet fordítottunk az interjúk oktatási közegben való feldolgozására. Éppen ezért a beszélgetések mellett egy oktatási felület is megjelenik, amely a tanárok számára módszertani segítséget, a diákoknak pedig konkrét feladatokat, kutatási témákat nyújt és diskurzusra ösztönöz.