Híres örökbefogadottak: Röhrig Géza

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

Röhrig Géza négy és tizenkét éves kora között állami gondozásban élt, majd örökbe fogadták. Ennek ellenére irritálja az önsajnálat. “Társadalmi mobilitás tekintetében általában több nemzedék futja be azt a távot, amit én egyedül abszolváltam. Ez azonban tipikus jelenség az örökbefogadottak körében”, mondja alább.

Névjegy

Röhrig Géza (49) költő, zenész, színész, zsidó bibliaoktató. A nyolcvanas években a Huckleberry alternatív zenekar alapítója volt, az együttes a Fidesz több korai rendezvényén is fellépett. Rendező szakra járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, lengyel szakra a bölcsészkaron. Élt Izraelben, Lengyelországban, jelenleg New Yorkban él, ahol egy középiskolában zsidó bibliaoktató, emellett egy temetkezési vállalkozásnál dolgozik halottmosóként. Több verseskötete jelent meg magyarul, most egy nagyregényen dolgozik. A 2015-ös Saul fia című játékfilmben egy auschwitzi Sonderkommandóst játszik, aki a halott fiát próbálja meg eltemetni, a film a Cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját kapta, Oscar-díjra jelölték és számos más elismerést begyűjtött. Vallásos zsidó. Második házasságában él, négy gyereke van.

Gyerekkor, állami gondozás

Anyja lemondott róla, apja nevelte, aki négyéves korában meghalt. Ekkor került intézetbe. Röhrig Géza verseinek visszatérő témája a kozmikus anyahiány, az állami gondozotti létről pedig regényt készül írni.

„Anyám a háború után árván maradt. Mindkét szülejét elvesztette. Később ez nyilván közrejátszhatott abban is, hogy rólam könnyebben lemondjon.”

„Kétféle állami gondozott van, aki sosem élt családban, és aki élt családban. Nekem volt egy lelkes és fantasztikus autószerelő apám, aki egy orvosi műhiba következtében négyéves koromban meghalt. Az apakép és az emlékek, a tíz-tizenkét fotó eleven, én a későbbi fóti évek alatt nem is hittem el, hogy oda tartozom, és el is szökdöstem…”

„Nem is nagyon emlékszem arra az időre, mikor még családban nőttem fel. Hetes óvodába jártam, apám péntek délután kihozott az óvodából és hétfőn bevitt. Azt, hogy mi egy család, a saját családomból próbálom megtanulni és nem is könnyű.”

„Annyira faramuci helyzet például egy anyák napja a Fóti gyermekvárosban…”

„Verset játszótéren, villamoson, bárhol lehet írni. A prózával rengeteg seggelés, ej uhnyem, utánanézés jár, amihez én eléggé lusta vagyok, úgyhogy titkon azt remélem, hogy nekem az életben csak ezt az egy regényt kell megírnom. Ezt viszont lelkiismereti kötelességem, hisz akikről szól, azok nem nagyon írnak. Én magam is állami gondozott voltam, később örökbe fogadtak. S ahhoz képest, hányan nőnek fel így ma is, döbbenetes, hogy a magyar szépirodalomban ez a környezet mennyire nincs jelen. Én azt szeretném majd valahogy bebizonyítani ebben a könyvben, hogy az ember tényleg képes kitörni a sorsából. Hogy no man est omen.”

sztereó

ki nem kellett az anyjának
miért kéne az magának
ki az anyjának nem kellett
miért kéne az más embernek
duruzsol a sátán

kit az anyja otthagyott
azzal a sors jóllakott
kit otthagyott az anyja
én vigyázok majd arra
duruzsol egy angyal

1975

látszott rajtuk: megbántak
elfajzottnak trehánynak
mondtak és visszavittek

midőn elhoztak nemrég
a többiek lesték
’integessél már nekik’

integetni? ezeknek?
nincs egy perce s még vertek
gondoltad

kárörvendőek most is
’milyen volt’ fognak közre
’kilenc hétig örökbe’

’kaptál tőlük valamit?’
vállat vonsz kést szerzel
a pléd alá úgy fekszel

bio

anyám hasbaszúrták
ifjan beleőszült
mázlim volt megúsztam
egy héttel azelőtt szült

idegenek jöttek
s tették az ő dolgát
hármunkat meg álla-
mosított az ország

’nem normális’
’kár volt a nagy útért’
mondta bátyám
ki megnézte a mutert

él még állítólag
nyeléig vájt a kés
a tüdőnél megállt
pedig nyomta a kéz

csöcsére káposzta-
leveleket rakott
elapadt a teje
így hát éhes vagyok

próbáltam utálni
de nem győztem gőggel
szülinapomra
a szülinapom jött el

hinni nem tudok
a fénynek azt súgtam
végén se legyen
ha nincs az alagútban

Örökbefogadás, kamaszkor

Tizenkét éves korában, maratoni ügyintézés után örökbe fogadta egy család, akik korábban ismerték az apját, ekkor került ki az intézetből. Röhrig Géza az új családnak köszönheti a zsidó identitását, szoros kapcsolata alakult ki az örökbefogadó nagyapával, Rosenthal Jánossal, aki egyébként nem is volt vallásos zsidó.

„Egy tizenkét éves embert a szó valódi értelmében nem lehet örökbe fogadni. Akkorra én már régesrégen kész voltam. Mikor gimnáziumba kerültem, én nem mutattam meg az ellenőrzőmet, és soha nem kérdeztem meg, hányra kellene hazajönni, a magam útját jártam.”

„Hálás vagyok az örökbefogadó mamámnak. Nem egyszerű történet a miénk, de visszanézve, ma már világos, ha olykor tán rosszul is, de ő mindig jót akart nekem.”

“Tizenkét éves koromban fogadtak örökbe Rosenthalék, rengeteg fehér folt volt és van a kisgyerekkoromban, szükségem volt a múltra. A zsidósággal három és fél ezer év múltra tettem szert.”

„Rosenthal János, a nagyapám, egy egyszerű ember, akiben fantasztikus figyelem és szeretet élt irántam, az akkori Fürst Sándor utca 7/a-ban lakott, a Duna mozi fölött, a harmadikon. A szüleit, a testvéreit elvitték Békéscsabáról, őt azonban otthagyták a pesti gettóban, mert egy balesetből kifolyólag tőből hiányzott a jobb lába. Sokszor kimankóztunk sakkozni a Szent István parkba. Ilyenkor aztán meséltettem. Bemutatta a barátját is, aki mindennap elrejtett neki egy kis ételt a Klauzál téren. Enni és enni adni. Ez egyébként az Örökkévaló magyar neve: alef, dalet, nun és jod. Vagyis: ADNI. Először tehát a Nagypaci sorsán keresztül találkoztam a vészkorszakkal.”

„Azt vettem észre az első barátnőm kapcsán, hogy egy nagyon erős stigma él az ágésekkel, zacisokkal kapcsolatban. Amikor egy vasárnap ebédnél megkérdezik: mondja Géza, a maga szülei mivel foglalkoznak? Akkor éreztem, hogy ez nem az a világ, ahol azt lehetne mondani, ami van. Akkor vagy elsüllyed az ember az asztal alá, és félénk lesz és gátlásos, vagy konfabulál, és hazudik egy nagyot. Én az utóbbit választottam, összevissza mindenféle szülőket találtam ki magamnak. De hosszútávon ez nem volt egy stratégia, az egyik hazugság összeütközésbe került a másikkal, és világos volt, hogy ezt az életrajzot sztenderdizálni kell. Ez nem ment könnyen, kellemetlen volt, sokkal jobban szerettem a képzelt életeimet, mint a valóságost. Mikor először kezdtem elmesélni az igazi életemet mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy ez sokkal jobb, mint az összes többi, amiről eddig hantáltál.”

„Az egyik legkomolyabb rákfenéje ennek az ügynek, hogy kire mi tartozik, mi az, ami privát.  Kétféle korszaka van az életemnek, az egyik, mikor túl sokat mondok el, pedig nem tartozik senkire, visszaélnek vele, a másik pedig, mikor minden féket behúzva azt mondom, hogy közöd?, és nem vagyok hajlandó beszélni erről. Nehéz az egyensúlyt megtalálni.”

„Társadalmi mobilitás tekintetében általában több nemzedék futja be azt a távot, amit én egyedül abszolváltam. Ez azonban tipikus jelenség az örökbefogadottak körében.”

„Én nagyon szorgalmazom, hogy ne csak csecsemőket fogadjanak örökbe, és nem akarok senkit elriasztani, sőt, de tudni kell, hogy ez mivel jár, a gyereknek is, a szülőnek is.”

„Rettenetesen irritál engem az önsajnálat, és ha valami Amerikában mentálisan különbözik a világnak ennek a felétől, az az általános atmoszféra, hogy az ember ne panaszkodjon. Nem szeretném az önsajnálat húrjait pengetni. Ezeken a sebeken fény áramlik be. Nem mondom, hogy akkor könnyű volt, elég szar volt, de az, hogy Pestre kerültem és Pestre jártam gimnáziumba, mára ez az egész teljesen összeállt és az enyémmé vált, amire akkor mint egy kisiklásra, azt gondoltam, hogy másvalakinek az életét élem, erről kiderült, hogy nagyon is én voltam.”

A teljes cikk itt olvasható.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp