Kicsivel több mint 70 évvel ezelőtt, 1946 januárjában vette kezdetét a magyarországi németek, köznyelvi néven a svábok kitelepítése. A jelenség – amelyre a németek kollektív bűnösségének jegyében került sor – nem volt egyedülálló; a háború után a győztesek egy országban akarták tudni a németséget, így kezdődhetett meg a magyarországiak mellett a csehszlovákiai és lengyelországi németek deportálása.
A háború után szinte azonnal, az 1945 júliusában megtartott potsdami konferencián az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió megegyezett a “bűnös nemzet” Németországon kívül élő tagjainak német határokon belülre telepítéséről.
Németek Magyarországon
Németek – nem csak svábok, de ennek ellenére így váltak ismertté – a középkortól élnek Magyarországon; elsősorban iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, így főleg városokban telepedtek le. Erre utal például Erdély német (szász) neve, Siebenbürgen, ami hét várost jelent, de a mai Felvidék cipszer (szepességi szász) városai is jól mutatják ezt.
Szervezett betelepítésük a török kiűzése után, az 1700-as évek elején indult meg, ekkor érkeztek sokan Svábföldről. Az újkorban érkezettek többsége földműveléssel foglalkozott és az évtizedes háborúskodás során elnéptelenedett területeken – Tolna, Baranya, Bácska, Bánság, Budai-hegység, Pilis – vagy a mai osztrák határ közelében, illetve a Bakonyban telepedett le. Bár sajátos nyelvüket és szokásaikat őrizték, hamar beilleszkedtek új hazájukba; az együttélés csak az 1930-as évek második felében,Hitler megerősödésével vált némileg problémássá.
1939-ben, a Német Népművelési Egyesület utódjaként létrejött a Volksbund, teljes nevén a Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége, amely később a nemzetiszocialisták érdekeinek képviselőjévé vált, nagy szerepe volt többek között a magyarországi SS toborzásokban is. A Volksbund azonban megosztotta a magyarországi németeket is: konzervatívabb képviselőik (“szász-vonal”) eleve nem szimpatizáltak a szervezettel, sokakat pedig az erőszakos toborzások (és az azzal járó verések-fenyegetések) távolítottak el a szervezettől, ennek ellenére “a német kisebbséget – legkésőbb a kitelepítéskor – tudatosan a Volksbunddal azonosították és kollektív alapon ítélték el.”
Minden pártnak jól jött a kollektív bűnösség
A “három nagy” határozatát az 1944 végétől nyeregben lévő magyar pártok szinte kivétel nélkül lelkesen fogadták; a legradikálisabbaknak (Nemzeti Parasztpárt és Magyar Kommunista Párt) a fennen hangoztatott bűnösség mellett azért is, mert a svábok kitelepítésével könnyen juthattak a programjukban szereplő földosztáshoz elengedhetetlen területekhez. Bár mérsékeltebb hangnemben, de a Független Kisgazdapárt is a kitelepítés mellett foglalt állást. A Magyar Szociáldemokrata Párt már nem volt ennyire vehemens, ők a fontos szakmákban (bányász, iparos, mérnök) dolgozókkal kivételt tettek volna. A kitelepítés ötlete azonban már Potsdam előtt is felmerült. Gonda (is) idézi Kovács Imre, az NPP prominense 1945 április 22-én a Szabad Szó hasábjain megjelent cikkét, amelyben olvasható, hogy
„… az egész svábság kollektív felelős a svábok tetteiért. Nincs irgalom, nincs kegyelem! A legradikálisabb megoldást követeljük: A svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból! (…) Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint ahogy mi is élünk vele, hogy örökre megszabaduljunk tőlük.”
Kovács szavai – amelyek hallatán Ilja Ehrenburg is elismerően csettintene – egyértelműen jelezték az új magyar vezetés jelentős részének szándékait, amelyek az új berendezkedés legitimációját is segítették. Azt is hozzá kell tenni, hogy a németek kollektív bűnössé tétele sok helyen találkozott az ország lakosságának igényeivel: a vesztett háború, a több százezer halott, hadifogoly és elhurcolt miatt rengetegen okolták a németeket.
A teljes cikk itt olvasható.
-
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
