Kismama sárga csillaggal

  • Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.

    Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!

    Támogatom»

A kismama sárga csillaggal egy budapesti kismama naplója a német megszállástól 1945 júliusáig. A naplóból képet kapunk a zsidóellenes rendeletek fogadtatásáról, a csillagos házakról, a bujkálásról, a szabadulásról, valamint az azt követő állapotokról is. Részlet a könyvből.

VI. 12.

Születésnapom van ma. Úgy határoztam, hogy jó napot szerzek magamnak. A délelőtt jól is ment, levelet kaptam Jánostól, teli volt bizakodással, optimizmussal, és ebből rám is ragadt valami, de mikor elolvastam az újságban, hogy hétfőre kihozzák a zsidók lakásrendeletét, vége lett mindennek. Először nem akartam vele törődni, de jönnek a szomszédok, ismerősök, és mindenki csak erről beszél. Mindenki csak rosszat tud mondani. Állítólag lesznek zsidóházak, és abban minden család kap egy szobát. Ezeket a Zsidó Tanács fogja kiutalni. De az emberek már arról is beszélnek, hogyha így össze leszünk gyűjtve, innen is elvisznek. Vigasztalom magam, talán nem lesz olyan rettenetes. Nekem Gáborral elég lesz egy szoba. Ha itt kapnám a kerületben, még üzletbe is járhatnék. Biztatom az embereket, meglátják, kifogjuk azt is bírni, most már nem tarthat sokáig. De jobb velük nem beszélni, mert mindenki csak sír, nem akarják tovább bírni, és én nem vagyok most elég erős ahhoz, hogy másokat vigasztaljak.

Ma megint jól jött az üzlet, mert ott mindenről megfeledkeztem, így dolgozom magam, de most nem bánom, mert gyorsan múlik az idő és én időt akarok nyerni.

Ilonka benn volt ma nálam, ő is aggaszt, azt mondja, nincs kedve az egészet végigcsinálni, nem érdemes küzdeni. Azt mondja, ő nem megy semmiféle zsidó házba.

Az offenzíva gyorsabb, de nekünk mégis nagyon lassan halad. Pedig most minden reménységünk ebben van. Úgy lessük a híreket, szeretnénk valahol angol rádiót hallgatni, de ma sajnos csak sok emberen keresztül jönnek hírek hozzánk. Ha elképzelem, hány embernek kell a fronton ezért az offenzíváért meghalni, nincs örömöm benne. Nem tudom elhinni, hogy pont mi meneküljünk meg, hogy épp mi miattunk történjen.

B. dr. üzent értem, akar velem beszélni, akar valamit segíteni nekem, mi lehet az?

Most már semmi segítségem nincs. A vicéné, aki eddig legalább attól kímélt meg, hogy felhozta a jeget, így nem kellett annyit cipelnem, azt üzente, hogy nem segít semmi pénzért, nem hagyja magát miattam internáltatni.

Kaptam egy pár gyerekholmit kölcsön, kezdetnek elég lesz. Pelenkát még kell vennem, habár azt hiszem, a szalvétákat fogom inkább elhasználni, mert most az felesleges holmi, pelenkát meg nem lehet kapni. Úgy csinálnak az emberek, mintha megesett leány lennék. Mindenki, mikor meglátja rajtam, hogy állapotos vagyok, sajnálkozik vagy veszekszik velem. Maga is jókor csinálja, azt mondják. Nagyon dühös vagyok érte.

VI. 16.

Megint két nagyon nehéz nap. Félek, mi jöhet még? Még rosszabb is lehet, azt hogyan fogom kibírni? Ma csak a lakásügyben szaladgáltam. Olyan keserves és fárasztó volt, hogy a végén beleuntam, és most a Nelliékhez megyünk Pálmával együtt lakni. Délelőtt légó alatt tudtuk meg, hogy kinn vannak a plakátok a csillagos házak címeivel. Végigrohantam a belváros összes kijelölt házait. Kértem, könyörögtem, pénzt ígértem, lakásomat ajánlottam fel helyette, de sehol sem sikerült. Szerettem volna Pálmáékkal egy kis kétszobás lakást. Keresztények, akiknek ki kell menni a csillagos házakból, nincsenek időhöz kötve, mint mi, ezért még ráértek, de főleg a legtöbb abban reménykedik, hogy még visszavonják a kijelölést, mert senkinek sem tetszik egy megjelölt házban lakni, vagy pedig hurcolkodni. A legtöbb ház lakói fellebbeztek ellene. Én ugyan cserélhettem volna, de úgy, hogy az egész lakásomat adom át, de Liliéket nem tehetem ki, őket meg nem akarták elfogadni. Volt olyan, aki még ebbe is belement, de olyan hatalmas összeget kért, hogy én nem fogadtam el. Gyönyörű, Duna-parti lakásomért kaptam volna sötét, udvari lukat. Elkeserítő volt az a látvány a kijelölt házak előtt. Emberek tömegei mindenütt. Az a sok-sok nő, akinek a férje nincs itthon, harcoltak egyedül családjukért, és könyörögtek egy-egy szobáért. Két óra lett, mire hazaértem, de mert nem volt semmi ennivalóm, átmentem Anyukáékhoz ebédelni és pihenni. Anyuka sírva fogadott. Pálma Miklóskája volt itt, azonnal menjünk ki hozzájuk, mert Pálma nagyon rosszul van. Azt hittem, hogy összeesem a fáradtságtól, de le sem ültem, hanem rohantam tovább Budára Pálmához. Szegény, ő is nagyon szívére vette a lakásügyet, orvosságot és vizes borogatást kapott, majd egy kicsit megnyugodott. Azt mondta, nem biztos, hogy átjöhetnek Budáról Pestre lakni, külön engedély kell hozzá.

Átviszem őt Anyukáékhoz, és máris rohanok tovább a Kass Ivor utcába, itt van még egy ígéretem lakásra, talán ez fog sikerülni, és megkapom. De ez a lakó is még gondolkozik, hétfőre akar választ adni, addigra nekem már késő. Nem is merek már tovább utánajárni, ha nem biztos, hogy Budáról át lehet jönni Pestre lakni. Inkább Nellihez megyek, mint hogy idegenekkel kerüljek össze, félek, hogy ha sokat gondolkozom, még az ő lakásáról is lecsúszhatok. Visszamentem Anyukáékhoz, ahol végre lepihentem. Apuka elment Nellivel a Zsidó Tanácshoz a lakásba jelentéseket megcsinálni. Pálmának orvosi bizonyítvány kell, hogy beteg, akkor átköltözködhet.

Ezt a gondot végre leráztam. Most a másik, hogy tudjuk 12 személy holmiját abban a kis lakásban elhelyezni? Szeretnénk minél több holmit magunkkal vinni, mert azt reméljük, ami nálunk van, azt sikerült megmenteni. Amit nem tudok elhelyezni, azt itt kell hagyni. Milyen nehéz munka vár rám, milyen szükségem volna segítségre, de nem tudok senkitől semmit sem várni, még akik tudnának, azok is most elfordulnak tőlem. Ha János itthon lenne, most mindent ő csinálna helyettem.

Tegnap nagy ijedtségben volt részem. Este át voltam. J.-éknél. Itt hallottam, hogy Ella üzent a Zsidó Tanácstól, ne menjen senki ki az utcára. Négyezer csendőr jött felvidékről, és házról házra járnak, az embereket igazoltatják és elhurcolják. Féltem éjjel elaludni, mindig csak a csendőrökre gondoltam, mikor hajnal felé nagy lármát hallok az utcáról. Azt hiszem, most vége, itt vannak, már szedik össze az embereket, félve nézek ki az ablakon, hát látom, hogy a bombázott csarnok helyett ide költözködtek a piaci árusok.

Hányszor kell még ilyen félelmet kiállnom?

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email
Share on whatsapp
WhatsApp